1. fejezet - A másik
MSe 2007.11.24. 20:06
Dan Bennett ismét az MI6 Liverpool Streeti főhadiszállásán találja magát. És ennek következményei vannak.
Szerintem az lesz a legjobb, ha a legelején kezdem. Így talán lesz rá remény, hogy az egyébként is kaotikus gondolatok között kialakul némi rendszer.
Szóval. Daniel Bennett vagyok, egy tök átlagos kelet-londoni lány (vagy ahhoz hasonló), akinek az egyik legnagyobb problémája az, hogy a drága ősei (Béke poraikra!) pasinevet adtak neki!
MÉGIS MIT KÉPZELTEK MAGUKRÓL?!? Az nem ok, hogy mindig is egy fiút szerettek volna! Attól még mi a fenének kellett azt a rohadt nevet rám ragasztani? Hát úgy nézek én ki, mint egy fiú? Nem! Akkor meg?
Kábé tizenegy éves voltam, amikor megtudtam. Hát igen, az MI6… Kémet akartak csinálni a saját gyerekükből. És mivel fiú nem volt, az örökbefogadás gondolatát pedig két hónapos koromra hál’ Istennek elvetették, maradtam én, akit elkezdtek kiképezni. Kedvesek, mi?
Ja, és hogy mi közük volt az MI6-hoz? Hát az nem egy hosszú történet. Mindketten kémek voltak, egészen addig, amíg fel nem robbantották őket Kairóban. Én meg itt maradtam tök egyedül, amíg meg nem jelent Blunt és el nem küldött Kubába azzal a céllal, hogy én majd segítek átjutni pár ügynöknek a határon. Tény, hogy nem volt túl megerőltető. Egy aprócska megjegyzés az útlevélellenőrnek, és már vágtak is ki minket a reptérről, mint kutyát a húsboltból.
És itt véget is ért volna életem ezen izgalmas szakasza, mer’ hát állítólag ez volt az utolsó bevetésem, nekem, egy tizenegy éves lánynak. Érdemes kihangsúlyozni, hogy állítólag. Mert miután visszajöttem, négy hétre rá már küldtek is egy újabb felnőttel Kínába. Aztán tizenhárom évesen már egyedül dobtak le a Szaharában, szal remek volt.
Na és hogy ki felügyelt rám, amíg itthon voltam. Lucy. A család barátja, ebből logikusan következik, hogy az MI6-nak dolgozott. Tehát ő felelt arra, hogy a kiképzésem a megfelelő irányba haladjon.
Ami elég jól sikerült neki, nem úgy, mint a magatartás-kérdés. Mintha az én hibám lenne, hogy már három suliból rúgtak ki (Na jó, lehet, hogy az én hibám, de hát Istenem! Azt az aprócska verekedést nem lehetett kihagyni! Egyik nap sem!).
Így amikor először tanácsoltak el, az MI6 akcióba lépett, mert hogy sehova sem akartak felvenni. Egy aprócska bizonyítványhamisítás, és az ügy elintézve. Valahogy sikerült kihúznom ezt az évet a mostani suliban, talán maradhattam is volna, ha nem kerülök megint bajba az évzárón. De hát tudod, milyen ez. Vannak, akik mágnesként vonzzák a bajt. Na, én közéjük tartozom.
Mivel egész Kelet-Londonban nem találtunk normális sulit, így Mrs. Jones beíratott valami hülye iskolába a város másik felébe, amibe majd szeptemberben kellesz járnom. Brookland vagy mi a nyavalya a neve.
És hogy ne legyen elég, nagyon úgy tűnik, hogy a nyári szünet egy részét valahol külföldön, a másik felét pedig kórházban töltöm. Mert hogy bevetés után mindig odakerülök. És hogy mitől vagyok ilyen biztos a dolgomban?
A kulcs a Jelekben rejlik. Vannak, amik feltűnőek, mások nem. De szerintem Neked is feltűnne, ha Crawley a nyári szünet első napján hajnali fél tízkor csöngetne be hozzátok. Ha ez nem jel, akkor az egér a Holdat zabálta egész éjszaka.
Visszakanyarodva az eredeti problémához, Crawley egyszerűen POFÁTLAN! Még is mit képzel, ki ő, hogy csak úgy felzavartathat Lucyvel a legszebb álmomból? Oké, tudom, hogy az MI6-nak dolgozik, meg minden, de ez még nem jogosítja fel arra, hogy felébresztessen! Én még csak tizennégy éves vagyok, a szervezetemnek szüksége van az alvásra. Az már lényegtelen, hogy kábé hajnali kettőkor keveredtem haza… Hogy miért, az csak és kizárólag rám tartozik.
Persze Lu írtóra pipa volt. Utoljára akkor láttam ilyen dühösnek, amikor Federico szakított Luciával Rosalinda miatt (ami kábé két hete volt a Szerelmi vallomásban. De utálom azt a szappanoperát, hogy képes egész nap az ismétléseit nézni?). Ő persze rosszra gondolt. Ami bizonyos értelemben igaz is volt, mivel az üzlet riasztója megszólalt én meg alig tudtam meglógni a rendőrök elől.
Szóval felöltöztem, lementem, Crawley pedig ott várt rám türelmetlenül. Ha már ennyit kibírt, még egy kicsi nem számít. Így hát besasszéztam a konyhába valami kajájért, hogy legalább Blunt irodájában legyen mit ennem (És kitöltsem a bosszúmat. Blunt utálja, ha zabálok az orra előtt). Az egyetlen ehető és vihető kaja azonban egy zacskó chips volt. Nem baj, legalább emléket is hagyok ott, gondoltam. Felkaptam és a lehető leglassabban kisétáltam az étkezőből.
Crawley a bejárati ajtónál várt. Nem köszöntünk. Én azért, mert még kómás voltam kissé és ilyenkor nem törődöm az udvariassági szabályzattal, ő azért, mert egyszer meglógtam előle és azóta nem komál. Mi tagadás, az érzés kölcsönös.
A kocsiban a nem t’om melyik újságot olvasta, aminek címoldalán egy éjszakai betörésről írtak, amit a szemtanúk szerint egy tizenöt év körüli lány követett el. Nem is tudtam, hogy ennyire idősnek látszom.
Behajtottunk a Liverpool Streeti Királyi és Általános Bank alagsorába. Hihetetlen, hogy mindig minden itt kezdődik. Ki nem állhatom a pincét. Behajtunk és onnantól kezdve a föld alatt vagyunk. Nincs ablak, csak mesterséges világítás és vakítóan fehér egyenes falak. Sehol egy görbe.
Az igazat megvallva az elején semmi bajom nem volt vele. Lementünk a pincébe, oké. Azonban mióta Oroszországban rám szakadt egy alagsor mennyezete, szerintem megérted, hogy nem szívesen tartózkodom föld alatt.
Aztán jöhetett a tizenhatodik emeletre való utazás, ami idegesítő volt Crawley mellett. Főleg, hogy állandóan figyelt, mint egy körözött bűnözőt. De hát annyira ő sem lehet okos, hogy rájöjjön, ki tört be abba az üzletbe. Egyébként sem vittem el semmit, csak a biztonsági rendszerre voltam kíváncsi.
Kinyílt a lift ajtaja, mi meg elindultunk Blunt irodájához, ahol ő szó nélkül ment tovább, én meg automatikusan léptem be abba a helyiségbe, ahonnan az összes eddigi bevetésem indult. Köztük az iraki is, ahol kis híjján ott hagytam a fogam. De melyik helyen nem tettem ezt?
Blunt a szokásos fapofával várt, és amint leültem a két szék egyikére, megszólalt.
- Nem volt okos ötlet betörnöd abba az üzletbe.
Basszus! Hogy a fenébe jött rá? Ja, persze, egész Londonban egyedül én vagyok olyan lány, aki megfelelő képzést kapott ahhoz, hogy meglógjon a zsaruk elől.
- Szóval nyílt lapokkal játszunk. És most hova akar küldeni? Tokióba?
- Majd meglátod.
- Mégis mire várunk?
- A társadra.
- Azt hittem, senki nem hajlandó velem dolgozni Washington óta.
- Így igaz.
Szóval zsarolni fogják. Szegény fickó. Vagy nő.
Nyílt az ajtó, és Mrs. Jones lépett be, nyomában egy… nem ez nem lehet igaz!
A srác tök átlagosnak nézett ki, szőke haj, barna szem, de a lényeg nem ez volt. Az hogy velem egykorúnak tűnt. Tizennégy évesnek!!
Amint ő is meglátott engem, megtorpant, mint aki láthatatlan golyóálló üvegnek ütközött a küszöbön. Megszólalni először azonban sem ő, sem én nem voltam képes. Helyettünk azonban megtette Alan Blunt (hogy dögölne meg!)
- Alex Rider, Dan Bennett.
Örülök, hogy figyelembe vette, hogy nem szeretem a Danielt, de ez nem változtatott semmin. Nem tehetek róla, de kiakadtam:
- A ROHADT ÉLETBE, MI A FENE FOLYIK ITT?!?
|