tini-krimik-fansite

– Dan! Õ itt Mrs. Jones a Királyi és Általános Banktól. Szeretne veled beszélni egy kicsit.

– Ezt nem tehetik meg vele!
– Kénytelenek vagyunk. Muszáj.
– Dehogy muszáj! Vagy az MI6-nál már nincs elég ügynök?
– Egy gyerek gyanún felül áll.
– Éppen ez az! Õ egy gyerek! Még csak tizenegy éves.

– Maguk miatt ment tönkre az életem.
– Túlzol.
– Nem szokásom.
– Tizenkét éves vagy. Egy évet vesztettél.
– Mrs. Jones! Én nem az elmúlt egy évre gondoltam, hanem az összesre.
– Mibõl gondolod, hogy mi voltunk azok?
– Sok mindenbõl. Közvetve, az igaz, de az MI6.

– Higgye el, olyan lesz, mint Lucia Rose.
– Mibõl gondolja?
– Már most hasonlít rá. Én egyszer találkoztam azzal a lánnyal. Alig éltem túl. De minek is mondom, maga úgy is tudja. És Dan amint rájön a hátterére, a nyomdokába lép.
– Lucia Rose-nak? Rózsa Lucának?
– Vagy a Fekete Rózsának. Ahogy tetszik.
– Nevetséges. Õ csak egy gyerek. Egy kislány.
– Ha jól ismerem a történetet, egyszer már megtörtént.
– Többször nem fog.

Nem tudták, a mai napig sem tudják, hogy kihallgattam õket. Rossz szokásom.
Fogalmam sincs, mirõl volt szó, mi ismétlõdik meg, milyen háttérre jönnék rá.
Nem is kérdeztem meg Lucyt vagy Mrs. Jonest. Azzal csak azt értem volna el, hogy még jobban szemmel tartanak, én meg nem tudok meg semmit. Ergo, hallgattam, mint bomba a robbanás elõtt.

Na persze, Rose-t azért megtaláltam.
Vagyis… inkább õ talált meg engem. Kis híján megölt, majd miután megtudta a nevem, felpofozott, hogy miért nem szóltam hamarabb.
Elhiszitek, hogy ez kicsit sem gyanús?
Aztán mielõtt kifaggathattam volna a fent említett párbeszédrõl, vigyorogva felajánlotta a segítségét, majd megölve két embert – akik mellesleg leesett állal nézték végig a jelenetet –, lelépett.
Ja, mert ha eddig nem említettem volna, Lucia Rose bérgyilkos.
Na meg arra sem gondolta az kis drága, mikor segítséget ajánlott, hogy hol is találjam meg.
Bár szerintem idõközben õ is rájött erre…

Néztem Norát, amint a szülei nyakába veti magát, megcáfolva ezzel azt az egyébként máig érvényes hitét, hogy õ utálja az õseit.
Csakhogy neki van mit megcáfolni. Nekem viszont nincs.

Egy parkban voltunk. Én nagyon-nagyon elfáradtam és valahol a kóma meg az ébrenlét között lebegtem, lévén órák óta nem volt lehetõségem aludni. (Az „órák óta” az nagyon réget jelent)
Na igen, most bizonyára mindenki azt gondolja, hogy egy hároméves gyakorlattal rendelkezõ kémnek nem lenne szabad ilyen hamar kipurcannia és ennyire gyengének lennie.
Kijelentem, én igenis erõs vagyok! De ha nincs a nyomomban fél tucat fegyveres, nem mûködik az a túlélõs ösztön vagy mi, ergo elfáradok.
Most is egy padon ültem, és háttámla híján kénytelen voltam Alex vállával megelégedni.
Értsétek meg, fáradt voltam!* Alex pedig nem szólt miatta, nálam pedig a hallgatás beleegyezés. (Ezt az elvet bánta sok-sok drága épület)
Ja, és mielõtt bárki kérdezni, rohadtul nem zavart, hogy egy pasinak dõlök. Normál esetben talán, de ez pont nem volt az.
Ráadásul még jól is esett…
Ááááááá!!!
Miért? MIÉRT MINDIG VELEM TÖRTÉNNEK MEG A LEGOSTOBÁBB DOLGOK?!
Rider egy hülye, bunkó, szemét állat, aki ráadásul tök helyes…
Asszem pusztulnak az agysejtjeim.
Vagy egyszerûen csak fáradt vagyok.
Igen, ez a megoldás. Fáradt vagyok és ezért van az a tévképzetem, hogy Alex szerintem helyes, meg aranyos, meg…
Aludnom kell. Jó sokat.

Abból a jó sokból összesen fél óra lett.
Noráékat elvitték.
Naná, hogy az MI6.
Még csak el sem tudtunk búcsúzni.
Ja, és utána mellesleg engem is felkeltettek.
Vagyis… Alexet megkérték, hogy ébresszen fel engem.
Én meg elfelejtettem, hol is vagyok, és kapásból a falhoz akartam vágni az ébresztõt.
Miután nem találtam és csend lett, visszaaludtam.
Mert nálam már csak ez van.
És képzeljétek, ezután sem hagytak!
Pedig én mindent megtettem! Csupán pár óra alvást kértem!
Komolyan, fel fogok mondani. Jól keresõ állás, de agyondolgoztatnak.
– Dan, ébredj! Dan! – Alex a vállamat rázogatta.
– Hagyjál! Csak öt percet kérek! Légyszi! – nyöszörögtem.
– Mennünk kell – szólalt meg Mrs. Jones kellemetlenül közel.
Nagy nehezen kinyitottam a szemem.
– Itt is megbeszélhetjük Maitlandet.
– Mibõl gondolod, hogy róla akarok beszélni?
– Mibõl gondolja, hogy nem? Egy csomó információt elhallgattak! – törtem ki. – Miért gyûlöli az MI6-et? Mit tettek maguk?
– Miért a hírszerzés lenne a hibás?
– Honnan tudjam? Azt várom, hogy maga most elmondja.
– Ez a hely nem alkalmas erre a beszélgetésre.
– Pedig nincs itt senki – jegyezte meg Alex.
– Na látja! – lelkesültem fel. – A teret biztos bebiztosították, szal nem értem, mér’ parázik. Lö… Mondja csak el nyugodtan! – bíztattam.
Mrs. Jones nagyot sóhajtott, de végül belement.

– Michael Maitland egykor az MI6-nak dolgozott. A Különleges Operációs Részlegen, magas beosztásban igen fontos munkát végzett. Aztán a felesége belekeveredett az egyik ügybe, és meghalt. Maitland arra az - egyébként téves - következtetésre jutott, hogy mi voltunk a hibásak, és felmondott, kilépett, ahogy jónak látjátok.
– Azonban – folytatta rövid hallgatás után –, a fiának nem tilthatta meg a munkáját.
– Családi vállalkozás? – szóltam közbe.
– Fogalmazhatunk így is. Lényeg, hogy a fia is meghalt.
– És Lucas meg az anyja? – kérdezte Alex.
– Miranda Maitland Lucas születése után nem sokkal meghalt.
– Michael Maitland egy õrült.
– Tudjuk. Ám sosem sikerült rábizonyítani.
– És lááááhm – ásítottam –, mi lett a vége!
– Egy osztagot már kiküldtünk a szigetre…
– Az Ausztrál Kommandóval karültve, igaz? – vigyorogtam. – A kilövésig maradt még két és fél óra, addig majd leállítják a bombákat, elkapják Maitlandet, mi meg végre valahára mehetünk haza.
Megszólalt Mrs. Jones telefonja.
– Vegye csak fel – bíztattam. – Biztos az emberei. Én addig legalább szunyálok egyet.
Azzal Alex vállára dõltem és újra bealudtam.

* Csak tudnám, minek magyarázkodok…

12.fejezet - A gyûlölet õrültje