Az előttünk álló éjszakai kaland miatt én nyomban bealudtam.
Hiába, nálam már csak ez van: ha valami izgalmas dologra készülök (mint például betörni egy olyan helyiségbe, ami nem is létezik), akkor más emberekkel ellentétben én öt perc múlva szunyálok. Csak a felkeléssel van baj.
Alexnek az utóbbival nem voltak problémái. Mivel hogy el sem aludt.
Mire én rászántam magam arra, hogy felkeljek, és tök kómásan kitámolyogtam a mosdóba, hogy két percen keresztül hideg víz alatt tartsam a fejem*, addigra már fél tizenegy is elmúlt.
Alex már rég elkészült mindennel. Tyler és Hunting már rég eltűztek „itthonról”, egyszóval szabad volt a pálya.
Nagyjából mindent bepakoltam, amit Smitherstől kaptam. Alex szintén.
Aztán irány az éjszaka és az Operaház!

Nem hittem volna, hogy ilyen egyszerű lesz.
A kamerákkal nem volt gond, épp előadás ment, úgyhogy ember se nagyon akadt, inkább csak bámészkodók, akik le se szartak minket…
Annyi mindent láttam már (meg csináltam is), de ez az épület lenyűgözött. Na nem nagyon, csak egy icipicit.
Találtunk egy személyzeti feljárót, ami csodák csodájára nyitva volt. Itt most vagy nagyon béna a biztonsági rendszer, vagy valami gáz van.
Mindenesetre a tudomány csak tíz perc múlva fogyott el, mikor valahogy, valamennyi idő múlva valahova elkeveredtünk. Egy fura terem volt, mindenféle kellékkel, a falakat valamilyen bordó anyag fedte, de egyébként meg semmi.
- Most akkor hol is vagyunk? – fordultam Alex felé.
- Nem tudom, de nem te voltál elől?
- Én azt hittem, te vezetsz – válaszoltam, miközben botladozva elindultam a sok kacat között.
- Akkor szerintem fordulhatunk is vissza.
- Aha – hagytam rá, majd kecsesen száznyolcvan fokos fordulatot véve a kijárat felé vettem az irányt. Azaz vettem volna. Mer’ hogy sikeresen átbucskáztam egy dobozon, ami alattomosan a hátam mögé került (hogy hogyan, azt nem tudom, de a lényeg az, hogy ott volt). A kezem beleakadt a textíliába, amit sikeresen magamra rántottam, miközben belezuhantam egy doboztoronyba.
És itt meg kell, hogy álljak. Csupán, hogy tiszta legyen a kép. Ugyanis azok a dobozok, amikhez már vagy egy évtizede nem nyúltak, porosak. A kosz egyenletesen rakódott le rájuk, hogy a karton fakóbarna (szárazmoslék) színe szürkésnek (vagy inkább barnásfehérnek) látszott az egyébként szar megvilágításban. Szóval képzeld el, hogy belezuhansz ebbe.
Ráadásul az sem segít sokat a fulladásos halál ellen, hogy rád zuhan az a függöny-féleség, amit az előbb szakítottál le.
Nos, velem kábé ez történt. Fulladoztam a portól, miközben rájöttem, hogy az a piros anyag rohadt nehéz. A kosz mindenemet belepte. A hajamat, a ruhámat, a számat, belement az orromba, a szemembe nem, mert azt nem is mertem kinyitni.
Aztán Alex lerántotta rólam a függönyt, én meg végre fellélegezhettem. Legott be is szívtam fél kilónyit a lebegő porból. Szintén hiba volt kinyitni a szememet, mert rögtön tele is ment a szálldosó, aprócska szemcsékből.
Köhögve-könnyezve próbáltam feltápászkodni, miközben támaszték után kapkodtam. Amint találtam egy ilyen biztos pontot, megragadtam.
Csak akkor jöttem rá, hogy Alex kezét markolom, mikor az felsegített.
Amikor pedig sikerült megállnom a lábamon, rájöttem, hogy tök közel állunk egymáshoz. Én pedig még mindig a kezét markolom.
Elvörösödve rántottam el a kezemet és léptem hátra egyet. Csakhogy meg legyen a biztonságos távolság.
Azonban elkéstem egy kicsit, mert Alex észrevette a vörös képemet.
- Valami baj van? – kérdezte.
Azonban mielőtt kitalálhattam volna valami elfogadható magyarázatot, észrevettem mögötte egy ajtót. Egy húsz centi vastag acélajtót.
- Az meg mi? – kérdeztem hülyén.
Alex megfordult.
- Egy ajtó.
- Kösz, arra én is rájöttem.
- Akkor minek kérdezted?
- Mert nem bírom a némaságot.
Közelebb mentünk az ajtóhoz. Alex megvizsgálta a zárat, majd szó nélkül elővette a Smithers-féle naptejet és egy részét rákente a zárra.
A krém pillanatokon belül öt centis lyukat olvasztott a zárba. Aztán abbamaradt a hatása.
Alex elgondolkodva vizsgálta a lyukat.
- Asszem keveset tettél rá - jegyeztem meg csak úgy mellékesen.
- Lehet, de már így is sokat tettem rá.
- Lehet, hogy Smithers nem számított ilyen helyzetre. Egyébként meg ha kevés lenne, itt az enyém.
Alex rákent még egy adag krémet. Szegény srácnak alig maradt. De nem baj, hisz nekem még megvolt, és a zár is megadta magát. Nagy sokára.
Mögötte egy folyosó volt. Jó hosszú és jó sötét. Lámpa lehet, hogy volt a plafonon, kapcsoló viszont nem. Mármint oldalt, nem a mennyezeten.
Mindegy, ez ugyan nem akadályozott egyikünket sem abban, hogy belépjünk.
Amint ezt megtettük, bevágódott mögöttünk az ajtó, és eltűnt az a picike fény is, ami a raktár-féleségből szűrődött át.

A sötétségnek néha az az előnye, hogy nem maradandó állapot. (Kivéve a vakoknál, de most nem ez a lényeg)
Most is így volt. Mer’ hogy a zseblámpa ügyes kis találmány, és mázli, hogy elérhető helyre raktam a sajátomat.
Alexnek már nehezebb volt a dolga, mint a zsebébe nyúlni. Így én adtam a háttérfényt, míg előhalászta a hátizsákjából.
Ezek után már mehettünk is. Mentünk is. Fél percig megállás nélkül. A folyosó végére, ahol… na kitalálod? Hát persze, hogy egy ajtó volt!
Vékonyabb volt, és nem egy hagyományos zár, mint az előzőnél - már ha hagyományosnak lehet nevezni egy húsz centi vastag acélajtó zárját. Itt azonban elektromos zár volt. Viszont jó hír, hogy az ajtó sem tűnt olyan „hű-de-erős”-nek. Első pillantásra.
Másodikra csak az látszott - vagy inkább hallatszott -, hogy az ajtóba áramot vezettek.
Kenőcs kilőve.
- Most akkor hogy jutunk be? - tette fel a kérdést Alex.
- Így - mutattam rá az ajtó melletti falra felszerelt kártyaleolvasóra.**
- Ki tudod nyitni? - nézett rám Alex hitetlenkedve.
- Persze - vágtam rá. - Még az egyik srác tanította a második sulimban.
- Miért, eddig hány iskolába jártál?
- Háromba.
- Hogyhogy?
- Eddig egyikben sem húztam sokáig.
- Verekedés?
- Meg gyújtogatás - válaszoltam, miközben a zárat vizsgáltam. Csak le kell pattintani a fedelet, elhúzni egy mini-kart, beütni egy kombinációt, aztán még egyet, megnyomni egy gombot, ééés…
- Kész! - szólaltam meg diadalmasan. Csak a megfelelő tudás kell hozzá.
- Csak úgy mellékesen - mondta Alex, miközben óvatosan beljebb lökte az immár áramtalan ajtót. - Mi lett azzal a sráccal?
- Ó, hogy ő! Még mindig a sitten ül.

A szoba, amibe érkeztünk, alacsony volt, és három ajtó nyílt belőle. Középen asztal állt, rajta iratok, a falon pedig egy London-térkép. Mellette egy bangkoki, egy tokiói, egy párizsi, egy budapesti, egy mexikóvárosi, és egy müncheni térkép.
- Jé, ezeken be vannak jelölve a KOR irodái - kiáltottam fel. Nézzetek hülyének, de hát meglepődtem.
- Mi az a KOR? - értetlenkedett Alex.
- Különleges Operációs Részleg. Csak fárasztó végigmondani.
- Aha. - Alex is megvizsgálta a térképet. - De honnan tudta, hogy itt vannak?
- Csak a megfelelő embereket kellett lefizetnie. És mivel anyagi gondja nincs, ezért ez elég könnyen mehetett. Ráadásul a Londoni „központ” helyzete az egyik legnyilvánvalóbb.
- Így igaz - szólalt meg mögöttünk valaki.
Egyszerre pördültünk meg, csak hogy szembenézhessünk Michael Maitland gonoszul vigyorgó pofájával.

* Erős dčja vu érzés…
** Tudod, végighúzod a kártyát és már bent is vagy. Mármint abban a helyiségben, ahová az ajtó nyílik.