tini-krimik-fansite

– MICSODA?! – üvöltöttem.
Hát igen… mondták már páran, hogy néha kicsit túl hangos vagyok. Hangos? Dobhártyaszaggató!
De hát ha egyszer kiakadtam!
Mert Maitlandet nem találták. Eltűnt a szigetről.

Általában csak akkor vagyok ideges, ha én hibázok. Mint most. Az én hibám, hogy nem jutott eszembe az, ha látványos szökést rendezek, akkor a gyanúsított lelép, mielőtt ráküldöm a zsarukat.

Egyedül ültem egy szobában, ahol megvolt minden létfontosságú dolog: számítógép, ágy… kár, hogy most egyiket sem voltam képes igénybe venni. Önmarcangolás terén már szereztem némi tapasztalatot.
A bombák aktiválásáig maradt még hatvanöt perc és kábé húsz másodperc.
Kopogtak, majd választ sem várva Alex lépett be.
Nem lett volna ezzel semmi bajom, ha éppen nem az asztal lapjába csapkodtam volna a fejem. Életemben először TEHETETLEN voltam! Nem csinálhattam SEMMIT!*
Alex a vállamra tette a kezét.
– Nyugi! Minden rendben lesz!
– NEM! – A bőgés határán álltam,** mert ugyan hogy nézne már az ki, ha én most itt nekiálloknék könnyezni egy pasi előtt. – Nem lesz, mert cirka egy óra múlva felrobbantanak három várost, és pár millió ember meghal MIATTAM! – üvöltöttem.
– Miattunk – javított ki Alex.
– Mi?
– Miattunk. Nem csak miattad, hanem miattam is. Nem kellett volna látványos szökést rendezni.
Basszus, pont ez jutott eszembe nekem is. A fene…
Alex közben odahúzott mellém egy széket, letelepedett, majd ezek után halkan elkezdett beszélni.
– Emlékszel, mikor az Operaházban voltunk, és Maitlandnek volt ott egy… hát…
– Bázisa – segítettem ki egy nem megfelelő szóval.
– Legyen. Utánanéztem, és találtam egy érdekes információt. Maitland itt találkozott először a feleségével, majd a házasságuk után minden évben eljöttek ide megünnepelni az évfordulót.
– És? – értetlenkedtem.
– Megnéztem, hol halt meg a felesége.
– És?
– A szigettől nem messze, egy lövöldözésbe. Később oda egy gyárat építettek, ami csődbe ment, bezárt, a területet pedig évek múlva Maitland vette meg.
– Gondolod, hogy…
– Szerintem onnan irányítja a bombákat.
Gyorsan bekapcsoltam a gépet.
– Most mit csinálsz? – értetlenkedett Alex. Úgy tűnik, ez az állapot fertőző.
– Ha igazad van…
– Persze, hogy igazam van! – játszotta a sértődöttet.
–…akkor csak be kell törnöm az MI6 rendszerébe és tádám! A műholdképek segítségével ellenőrizhetjük az elméletet.
– És ez mennyi időbe tellik?
– Kevesebbe, mintha újra elmagyaráznánk Mrs. Jonesnak. Hé – néztem az arcára –, ne parázz már, profi vagyok!
– Aha.
– Na ugye? Tíz perc, és megvagyok.
Ennyit az önmarcangolásról. Vigyázz, Maitland! Mert jön Daniel Bennett! (És ott kő kövön nem marad)

– Mrs. Jones! MRS. JONES!!!
Én rontottam be az irodába,mögöttem Alex tolakodott, aminek az lett volna az eredménye, hogy mintaszerű hasraesést mutatok be küszöbön. Persze szigorúan feltételes módban, mivel a fent említett srác elkapott a derekamnál fogva.
Így aztán mikor végre sikerült visszanyernem az egyensúlyomat, egy kívülálló ezt láthatta: én Alex mellkasának dőlve, Rider meg a derekamat átölelve állunk az ajtóban, mint két szobor, miközben Mrs. Jones enyhén szólva furcsa pillantásokkal méreget minket.
Hát ez oltári ciki…
Alex rögtön elengedett, én pedig elléptem előle. Csakhogy meglegyen az egy méter távolság.
– Mrs. Jones… – kezdte Alex, de én udvariasan félbeszakítottam.
– Tudjuk, hol van Maitland!
Azzal győzedelmesen meglobogtattam a döbbent nő orra előtt az öt perccel ezelőtt kinyomtatott műholdképeket.

– De hát ez a hely nem is alkalmas rá! – Mrs. Jones még mindig sokkos állapotban volt.
– Dehogynem – mondtam megrovóan. – Hiszen nem gondoltak rá!
Mrs. Jones csupán egy gyenge „gyilkospillantás”-kísérletet produkált, míg Alex mintha azt motyogta volna, hogy „Logikus”.
– Akkor sincs már idő összeszedni még egy osztagot – jelentette ki Mrs. Jones.
– MICSODA?! De hisz maguk az MI6! Nem igaz, hogy nincs még egy bevethető egység!
– De van, csak nem érnének oda időben.
– De én igen.
Pedig azt hittem, hogy most az egyszer kimaradhatok a tetőpontból. Tévedtem. De még mekkorát!
– Én is megyek – jelentette ki Alex. Mrs. Jones úgy nézett rá, mint egy kísértetre. Gondolom, ő se mondott még ilyet soha.
– Felesleges – legyintettem.
– Ne akarj hősködni! – fortyant fel.
– Ki akar itt hősködni?
– Te.
– Én?!
– Aha.
– Nem is!
– Dehogynem!
– Nem!
– De.
Ezzel elintéztük. Mrs. Jones pedig – ha ugyan nem mosolyogva és nem is vidáman, de elvitt minket.

– Ez őrültség – suttogta immáron vagy századjára Alex.
– Akkor minek jöttél? – válaszoltam én is sokadjára.
– Mert untam, hogy alacsony az adrenalin-szintem.
– Jó tudni.
Közben egy nagy, sötét, romos épületbe… khm… lopakodtunk.
Na jó, simán besétáltunk. Persze normális fegyverrel. Sikerült kikönyörögnöm Mrs. Jonestól! (Nehezen egyezett bele; még a végén kiderült volna, hogy van emberi oldala is.)
Mindegy, volt fegyverünk, ez a lényeg.
– Kezdem megérteni, miért mondta Mrs. Jones, hogy ez a hely nem alkalmas rá – szólalt meg hirtelen Alex.
– Finoman fogalmazott.
A hely enyhén szólva romos volt. Az tető nagy része hiányzott, így a fejünk felett nagyrészt a csillagos ég látszott. Ha nem Daniel Bennett lennék, azt mondtam volna rá, hogy gyönyörű. Így csak érzelgős bolondoknak való látvány.
– Remélem, nincs kamera, vagy valami – motyogtam.
– Nagyon biztos lehet a dolgában – válaszolta Alex.
– Annál nyugisabban fog megölni minket, ha elkap.
– Te mindig pesszimista vagy?
– Ez nem a pesszimizmus megnyilvánulása, ez általános lélektan.
Alex felhorkant. – Akkor menj pszichológusnak.
– Dehogy megyek, nincs hozzá türelmem.
– Mert a kémkedéshez van.
– Az egészen más dolog. Tényleg, te miért is nem akarod csinálni?
Mielőtt Alex megszólalhatott volna, befogtam a száját, és egy árnyékosabb sarokba húztam.
– Maitland – mutattam egy ajtóra, ami – csodák csodájára – a keretében állt. És ami alatt gyenge fény szűrődött ki.

– Dan, gyere vissza! – suttogta Alex, miközben én egyenesen az ajtónak tartottam.
– Nem! Valakinek be kell oda mennie.
Természetesen magamra gondoltam, hisz’ úgy is megúszok mindent.
Kivéve ezt, mert hirtelen kivágódott az ajtó, és szembetaláltam magam Jaszennel. Pontosabban Jaszen fegyverének a rosszabbik végével.
A bérgyilkos megragadott, és Alex felé fordított, sakkban tartva engem is, őt is.
Ha Alex megmozdul, először engem lő le, aztán őt. Ha én megmozdulok, lepuffant, aztán Riderrel „vígan” tárgyalnak.
Ja, és kijött Maitland is, émelyítő vigyorral az arcán.
Meg is jegyeztem:
– Azt ne mondja, hogy miattunk mosolyog.
– Nagyra vagy magaddal, Daniel Bennett. Rider, gyere elő, különben lepuffantjuk a barátnődet.
MI?! Kikérem magamnak! Milyen jogon nevez engem egy pasi tulajdonának? Még akkor is, ha az említett annyira aranyos, hogy mindjárt hányok a saját hülye gondolataimtól.
Alex azonban előjött. Úgy tűnt, ő nem háborodik fel a „barátnő” jelzőn.
Maitland elégedetten biccentett.
– Üdv újra a pokolban.

*Hihetetlen, mi? Pedig tényleg így van.
**Szabadságot fogok kérni. Túlságosan a szívemre veszem a munkámat.

13. fejezet - Vissza a pokolba