tini-krimik-fansite

- Hajtűvel?! Mégis hogyan akarod ezt kivitelezni?
- Hát, annyira azért nem rövid a hajam.
- Nincs is szükséged hajtűre.
- De. Most speciel szükségem van rá. Mellesleg - néztem rá -, mióta értesz te ezekhez?
- És te? - kérdezte.
- Én - bármennyire is más látszik - lány vagyok.

Imádok hajtűvel dolgozni. A legprimitívebb, és erre az egyre nem gondol soha senki. Kivéve én. Zseni vagyok, nem gondoljátok?
Szóval kinyitottam a cella ajtaját.
És ahelyett, hogy arra indultam volna, amerről hoztak minket, az ellenkező irányba fordultam.
- Hova akarsz menni? - kérdezte Alex.
- A kütyükért. Nem várhatod el tőlem, hogy minden eszközt itt hagyjak nekik. Jössz?
Alex bólintott. - Azok nélkül úgy is nehéz lenne kijutni.

A mi „börtönünk” egy folyosó végén volt. Vele szemben a kihallgató-szobának felavatott helyiség, a folyosó másik végén pedig az a hely, ahol sikeresen lebuktunk. A kütyüket kivételesen tudtam, hova rakta Maitland. Oda, ahova most tartunk, és ahol a jelek szerint már voltak.
És ilyenkor jön jól a majd’ egy évtizedes gyakorlat az ajtónál való hallgatózásból.
Nos, igen, valahogy ki kellett hallgatnom a szüleimet. Meg az igazgatót. Meg tanárokat, Lucyt, az osztálytársaimat, később Jonest, Bluntot, és a többi, és a többi. Folytathatnám a sort a végtelenségig.
Mit szépítsek, nem vagyok egy szent. Csak tökéletes. Apróbb hibákkal…
Öhm… visszatérve Maitlandre… Lehetne óvatosabb is a pasas…
Maitland: Mennyit kérnek a bombákért?
Ismeretlen01: Az uránium ára mostanában eléggé ingadozó…
(Uránium? Hogy az a…)
Maitland: Tehát?
Ismeretlen02: Hárommilliót.
Maitland: Rendben. Akkor a továbbiakban…
Ismeretlen01: Egymilliót előtte, kettőt utána.
Ismeretlen02: És holnapra leszállítjuk az anyagot a megbeszélt helyre. Megegyeztünk.
Maitland: Megegyeztünk.
Mi pedig elbújtunk. Mert jöttek kifelé.
És mentek elfelé, meg sem nézve, mi vajon még mindig a cellánkban vagyunk-e.

- Ez a pasas vagy pancser, vagy ostoba, vagy…
-… mindkettő - fejezte be Alex. - Viszont nekünk minél hamarabb szólnunk kell az MI6-nak az urániumról.
- Lehet, hogy Londont az egyik célpont - motyogtam.
- Mi?
- Utálja az MI6-ot. Annak pedig Londonban van a központja. Ergo…
- Le akar dobni egy atombombát a fővárosra. - Alex arca elsápadt és szerintem én sem nézhettem ki jobban.
Ami azt illeti, ezeket a helyzeteket utálom a legjobban az egészben.
Amikor tudod, mi a terv, de azt nem, hogy honnan vagy hogy mikor készülnek kivitelezni.
Márpedig az ilyen esetekben a tudatlanság egy cseppet sem áldásos.

A többi már könnyen ment.
Bementünk, elvettük, ami a miénk, és már indultunk volna kifelé, amikor én észrevettem valamit.
- Bajban vagyunk.
A szobába riasztórendszer volt beépítve.

Rohantunk, ahogy csak bírtunk.
- Nem fogunk kiérni időben - kiáltotta Alex.
Lefékeztem.
- Van egy ötletem. Te menj csak tovább és nyisd ki az ajtót - mondtam, mikor láttam, hogy pár méterrel odébb lefékez.
- Mi?
- Na gyerünk! Ki akarok jutni, szóval siess!
Leguggoltam és elővettem a számológépet. Tizenöt perc elég lesz kitalálni, már valószínűleg senki sincs az épületben. Csak a portás - már ha létezik ilyen egy operaházban. Ja, meg a fantomja is, ha igaz az az opera-féleség.
Háromszor megnyomtam a bekapcsolást. Mennyi tizenötször hatvan? Ááá, Smithers bácsi, miért nem percben adtad meg?!
Tízszer hatvan az hatszáz, plusz ötször hatvan az háromszáz…
Nem igaz, ilyenkor sose megy gyorsan a számolás!
Beütöttem a kilencszázat. Egyenlő…
Még tizenöt percünk van.

Alex már az ajtónál várt.
- Mit csináltál?
- Tizenöt perc, és robban a bomba - kiáltottam, és a karjánál fogva vonszolni kezdtem.
Feleslegesen.
Jött ő magától is.
- Honnan a fenéből van neked bombád? És minek kell most elhasználnod?
- Smithers adta. És így megsemmisülnek azok az infók, amiket összeszedett. Rólam, rólad, az uránium-kereskedelemről, az útlevelek, az iratok, a pénz… Mindet nem tudtuk volna elhozni.
Mielőtt eldördült volna a pisztoly, mi már akkor a földön voltunk. Hetedik érzéknek is mondhatjuk.
Arrébb gurultam, és felpattantam. Ott, ahol az előbb hasaltam, most két horpadás jelezte, hogy mi lett volna, ha lassú vagyok.
Alex hirtelen felpattant, és nekiugrott annak a fickónak, aki az előbb ránk - vagy lehet, hogy csak rám - lőtt. Egy rúgás, két ütés, és a pasas a földön volt.
- Ügyes - motyogtam kábán.
Feltápászkodtam. Mondtam már, hogy az ilyen esetekben általában csak sodródom az árral? Nem? Vajon miért is felejthettem el…
- Jól vagy?
- Lőttek már rám és meg, szóval kiheverem. - Csak képzelődőm, vagy tényleg aggódott? - Hány percünk van még?
Alex az órájára nézett.
- Nyolc.
- Akkor nyomás.

Raktár… Lépcső… Folyosó… Ajtók…
A fene vigye el, biztos, hogy erre jöttünk?
Én ilyen helyre nem is emlékszem. Bár lehet, hogy csak a sötétség miatt.
- El kellett volna hozni a pasas fegyverét - motyogtam.
- Most már késő - válaszolta Alex. - Hé, Dan, jól vagy?
- Remekül.
Tényleg.
Semmi bajom nem volt.
Csak a sötétben minden helyiség valahogy kisebbnek tűnt.
Átkozott klausztrofóbia.
Alex is rájött, hogy nem mondok igazat.
- Gyerünk, már csak hat percünk van - sürgetett a fiú.
- Baszd meg Rider, te aztán tudod, mitől lehet felrázni az embert! - dühöngtem. Nem tehetek róla, a klausztrofóbia mindig a legrosszabbat hozza ki belőlem.
Alex azonban nem kapta fel a vizet. Odajött hozzám, megragadta a karom és elkezdett kifelé támogatni.
- Nyugi, nemsokára kint leszünk.
- Főleg, ha tudnánk, hogy hol vagyunk.
- Az öltözőknél - jött az azonnali válasz.
- És ezt te honnan a fenéből tudod?
- Ki volt írva.
Közben én kezdtem igazán rosszul lenni. Utálom ezt az egészet! A lehető legváratlanabb pillanatban tör rám!
Mármint a klausztrofóbia.
Alex közben odahúzott egy ajtóhoz. A hátamhoz nyúlt és kivette a táskámból a naptejet. Aztán a trutyit rányomta a zárra.
Pár másodperc múlva már kint is voltunk, én pedig kezdtem jobban érezni magam.
- Gyere! - Alex elkezdett húzni egyre távolabb az épülettől.
Pár másodperc múlva robbant a bomba. A tetőszerkezet alól vastag, fekete füst csík szállt az ég felé, és a lángok egyre nagyobb területre terjedtek szét, és én ismét megállapítottam, hogy Smithersnek igaza volt:
Az a bomba tényleg nem robbant valami nagyot.

9. fejezet - Nagy Bumm