3. fejezet - Mostohatestvérek
MSe 2007.12.30. 18:38
A két főhős lassan, de biztosan halad a béke felé.^^
Ne haragudjatok, ha nagyon összecsaptam, és a sok késésért is csak a Karácsonyt tudom felhozni....
Amint a repülő elérte az utazómagasságot, kinyitottam az aktát. Alex – aki előttem ült – valószínűleg ugyanezt tette. Kábé két másodperc alatt jöttem rá két dologra:
1. Ezt hamar bemagolom.
2. Van egy mostohatestvérem, aki itt ül az orrom előtt.
Ebből igazán csak a második töltött el érzelemmel, és az sem épp a boldogság volt. Korán sem.
Alex is odaérhetett ahhoz a részhez, mert egy pillanatra hátrafordult. Láttam. Azt hiszem, mondani akart valamit, de végül nem szólt semmit. Én pedig teljes figyelmemet az eddigi életem szöveges változatára fordítottam.
Azt eddig is tudtam, hogy az MI6 nem túl válogatós nevek terén. Engem neveztek már mindenféleképpen, úgy is, amit nem tudtam kiejteni. Volt már angol, francia, német, olasz és orosz nevem is, sőt, egyszer megpróbáltak portugálnak beállítani – de hát ez nem nagyon ment nekik, tekintve, hogy még a nevemet sem tudtam kiejteni.
Most meg rám aggatják a Daniella Garbuttot. Haha, ez valami poén? Daniella? Oké, tudom, ez a nevem női nemre szabott változata, de akkor is! Eddig mindig tűrhető neveket adtak, sőt volt pár olyan is, ami kifejezetten tetszett. De ez? Tény, hogy jobb, mint a Daniel, de nem normálisabb. A kettő között óriási különbség van. Mármint a jobb és a normálisabb között.
Egyébként minden megegyezett. Majdnem minden. Ugyanakkor születtem. És itt véget is érnek az egyezések. Mert hogy amerikai vagyok. Méghozzá Los Angeles-i. Ahol soha az életben nem jártam. Az állítólagos anyám állítólag belezúgott egy londoni pasiba, összeházasodtak, egy hónapja volt az esküvő, mi átrepültünk az Atlanti-óceánon minden cókmókunkkal – beleértve egy sziámi cicát is -, és most Sydneybe megyünk nyaralni. Ezt nevezem. Kíváncsi vagyok, milyenek lesznek a „szüleim”.
Amint végeztem az aktámmal, feltápászkodtam az ülésről, hogy megszerezzem a kisebbik táskámat, amiben minden létfontosságú izé benne volt. (lásd: mp3, mobiltelefon, blackberry)
Rögtön várt is rám két e-mail a BB-n*.
Nora: Hello! Képzeld, a szüleimmel holnap utazunk Ausztráliába. Nem tudom, te hogy s mint vagy, Lu azt mondta, influenzás vagy. Te, aki soha a büdös életben nem voltál még lázas sem. (Mellesleg nem tudom, hogy csinálod. Én egy kis náthától is negyven fokosan tüzelek) Lényeg az, ha tényleg nincs semmi bajod, jöhetnél velünk. Anya és apa nem egyezett bele, de mint tudjuk, a nagykorúak véleménye nem számít. Különben is, Sydney állati jó hely. Lemennénk a tengerpartra, fürödnénk a tengerben és néznénk a pasikat. Vagyis csak én nézném (tisztelettel feminista hajlamaidra). Ne akard kihagyni! NAGYON, NAGYON SZARUL ÉREZNÉM MAGAM, HA A LEGJOBB BARÁTNŐM CSERBENHAGYNA A NYÁRI SZÜNETRE!
Habár már cserbenhagytál, elvégre kirúgtak a suliból, de az nem azt jelenti, hogy megszakítunk minden kapcsolatot egymással. Pusz!
Nora
Lucy: Szia Dan! Ha jól tudom, most Sydney felé utazgatsz, a legújabb küldetésre! Kérlek nagyon vigyázz magadra! Nem szeretném, ha kinyírnának, ugyanis a Brooklandet muszáj kipróbálnod! Mrs. Jones szerint állati klassz suli (bár az előző kettőnél is ezt mondta), és egyébként is, mit kezdenék én egyedül a lakásban a temetésed után????
Itthon nem történt semmi érdekes, csak az egyik barátnőd keresett, az a Nora vagy ki. Mondtam neki, hogy beteg vagy, de asszem nem nagyon hitte el. Az ilyen téren sose voltam elég jó. Na mindegy, jó mulatást Sydneyben, küldjél képeslapot, és most az egyszer, ha lehet, szuvenírként ne kék véraláfutásokat, hanem valami érdekesebbet hozz haza!
Lucy
Ui.: Úgy hallottam, van egy új társad, és valami pasi. Ne engedd, hogy molesztáljon!
Nem tudom, hogy Lucy tudja-e, hogy az úgynevezett társam mindössze tizennégy éves, pont, mint én, és hogy egyelőre utáljuk egymást. Azonban felmerül a probléma, mi van akkor, ha összetalálkozom Norával és a drága famíliájával. Mert akkor nekem annyi. Habár Sydney elég nagy és nem hiszem, hogy csak egy tengerpartja van, de ha igen, az akkor is elég nagy ahhoz, hogy két ember ne fusson össze egymással. Mert az mindenre hatással lehet. A küldetésre is. Vagyis csak arra. Mert szeptemberben új suliban megyek, és onnantól kezdve nem kell majd számítanom drága kis barátném bosszúhadjáratára.
Gyorsan bepötyögtem a fejleményeket Lucynak, csak hogy ne aggódjon annyit. Nem mintha bármikor is aggódna. Nem, ő csupán annyit kér, hozzak neki valamit. Mert szerinte túl szívós vagyok ahhoz, hogy megöljenek.
Én: Sya Lucy!
Kitaláltad, épp Sydney felé repülök, nagyjából az elvárt információmennyiség felével felvilágosítva. A molesztálás miatt pedig ne aggódj, a srác mindössze tizennégy éves, és egyelőre (hál’ Istennek!) utáljuk egymást, és ahogy elnézem, ez az állapot tartós lesz. Norával semmi gond, majd én elintézem, tudod, hogy már képes vagyok megoldani a problémákat. Képeslapot ne várjál, túl drága, szuvenírt nem lesz időm venni, mert egy bérgyilkos is jelen lesz és mellesleg MIÓTA HISZEL MRS. JONESNAK???
Ha ő azt mondja, hogy klassz, akkor az odajárók többsége stréber, túl sokat várnak el az embertől, és a tanárok pedig unalmasak.
Dan
Ui.: A továbbiakban valószínűleg nem fogok tudni írni neked, szóval…
U. ui.: Kérdezd már meg az MI6-et, nem tudnák-e eltéríteni Noráék gépét, ugyanis kissé problémás lenne, ha összetalálkoznék a családjával itt, a világ végén. Mert ha még nem mondtam volna, ők is ideutaznak Sydneybe.
Büszkén nyomtam meg a küldés gombot. Egyes számú problémám átmenetileg áthárítva. Persze tudom, hogy úgy sem fognak tenni semmit, de azért addig is nem az én hibám.
Azonban a kettes számú problémám ott ült az orrom előtt, és még mindig az állítólagos szobáját elemezte. Már tíz perce. Tehát vagy elaludt, vagy elbambult.
Aztán eszembe jutott a küldetés. Meg a mappa tartalma. Kijövünk. Egész jól, bár még nem a legtökéletesebben. Ezért is jöttünk ide nyaralni, hogy a család összeszokjon.
És akkor egy olyan döntést hoztam, ami felborítja az egész feminista elméletemet: Mit árthat, ha egy kicsit kedvesebb leszek a sráchoz?
Tudom, hülye döntés volt, de ahogy ott bámultam az ülés támlája mögül látszó pár szál szőke tincset, azon kaptam magam, hogy felállok, átülök az előtte lévő székre, feltérdelek és felé fordulok.
Alex zavarodottan nézett fel. Lehet, nem értette, hogy azok után, ahogy viselkedtem, mit akarok tőle. Az igazság az volt, hogy én se.
- Segítsek valamiben?
Ha őszinte akarok lenni önmagamhoz, ennél bénább kérdést fel sem tudtam volna tenni neki. Egyrészt értelmetlen, mert ha ő nem képes megjegyezni, én nem verhetem bele a fejébe, másrészt ezer más kérdést tehettem volna fel neki, ami még talán normálisabbnak is tűnhetett volna.
Erre valószínűleg ő is rájött. Kínos mosoly a részéről, zavart padlónézés a részemről.
- Nem hiszem, hogy tudnál – szólalt meg végül.
Erre már én is rájöttem. Meg arra is, hogy itt a tökéletes alkalom bocsánatot kérni. Mert ott, a Királyi és Általános Bankban Mrs. Jones sose a legjobbat hozza ki belőlem. Ugyanez vonatkozik Bluntra is.
- Csakbocsánatotakartamkérniamiértbunkóvoltam – hadartam egy szuszra.
Aztán gyorsan visszamenekültem a helyemre, beletemetkeztem az aktámba – amit már kívülről fújtam – és hagytam, hagy hámozza ki a mondat értelmét.
*BB = én így fogom rövidíteni a Blackberryt. (szerk.)
3. fejezet
Mostohatestvérek
|