tini-krimik-fansite

Maitland. Ki más?
Csak tudnám, hogy talált ránk. Mit meg nem adnék érte.
Mármint a tudásért, nem Maitlandért. Az kell a fenének. Vagyis… ha kellene, most nem kéne valahol Ausztrália közepén rohadnunk – reménykedve benne, hogy a többes szám csak és kizárólag rám vonatkozik.
Hogy mi történt?
Apám, ha én azt tudnám! Mert hogy semmire sem emlékszem. Csak annyira, hogy álltunk a sikátorban, jött Maitland, aztán… képszakadás. Itt ébredtem fel.
A nagy kérdés csak az volt, hogy hol az az itt. És vajon a többieket is elkapta, vagy csak én voltam ennyire pancser.
Mivel amikor felébredtem, dél volt, sütött a nap, és a sugarai tökéletesen megvilágították a szobát, ahova zártak. És amiben rajtam kívül nem volt senki az égvilágon.
Mintha így nem tudnék megszökni.
Megtudnék.
Ha volna mivel. De nincs. Most az egyszer még a hajtűket is elvették.

Az egyetlen ablakból – amit természetesen rács fedett és három emelet magasból mutatta a külvilágot – csupán az udvart, az azt körülvevő négy méter magas kerítést (szögesdróttal a tetején) és azon túl a tengert lehetett látni. Valahol messze kék csíkként látszott egy part–féleség.
Azt csak feltételeztem, hogy szigeten vagyunk, ugyanis egy ablakom volt, és az is egy irányba nézett.
Mondjuk, meglepődtem volna, ha kétfelé lehet látni belőle.
Annyi biztos, hogy százszázalékosan magamra voltam utalva – az elmúlt három évben immár sokadjára – mindenféle eszköz nélkül, és már kezdtem baromira unni.
Pedig én szerettem ezt a munkát csinálni. Annyi mindent láttam éppen a küldetéseim miatt, és bár nagyon nem szerettem volna meghalni, valamilyen szinten mindig élveztem.
Volt pár igazán szar bevetés, de mindig kárpótolt valami. Mondjuk, amit láttam. Vagy ha olyan se volt, vigasztalt a gondolat, hogy fizetnek érte.
Tudtommal már egészen szép összeg gyűlt össze a nevemre a bankban, amit viszont sajnos csak akkor költhetek el, ha nagykorú leszek. Addig marad a bankszámlán és össz–vissz tartásdíjat kapunk belőle Lucyvel.
Ami azért nem fair.
Mert én nem költeném el ész nélkül.
Én felhasználnám.
Bár most jelen pillanatban nem ez a legnagyobb probléma.
Azt tettem, amit ilyenkor tenni lehet: vártam.

És megérte. Mert másnap volt. És hozták az urániumot.
Legalábbis feltételeztem, hogy azt hozták nagy ládákban, kényes óvatossággal.
Összesen három.
Egyenlő három város. Vagy – a méretből ítélve – három ország.
Persze ez függ az én becslésemtől, valamint a kiválasztott ország méretéből.

Jó sok idő elteltével hoztak kaját.
Hogy sok volt, azt abból tudom, hogy már sötétedett.
Mindenesetre most nem bízták a véletlenre. Két fegyveres őr állt az ajtó előtt. Elláttam mellettük, és az én „cellámmal” szemben egy ugyanolyan ajtó állt.
Ezenkívül semmi érdekes.
Így hát elkezdtem filózni. Ilyenkor mindig azt szoktam. Merengek az addigi életemen, miközben az eszembe se jut, hogyan szökjek meg. Majd kiszakad a gát, aztán már csak sodródni kell az árral, és vagy megúszod, vagy nem.
A mai téma Alex volt.
Eszembe jutott, amikor ok nélkül vörösödtem el a raktárban, amikor olyan közel álltunk egymáshoz… És akkor megint éreztem, hogy az arcomba tódul a vér.
A fenébe is, MI VAN VELEM?!
Na jó, egyelőre hanyagoljuk a témát.
Nem, nem érdekel Rider.
Nem, még csak nem is tetszik. Miért tetszene?
Nem, nem aggódom érte.
TE JÓ ÉG, MI A FRANC TÖRTÉNHETETT VELE?!
Na jó, témaváltás.
Akkor mi lehet Norával?
Érte aggódhatok, mert ő még verekedni sem tud.
És Jaszen tud Luciáról.
Ami pozitív élmény, mert nekem meg kell találnom őt. És hozzá úgy tűnik, csak a bérgyilkos vezethet el. Aki nem akarja elmondani, hogy jelenleg hol van, vagy hogy hol volt legutóbb.
Istenem, miért ilyen bonyolult az élet?
Pedig minden lehetne olyan egyszerű. Példának okáért, mi most megszökünk, én megtalálom Luciát, megmondom, hogy elfogadom az ajánlatát – persze csak időlegesen –, mert bár az MI6 jól fizet, akkor is csak kihasznál.
Eddig nem zavart, de mostanában kezd az agyamra menni.
Szóval kérek egy kis továbbképzést.
Eddig jutottam a gondolatmenettel, mikor úgy döntöttem, ideje egyet szunyálni és megálmodni a szökést.

Hajnalodott, mire fölkeltem, és akkor már pontosan tudtam, hogyan lógjak meg és keressem meg Alexet és Norát.
Mert ez a baj, ha az embernek társa van. Muszáj megpróbálnia kiszabadítania, ha esetleg elkapnák őket, még ha nem is nagyon kedveli – pusztán a tiszta lelkiismeret érdekében.
Nem mintha én utálnám Alexet. Azon már rég túl vagyok. Akár barátok is lehetnénk, vagy esetleg tö…
Na jó, kislány, elég lesz az ostoba gondolataidból. Az a srác káros hatással van rád: hülyeségek jutnak az eszedbe, ráadásul skizofrénekre jellemző módon magaddal társalogsz… Koncentrálj csak a szökésre.
A tervem megvan. Az „eszköz” megvan.
A kellő pillanat meglesz.
Pontosan este, amikor behozzák a kaját.

Sötétedés előtt felkapaszkodtam az ajtó fölötti kiszögelésre. Előzőleg már leellenőriztem, hogy elbír-e. Mázli, hogy nem szoktam annyit zabálni.
Nyílt az ajtó, és a nő behozta a kaját. Mögötte kissé takarásban a két fegyveres őr.
Ekkor lendültem le az ajtó tetejéről és rúgtam hasba az etetésre beosztott nénit*, hogy az nekiesett a mögötte álló őröknek, így mind a hárman úgy dőltek el, mint detonációtól a kuglibábuk.**
A nő elájult, az fegyveresek sajna jobb állapotban voltak.
Ezért is kellett a gyomrukba mélyesztenem, illetve nyakon vágnom őket, mielőtt lepuffantottak volna.
Utána nemes egyszerűséggel berúgtam a szemben lévő ajtót.
Ami mögött Alex volt.
Legott úgy megkönnyebbültem, hogy azt nem lehet leírni. (Na jó, le lehetne, de nincs kedvem részletezni az elmúlt órákban kitalált –és egyben túldramatizált – helyzetek okozta enyhe lelki traumát.)
Ennek tudható be talán az a kis elmebaj, ami miatt a srác nyakába vetettem magam. (Hál’ istennek nem könnyeztem. Az ilyesmi nem igazán a szokásom – sem a stílusom.)

Alex valószínűleg ledöbbent, mert először nem nagyon reagált, de azután ő is megölelt – legalábbis erre lehetett utalni, hogy egy kicsit magához szorított –, majd eltolt magától.
– Jól vagy? Beverted a fejed? - kérdezte kedvesen.
Minden véget ér egyszer. Ahogy az a megkönnyebbülés, hogy aztán átvegye a helyét az az igen aranyos és édes gondolat, hogy jó lenne neki behúzni egyet. Csakhogy fájjon neki az orra. Csupán puszta jóindulatból.
– Meg sem kérdezem, hogy kerülsz ide – folytatta Alex. Aztán megölelt, de csak röviden, és már tolt is kifelé az ajtón. – Merre van Nora?
– Nem t’om – nyögtem. Végignéztem a folyosón. Még két ilyen zárt ajtó volt, a végén pedig egy nyitott. Nos, nekünk azon át kellesz majd távoznunk. Miután megtaláltuk drága kis barátnémat.
– Két lehetőség –mérte fel hangosan a helyzetet Alex.
– Egyszerre rúgjuk be mind a két ajtót – javasoltam. Ölelés ide, ölelés oda, nem érek rá ledöbbenni.
– Nem lesz az egy kicsit hangos? – érdeklődött Alex, miközben lehajolt és elvette az ájult őrök fegyverét. Szégyen, hogy egy felnőtt pasit képes elintézni egy kislány.
– Miért, szerinted mit kéne csinálnunk? Szétlőni a zárat?
– Nem, de…
Nem hagytam neki időt, odamentem az egyik ajtóhoz, és berúgtam.***
És tádáám… üres volt. Alex csak vigyorogva csóválta a fejét, ahogy a kiskutya szokta a farkát, és nemes egyszerűséggel követte a példámat, és a másik ajtó pár pillanat múlva szintén nyitva volt.
Mázli, hogy nem üresen.
Nora ott gubbasztott, és látszott rajta, hogy nagy bajban van – nem tudja eldönteni, most bőgjön vagy visítson örömében és per vagy megkönnyebbülésében. (Hogy melyik a rosszabb, arról a mai napig nem tudtam meggyőződni)
Miután kiörömködtük magunkat – én és Nora –, elindultunk kifelé.

Máig sem sikerült rájönnöm, hogy lyukadtunk ki az előtt a szoba előtt.
Csak azt tudom, hogy ott voltunk.
Mindenesetre azt hallottam, hogy Maitland éppen arról intézkedik, hogy holnap pontban éjfélkor kilőjjék az egyik bombát… pont Londonra. Akkora adag urániumból simán elpusztíthatja az egész szigetet. A másik célpontja Washington. A harmadikat már nem értettem, mert Alex holtsápadtan tovább rángatott minket.

Fegyveres őrök mindenhol. Előttünk a felszerelés.
Jobbra Nagydarabpasas 1, balra Nagydarabpasas 2. A szó szoros értelmében mindkét eset.
– Na, most mit fogtok csinálni? – sziszegte Nora. (Más hangot ugyanis nem nagyon tudott kiadni, mivel azt tuti, hogy meghallották volna)
– A klasszikus trükköt – vágta rá Alex.
Én nagyon jól tudtam, mire gondol.
A recept:

1. Dobj el valamit az ellenkező irányba.
2. Várd meg, amíg elhúznak megnézni, mi az.
3. Sétálj, szaladj, rohanj, az ellenfél agyi kapacitásától függően, és vedd el, amire szükséged van.

Egyszerű, igaz?
Az utolsó pont változó, most a biztonság kedvéért rohantam, mivel… nos mivel Alex úgy döntött, magára vállalja az 1. pont megvalósítását.
Minden ment, mint a karikacsapás. Azaz… a telefonoknak csak a maradványát találtam meg. Valaki szétszedte. És csak egy használhatatlan csonkot hagyott ott. Pedig olyan szép színe volt! Nem baj, majd kérek Smithers bácsitól még egyet.
Lényeg, hogy ment, mint a karikacsapás. Nem részletezem a kijutásunkat, a körülményeket és azok áldozatait sem, de negyed óra múlva már egy motorcsónakon voltunk a tengeren a szárazföld felé tartva, amit Alex – az órája segítségével – mért be.
Mert hogy szigeten tartottak minket fogságban. Kicsiben, feltérképezetlenen, de szigeten.
Hiába, nem szokásom tévedni. (Csak nagy ritkán, de az totál véletlenül!)

* Annyira nem volt öreg. Annyira…
** Még véletlenül se attól a nagy fekete golyótól, amit meg kell lökni! Ha eddig nem említettem volna, piromániás vagyok…
*** Szidjatok csak a brutalitás és a nyers erőszak miatt!

11. fejezet - A szigeten