Alex már jól ismerte ezt a helyet, ami kívül a Királyi és Általános Bank nevet viselte, belül mélyen azonban csak hazugság lappangott. A régi stílusú ház közel húszemeletnyire magaslott felette, és a magasban egy zászlót tépett a hűvös szél. Március közepe fele járt, de helyenként még így is megmaradtak a hótakarók, főleg a vidéki utak mentén. A levegő valahol a meleg és a hideg határán állt, sem nem jó, se túlzottan rossz nem volt. Kabátra sem volt szükség, még is volt, aki viselt. Neki talán inkább volt hideg, rajta viszont csak egy Converse pulóver és egy kissé már kopott, fekete farmer volt egy pár Nike cipővel. Dús fürtjeibe kíméletlenül kapott bele a szél, ami időközben megnőtt, így hamarosan le kell vágatnia, de jobban tetszett neki, mint ami volt. Egy utolsó mély levegővételt és belépett az úgynevezett bankba. Teste minden idege megfeszült, mint mindig mikor be kellett lépnie ide. Tudta, hogy ez sem lesz különb, mint az eddigiek. Valahogy kijátsszák, rásózzák valami őrültre, aki vagy a világot akarja vagy elpusztítani azt, majd majdnem meghal és végül egy köszönöm nélkül megválnak tőle, míg újra nem kezdődik. Azt azért be kellett látnia, hogy volt egy cseppnyi jó oldala is a dolognak. Sok embert megismer, igaz, hogy keveseket színlelt. Sok helyen járhatott, ahová álmában sem jutott volna el és tanult is. Az utóbbi ellenére majdnem megbukott, de végül sikerült befejeznie az évet. A lift csengővel jelezte érkeztét, még véletlenül sem engedve, hogy feltűnés nélkül lépjen ki. Pedig szívesen tette volna. Belopkodott volna Blunt irodájába, mint valami nagymacska, és mikor belép, ijedtében kiesne a csésze a kezéből, rá a kicserélt, hófehér, fésült selyem szőnyegre. Csak, hogy ő ezt gyerekes gondolatnak vélte és mellé még lehetetlennek is, mivel minden mozdulatára kamerák tapadtak, mint mikor annak az őrültnek a palotájában ébredt

"Alex a legfényűzőbb szobában tért magához, amit valaha látott. Elsőnek sajgó fájdalmat érzett a nyakánál, majd utána a felette elhúzódó baldachinra lett figyelmes. Az oszlopos ágy két oldalán kis éjjeliszekrény volt, díszes látszólag igen kidolgozott mintával. Oldalra tekintve egy egész alakos, aranykeretes tükröt pillantott meg. Minden berendezés antik darab volt, bár nehéz lett volna megmondani melyik stílusirányzatból. A falon az egészet beborító festmény lógott, amitől balra egy faragott ruhásszekrényt állítottak ki. Hatalmas, plafonig érő üvegajtók nyíltak a teraszra, így látszott annak kovácsoltvas korlátja. Az egyik kisasztalon kristálykancsó ékeskedett, benne vízzel, amiben jégdarabok úsztak. Mellette két a kollekcióhoz tartozó pohárral. A szobából két ajtó is nyílt. Az egyik a folyosóra, és utólag az is kiderült, hogy a másik a márványburkolatú fürdőbe. Az első ajtó lassan feltárult és egy férfi lépett be. Alex az ágyon ülve követte lépteit. Jól ismerte az alakot, de még nem látta a köpenyén kívül más öltözetbe. A férfi egyszerű szürke öltönyt viselt, ami meglehetősen passzolt kényelmesebbik énjéhez, fejpántja se volt rajta, így haja zavartalanul lengett szemei előtt. A fiú kíváncsi volt mit gondol, és miért rabolta el, ha egyáltalán voltak céljai, indokai.

- Remélem a körülmények ínyedre vannak! – mondta bájologva, ami tőle koránt sem megszokott. Most már tuti, hogy akar valamit, amihez a bizalma is kell.

- Nem tudtam, hogy ennyire kényelmes típus! – jött az üres válasz…"

Ezzel zárult le a legutóbbi ügyének nyugis része, aztán majdnem megint ott maradt, végül meg megmentette a világot, vagyis, ha azt nem is, de sokakat. Neki köszönhetően eggyel kevesebb bűnügyi szervezet van, ami aránylag egész jó. Igaz, hogy még így is annyian vannak, hogy az számhoz nem köthető. Helyet foglalt. A kényelmes bársonyfotel most inkább volt kényelmetlen. Az iroda ízléstelen és a két alak, akik vele szemben álltak, illetve ültek meg kibírhatatlanok, álnok hazudozók, és zsarolók.

- Örülök, hogy nem esett bajod, Alex! – mondta merev hangon a nő köszönés helyett. Szemei elárulták, hogy nem számított rá, hogy élve látja még.

- Örül? – kérdezett vissza a fiú, ironikus hangon. – Hát ez remek… - zárta le az ő részét, bár szívesen bizonygatta volna tovább, mennyivel többet érdemelne. Mondjuk, most azonnal hazaengednék és kiszállnának az életéből. Maga is tudta, hogy ezzel túl sokat kérne.

- Viszont… - kezdett bele, majd pár sor csend következett. Habozott folytatni, mert tudta mit fog reagálni. – Lenne itt valami…

- Vehetek levegőt? – vágott a szavába, hangjában kivehető felháborodással. Ez volt az a reakció, amit ő is várt. A székben ülő férfit láthatóan nem hatotta meg az előbbi kis jelenet, és hogy ez semmit sem változtat azon, hogy mi lesz a kimenetelen. Tudta: övéké az utolsó szó.

- Ne aggódj, nem azt kérjük, hogy menj vissza Cabralesbe. Éppenséggel egy apróságról lenne szó, mégpedig, hogy a kis utadon Tokióba, ezt add át Fuguda Jasuo-nak.

- Kinek? És miért mennék én oda? – rohamozta meg kérdéseivel, miközben átvette a dobozt, ami tapintásából ítélve fém lehetett.

- Vendégek érkezett! – terelte el a szót és a mögötte feszülő képernyő a lakásukra váltott, ahol az ajtóban egy számára ismerős türelmetlenül toporgott. – Elvigyünk? – kérdezte ajánlkozóan.



"Hát az edzés hátralévő része azzal telt el, hogy Olivert elszállították a mentők, alkarcsonttörés miatt. Látnod kellett volna, hogy sírt. Jó nem volt a legszebb látvány sem, mivel nyílt törésről magyarázok, de könyörgöm! A kisebbek elszörnyedve nézték, bevallom én sem röhögtem, de nem is sajnáltam azt a fafejt. Megérdemelte. De, hogy ennek se legyen jó vége, most már tuti, hogy én is indulni fogok a bajnokságon, amiről idő közben kiderült (bocs, hogy félreinformáltalak), hogy egy selejtező és Tokióban kerül megrendezésre! Elhiszed ezt? Még egy ok, hogy ne akarjak menni, mert ez nemzetközi, és ki akar beégni a selejtes tudása miatt. Önbizalom hiányban szenvedek…"

Több percnyi várakozás után, már ott volt, hogy hagyja az egészet és elmegy, mikor hírtelen kivágódott az ajtó. Egy nő állt vele szemben, eléggé indulatos arckifejezéssel. Vörös hajkötege fel volt fogva, így fiús arcába csak egy kósza tincs lógott.

- Szia! Segíthetek? – váltott hangulatot hírtelen és a háta mögé rejtette a kést. – Téged ismerlek! Vagyis láttalak a fényképen… a hol is.

– Ezt Sarutobi-shihan küldi Alex-nek. - nyújtott át egy borítékot, kitérőként. – És üzeni, hogy Csütörtökön minden féle képen jöjjön edzésre, mert fontos mondanivalója van, vagy mi… a versennyel…

- Az, az igazág, hogy Alex… - kezdett volna magyarázkodni.

- Mi van velem? – lépett a jövevény mellé, mire két meglepett nő nézett vissza rá. Valószínű mindketten másért voltak azok.

- Ez a tied! Oliver eltörte a karját, így ketten megyünk Tokióban. – mondta immár a hivatalos címzettnek. Tokio. Ez a szó kínzó visszhangként ismétlődött a fiú fejében, majd rögtön Mrs. Jones szavai következtek.

- Hogyan? – csodálkozott el, nem mintha nagyon bánta volna. Tudta, hogy a srác nem kedveli őt, és ez kölcsönös is volt valamilyen téren.

- Oliver-kun wa watashi o yobi-i-mashita Akai.* – szűkítette össze tekintetét.

- Ahha… biztos. – nyugtázta.

- Nem fontos. – legyintett a lány, majd búcsúzni készült, mikor a szembe lévő Jack karon ragadta.

- Gyere be teára, és ott majd megbeszélitek. – javasolta lelkesen. – Ahogy az arcát elnézem, nem nagyon vette. – nevetett fel saját elmondásán, bár tagadhatatlan, hogy a fiú tényleg össze volt zavarodva és kíváncsi volt Sarutobi üzenetére.

- De otthon megölnek, ha késem. – keresett kifogásokat zavarában. – És…

- Majd elsimítom, hiszen ez fontos, főleg, ha ezt te is megtudod! – vándorolt át tekintete Alex-re, aki értetlenül nézett vissza. Mintha Jack olyat tudna, amit ő nem, de persze ez nem így volt, csak ő is hallani akarta, mert, hogy titokzatos örökbefogadottja nem sokat mond el neki, csak tömören a lényeget az is biztos volt. Most ő is mindenről tudni akart.





*Piroskának nevezett!