Na, ha ez nem szemétség, akkor most éppen karácsony lesz, én pedig a mikulás vagyok!
Az egy ok, hogy betörtem abba az üzletbe, az még egy, hogy el akarnak küldeni egy bevetésre „büntetésből”, de mégis MIÉRT PONT AUSZTRÁLIA? MIÉRT?
Miért a Föld túloldalára küldenek? És még én akartam Londonban vakációzni. Na ennyit erről.
És hoppá! Mikor kijelentettem, hogy nem megyek olyan messzire, pláne nem egy pasival, akinek elég kevés tapasztalata lehet ezen a téren, és még csak két küldetésen van túl, megzsaroltak! Engem!
Alexet viszont úgy tűnt, nem tudják meggyőzni, szóval miután én már biztos voltam, kiküldtek az irodából, hogy menjek le Smithershez a kütyükért.
Tulajdonképpen Smithers az egyetlen normális alak az MI6-ban. Crawley azóta a kis incidens óta, mint egy citrom, Jones, akár egy jégcsap (de csak velem szemben! Alexhez tök kedves!), Blunt pedig a Nagy Szürke Folt. Én életem egyharmadát alvással töltöttem eddig, a másik harmadát a suliban, a maradékot pedig ezzel a társasággal. És még csodálkozik a suli-pszichológus, hogy kissé agresszív vagyok. Meg piromániás.
De mielőtt kiléptem volna az ajtón, Mrs. Jones a kezembe nyomott egy aktát. Valószínűleg információkkal, meg új személyazonossággal. A szokásos. Ezek szerint Alexet nem lesz könnyű megfűzni, hogy menjen bele. Pláne azok után, hogy úgy üvöltöttem Blunttal az orra előtt. Szegény fiú, sokkos állapotban lehet.
Miután leértem a tizenegyedikre, beléptem bevetéseim második állomására: Smithers irodájába. A kövér pasas vidáman integetett, mintha én lennék a legboldogabb látvány az életében, pedig ez rövid, kócos hajjal – amikor Moszkvában volt küldetésem, fiúnak kellett beállítanom magam, ezért levágatták a hajam. Tök rövid volt! Azóta már megnőtt egy kicsit, de még mindig csak az állammal van egy vonalban –, fekete göncökben – mivel nem találtam mást – ez aligha volt lehetséges.
- Ugye tudod, hogy tartozol egy laptoppal? – kérdezte.
- Tudom, hol van az előző! – védekeztem.
Ez igaz is volt. Valahol itt, Londonban hagyhattam el, mikor kiugrottam a helikopterből. És mint mindannyian tudjuk, ez a város nem is annyira nagy, szóval gyakorlatilag nem tűnt el.
Ezt persze nem kötöttem Smithers orrára. Hogy miért? Egyrészt nem vagyok pofátlan (nem úgy, mint Crawley), másrészt már át is tért a következő témára.
Ekkor jutott eszembe, hogy még mindig nálam van a zacskó chips, amit Bluntnál elfelejtettem felbontani. Kár. De mindegy, Smitherst meg amúgy sem érdekelte, mit zabálok az irodájában, csak akkor, ha leejtettem.
- Hallom együtt dolgozol Alexszel – szólalt meg vigyorogva.
- Aha – válaszoltam én értelmesen, mert nem nagyon értettem, mi ebben olyan vicces.
- Készítettem nektek egy csomó holmit. Mivel ő még nincs itt, csak a sajátjaidat mutatom meg.
Elővett egy mobiltelefont.
- Mr. Blunt külön kérte, hogy ne adjak neked semmi robbanóanyagot, mivel te mindig a környék legértékesebb épületét szemeled ki. A múltkori kárjelentéseddel sikerült mindenkit felülmúlnod az elmúlt harminc évben. Viszont ahogy ismerlek, anélkül nem igazán jutnál semmire.
Ezek szerint kapok robbanóanyagot.
- Szóval itt ez a mobiltelefon. Olyasmi, mint a legutóbbi, csak nincs benne plasztik robbanóanyag. Laptopot most nem adok, mert az túl nagy, és a múltkorira sem tudtál vigyázni. Kapsz még egy számológépet. Na ez az, amiről jobb szeretném, ha nem szólnál senkinek. Maximum Alexnek.
Elővette az egyszerű, fekete mütyürkét, ami minden valószínűség szerint robbanóanyagot rejtett.
- Háromszor megnyomod a bekapcsolás gombot, majd beütöd a másodpercek számát, utána az egyenlőt, otthagyod és elhúzod a csíkot a helyszínről. Nem fogod túl nagynak találni a robbanás erejét.
Zsebre vágtam az eddigi szerzeményeimet, majd vártam a folytatást, ami új partnerem személyében érkezett, aki kopogás nélkül nyitott be Mrs. Jonesszal a nyomában, és lerítt róla, hogy már a pokolba kívánt mindenkit, főleg Bluntot.
- Alex! – kiáltott vidáman Smithers.
A srác nem túl lelkesen morgott valamit, miután meglátott engem. Megértem. Én se akarok vele dolgozni, tehát rokonszenve kölcsönös.
- És Mrs. Jones! – Smithers töretlenül jókedvű volt. – Dannek már bemutattam, miket készítettem neki. Alex, te szintén kapsz egy mobiltelefont. Kapcsolatba léphetsz velünk a 987-et tárcsázva. Továbbá bele van építve egy poloskakereső program, hasonló, mint a GameBoyba, a bejövő üzenetek közül a 123-657-es számról jövő SMS-t kell megnyitnod, hogy használni tudd. Plusz még egy kábító lövedék is van, amit az 555-ös számkombinációval tudsz kilőni az antennából.
Megfigyeltem, hogy míg az én telefonom csini piros színben világít, Alex szolid feketét kap.
Előkerült továbbá még két naptej, ami garantáltan szétmar mindent, ami nem szerves, plusz nekem egy tök felesleges sminkdobozka – mint később kiderült, felrázva füstbombaként is funkcionált. Valamint Alex számára kifejlesztett egy tollat, amiben egy olyan kés található, ami állítólag átvág mindenféle fémet. Meg torkot is, de ezt nem tette hozzá.
Végül nagy büszkén megnyomott egy gombot a számítógépén, mire az irattartószekrény odébb húzódott, nyílást hagyva a falban.
Én teljes bizonyossággal állíthatom, hogy a szemem se rebbent. Ellenben Alexszel, aki még nem szokhatott hozzá, hogy Smithersnél semmi sem az, aminek látszik.
A falhoz két szörfdeszka volt támasztva.
- Gondoltam, mivel amúgy is Sydneybe mentek, ezek jól fognak jönni. Egy motor is van beleépítve, szóval ha nincs hullám, akkor is tudtok haladni. A maximum sebesség száz kilométer per óra.
Remek. Ezek szerint nem fogunk unatkozni. Habár miért is tennénk.
A chipset zabálva azonban rájöttem egy érdekes dologra: Smithers szintén jobban komálja Alexet, mint engem. Lehet, hogy azért, mert én kivétel nélkül tönkrevágtam minden holmiját, még a srác minden valószínűség szerint csak két alkalommal. Plusz még ő kapott „csak úgy” egy karórát, amibe bele van táplálva a világtérkép, egy iránytű, a helyünket meg lehet vele határozni, és még ki tudja, mire jó, mert Smithers „suttogva” magyarázta ezt el Alexnek, és megpróbálta úgy adni oda neki, hogy én ne vegyem észre. Hát nem sikerült neki.
És miután felszerelkeztünk, jöhetett az eligazítás. Mert én még ki sem nyitottam az aktát – és nagyon úgy tűnt, hogy Alex sem tud semmit, de azért az ő kezében is ott volt egy akta.
- Ő itt Michael Maitland – tolt elénk egy képet Mrs. Jones.
Meg kell mondjam, életemben nem láttam sokkolóbb látványt. Pedig nekem bárki elhiheti találkoztam már érdekes egyénekkel. Példának okáért ott volt mindjárt az a prosti-gyilkos a második küldetésen. Na az nem volt semmi. Felszabdalt kép, hiányzó fül, meg pár ujj… pluszban az a minden négyzetcentin teletetovált test… Még most is kiráz tőle a hideg. Bár lehet, hogy a kinézeténél jóval nagyobb hatással volt rám az, hogy a drága szüleim után akart küldeni. Nem mintha én a piroslámpás negyedben laknék, csak útban voltam. Mint eddig szinte mindig.
Ez a pasas nem volt teletetoválva, nem voltak sebhelyek az arcán. Ráncos volt, és már valószínűleg ötven is elmúlt. Mégis, nem ez volt az ijesztő benne. Ha csak ennyi lett volna, beleröhögök Mrs. Jones képébe.
Nehéz elmondani, mi volt a tekintetében, amitől kirázott a hideg. Azt látni kell ahhoz, hogy megértse az illető.
- Gazdag és Sydneyben lakik. Nem keveredett bele semmilyen olyan dologba, aminek csak egy picike köze is lehetne a „bűn” szóhoz.
- Akkor mi a fene érdekes van rajta, hogy minket küldenek oda? – szóltam közbe. De ez még nem jelenti azt, hogy pofátlan is vagyok.
Mrs. Jones megajándékozott gyilkos pillantásainak egyikével.
- Az ottani kémünk azonban jelentette, hogy Maitland találkozott egy bizonyos személlyel. Két napra rá eltűnt.
- Ki? – kérdeztem értetlenül. – Maitland?
- Nem, Dan. Erica.
Erica. Egy fiatal ügynök, aki össz-visz két éve dolgozott az MI6-nál. Volt egy közös bevetésünk. Semmi több. Ő abba a csoportba tartozott, akik nem elsőre utáltak meg. Nem tudom, Mrs. Jones talán azért mondta el, mert azt hitte, megérint, vagy valami ilyesmi, de elszámolta magát. Az ilyesmi már régóta hidegen hagy. És vajon kik miatt?
- És mégis hogy képzelik, hogy két gyerek a közelébe tud férkőzni Maitlandnek? – kérdezte Alex.
- Nem neki kell, hanem az unokájának – válaszolta Mrs. Jones. Ismét egy fényképet csodálhattunk, meg, amin egy kábé velünk egyidős srác mászott ki a tengerből, akit azonnal a Ki-ha-nem-én típusba lehetett volna sorolni.
- Szóval kémkedünk, jópofizunk és meghívatjuk magunkat valami minikastélyba – soroltam cseppet sem lelkesen.
- Valahogy úgy –egyezett bele a nő. – Akkor aztán körülnézhettek ott. Persze előtte is jó lenne, ha szereznétek információkat.
- Említett még valakit – szólt közbe Alex. Te jó ég, mióta figyel valaki ennyire Jonesra? És mióta szólítok én bármilyen ügynököt – Lucyn kívül – a keresztnevén? – Akivel Maitland találkozott.
Mrs. Jones sóhajtott, én pedig rögtön megéreztem, veszélyes vizekre érkeztünk.
- A vele látott személy Jaszen Gregorovics.
Hoppá! Az az a bérgyilkos, aki nem t’om már, mi a fenét csinált és hol. Ja, de azt tudom, mit csinált. Gyilkolt.
Oldalra néztem, hogy lássam Alex arcát, ami most inkább emlékeztetett egy szoboréra. Kemény volt, merev és érzelemmentes. És ebből csak egy dolgot tudtam levonni: Alex egy közelebbi rokonát Gregorovics ölte meg.
- Olvassátok el az aktát, benne van az új személyazonosságotok – folytatta Mrs. Jones. – A további részletekről az ausztrál titkosszolgálattól kaptok felvilágosítást. A reptéren majd várni fognak titeket. – kis gondolkodás után még hozzátette: - Vigyázzatok magatokra.
Egy órán belül minden ruhánkkal, cuccunkkal, „fegyvereinkkel” az MI6 magángépén repültünk Sydney felé.