Prológus

A nagybátyám, Ian Rider mindig is azt mondta, hogy egy nemzetközi bankban dolgozik. Miért hittem neki? A bankárok általában nem töltenek heteket, akár hónapokat távol az otthonuktól, sebhelyesen és zúzódásokkal hazatérve, amiket szabadkozva magyaráznak ki.

Gyanús érdeklődés

Saharáék megjelenése után néhány nappal újabb két ember érkezett. Egy kisebb szobán osztoztak a folyosóval szemben. Meglehetősen gyorsnak tűntek, mert nem mentek messzire, habár sosem beszéltek velünk.

Mindketten a húszas éveik végén járhattak. Elegáns öltözéket viseltek és fitten néztek ki. Lediplomázhattak valamelyik egyetemen.

Egyik este a hotel társalgójában megjegyeztem, hogy lehet bűnözők. Ian nevetett.

- Nem hiszem Alex. Próbáld meg újra.

Gondolkodtam egy pillanatig.

- Testőrök?

- Jobb. Véleményem szerint az Amerikai Titkosszolgálat emberei.

- Honnan tudod? – pislogtam.

- Nos, mindkettőjüknek fegyvere van.

- A kabátjuk alatt?

Ian megcsóválta a fejét.

- Sosem tudnál időben előkapni egy pisztolyt a sí-dzsekid alól. A bokájuknál hordják a fegyvert. Majd legközelebb nézd meg.

Rám pillantott a brandyje mögül.

- Észre kell venned ezeket a dolgokat, Alex! Bármikor találkozol valakivel, meg kell vizsgálnod őt… minden részletet! Ha egy ember átsétál a szobán, az olyan, mint egy történet. Neked le kell olvasni róla!

Mindig ilyen dolgokkal fáraszt engem. Azt hiszem, csak múlatja az időt. És én csak később jöttem rá, hogy felkészített engem. Például a síelés vagy a scuba-órák. Nyugodtan követ egy tervet, amit majdnem akkor kezdődött, amikor megszülettem.

- Cameron Sands-szel vannak itt? – kérdeztem.

- Mit gondolsz?

Bólintottam.

- Mindig körülötte járkálnak. És Sahara azt mondta, hogy az apja a kormánynak dolgozik.

- Akkor lehet, hogy védelemre van szüksége. – mosolygott Ian. – Lássuk, ki tudod-e deríteni a hét végéig a nevüket. – mondta. – És a fegyvereik típusát.

De másnapra elfelejtettem a beszélgetésünket. Megint havazott. 25 cm-es hó borította a tájat, és úgy düledezett a hotel tetején, mint egy túltöltött düftin.

Saharával snowboardozni mentünk, és öt órát töltöttünk a lejtőkön, bombát ugorva, trükközve, biztonságosan, végig az egész Medve-öbölben.

Sosem hittem volna, hogy öt hónappal később használnom kell ezeket a trükköket, hogy távol tartsam magamtól azt a fél tucat motoros szános fickót, akik meg akartak ölni, és végigüldöztek a Point Blanc Dél-Franciaországi oldalán.

Félnégykor, mikor a nap lebukott a hegyek mögé, eldöntöttük, hogy befejezzük a síelést. Mindketten tele voltunk zúzódással, elfáradtunk, és a ruhánk is átázott a megolvadt hótól. Sahara elindult, megkeresni az apját, hogy megigyanak egy forró csokit. Én meg egyedül mentem vissza a Granaryba.

Még visszavittem a deszkámat a kölcsönzőbe, és felvonszoltam magam a recepcióhoz, mikor megláttam a nagybátyámat a hallban, egy szófa szélén ülve. Már azon voltam, hogy odakiáltok, mikor megálltam. Egyből tudtam, hogy valami nem stimmel.

Nem könnyű megmagyarázni, de még sosem láttam ilyennek azelőtt. Teljesen csendben és feszülten figyelt, akárcsak egy ragadozó. Iannak sötétbarna szeme volt – mint nekem - de abban a pillanatban hidegnek és színtelennek látszott.

Nem vette észre, hogy bejöttem: minden figyelmét a recepciós asztalra fordította, és az emberre, aki éppen bejelentkezett.

A titokzatos férfi

Az emberek történeteket mondanak. – mondta Ian. – El kell olvasnod őket.

Néztem a férfit a recepciónál, és próbáltam ezt tenni.

Fekete galléros gyapjú pulóvert viselt sötét nadrággal, és arany Rolex óra nehezedett a csuklójára.

Szőke haja volt, inkább sárga, rövidre vágva. Majdnem úgy nézett ki, mintha festené. Azt mondhatnám, a harmincas éveiben jár, a himlőhelyes arcával és lusta mosolyával. Hallottam, ahogy a recepcióssal beszél. Bronx-i akcentusa volt.

Lássuk az első leckét. Mit olvasok le róla? A bőre szokatlanul sápadt. Lényegében majdnem fehér, tehát a fél életét szobai munkával tölti. Kigyúrt ember, csak úgy dagadtak az izmai a pulóvere alól.

És elég rossz fogai voltak. Ez elég különös. Egy amerikai, akinek van elég pénze fizetni ezt a hotelt, jobban is vigyázhatna a fogaira.

- A negyedik emelet, Mr. da Silva. – mondta a recepciós. – Kellemes időtöltést!

A fickó olcsó bőröndöt hozott magával. Ez meglehetősen szokatlan a Gucci és a Louis Vuitton világában. Felemelte a bőröndöt, és eltűnt a liftben.

Tovább sétáltam a recepciótól a hallba, és Ian meglátott. Tudta, hogy figyeltem.

- Minden rendben? – kérdeztem.

- Igen.

- Ez meg ki volt?

- Egy ember, aki bejelentkezett. Nem tudom. – Ian megrázta a fejét, elengedve az egészet. – Talán ismerem valahonnan. Milyen volt a Medve-öböl?

Nyilvánvalóan nem akart beszélni a dologról, így felmentem a szobámba, letusoltam, és felkészültem a vacsorára.

Mikor lefelé mentem az ebédlőbe észrevettem az egyik Titkos Szolgálati embert, amint kijön a szobájából. Lesétált, befordult a sarkon, és motyogott valamit nekem. Sahara és az apja a közelben sem voltak.

Ettünk. Beszélgettünk. Ian egy fél üveg bort rendelt magának, nekem pedig egy pohár kólát. Féltizenegy körül azon kaptam magam, hogy ásítozok. Ian azt tanácsolta, hogy menjek és nézzek TV-t.

- Veled mi lesz? – kérdeztem.

- Oh… én még szívok egy kis friss levegőt. Majd utánad megyek.

Otthagytam, és felmentem a szobámba – és észrevettem, hogy nincs nálam az elektronikus beléptető kártyám, ami az ajtót nyitja. Biztos lent hagytam.

Visszamentem az ebédlőbe. Ian már nem volt ott. Eszembe jutott, mit mondott, és kimentem utána.

És ott volt. Sosem fogom elfelejteni, amit akkor este láttam.

Hóval borított udvar volt a hotel oldalánál, befagyott szökőkúttal a közepén. Három oldalról fal vette körül a hotel tetejével – amit szintén hó borított – egy kicsit megdőlt. Az egész teret megvilágította a holdfény, mint egy börtön-fényszóró.

Ian Rider és az ember, aki Da Silvának nevezte magát egymásba kulcsolódva álltak, mint egy bizarr szobor az udvar közepén. Egy pisztolyért küzdöttek, amire mindkettőjük keze szorosan ráfonódott, magasan a fejük felett.

Láttam a rándulásokat az arcukon. De ami még szürreálisabbá tette a helyszínt, az volt, hogy egyikük sem adott ki hangot. Tulajdonképpen alig mozogtak. Mindketten a fegyverre összpontosítottak. Akármelyikük is hozta ki, az biztos, hogy használta volna a másik ellen.

Odakiáltottam. Nem volt túl jó ötlet. Nem akartam, hogy megöljék a nagybátyámat. Mindketten felém fordultak, de Ian használta ki a pillanatnyi szünetet.

Elengedte a pisztolyt, és belekönyökölt Da Silva gyomrába, de az behajlította a karját, és a keze oldalával kivédte az ellenfele ütését. Már hat éve tanultam karatézni, ezért felismertem, hogy ez egy tökéletesen kivitelezett védekező fogás volt.

A pisztoly kiesett a férfi kezéből, végigcsúszott a havon, és a szökőkút előtt állt meg.

- Menj be, Alex! – kiabálta a nagybátyám.

Mindössze két másodpercre vontam el a figyelmét, de ez épp elég volt, hogy elveszítse az előnyét. Da Silva nekitámadt és mellkason ütötte Iant, megbénítva ezzel.

A következő pillanatban a szőke férfi egy gonosz forgórúgással támadott. A nagybátyám próbált kitérni előle, de a hó csúszós felülete nem az ő oldalán állt. Elvesztette az egyensúlyát, és elcsúszott.

Da Silva megállt, és vett egy mély lélegzetet. A szája undorító, gonosz mosolyra húzódott. Fogai szürkék voltak a holdfényben. Tudta a harcnak vége. Ő győzött.

Ekkor léptem akcióba én. Hasra vágtam magam, és végigcsúsztam a jégen. A lendületem egész a pisztolyig kitartott. Felemeltem, és először azt vettem észre, milyen kézre eső és csendes. Még sosem tartottam azelőtt fegyvert a kezemben. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz. Da Silva rám bámult.

- Ne! – mondta gyorsan a nagybátyám ezt az egyszerű szót.

Nem számítottak a körülmények. Nem akarta, hogy lelőjem a férfit.

Hó alatt 

Nem tudtam megtenni. Tudtam, épp ezért felemeltem a pisztolyt, és meghúztam a ravaszt. Kiürítettem a tárat – mind a hét golyót – de nem Da Silvára. A levegőbe lőttem, a feje fölé. Éreztem, hogy a fegyver visszarúg. A rúgás megsebesítette a csuklómat. De már túl voltam rajta. Az összes golyót kilőttem.

Da Silva hátranyúlt, és előrántott egy másik pisztolyt. A nagybátyám még mindig a földön volt: semmit nem tehetett. Lehasaltam, leheletem fehér felhőként kavargott. Da Silva felemelte a pisztolyt. Láttam rajta, hogy eldöntötte, melyikünket fogja megölni először.

Aztán egy halk morajlás következett, és egy tonnányi hó csúszott le a tetőről, pont rá. Egy vonalban lőttem azt a havat – és ahogy reméltem – a hó súlya lehúzta a maradékot.

Da Silvának csak annyi ideje maradt, hogy felnézzen, mielőtt a lavina ráesett. Azt hiszem, kinyitotta a száját – hogy káromkodjon, vagy sikoltson – de túl késő volt. A hó alig adott ki hangot, csak egy halk puffanást, ahogy leesett. Következő pillanatban a fickó el is tűnt. Egy hatalmas fehér hó-függöny temette be.

A nagybátyám felállt. Én is ugyanígy tettem. Egymásra néztünk.

- Szerinted kiássuk? – kérdeztem.

Megcsóválta a fejét.

- Ne. Hagyjuk kiolvadni.

Sok mindent meg akartam kérdezni tőle, mikor végül visszamentünk a szobába. Ki volt a pasas? Miért volt fegyvere? És miért harcoltak?

Ian felhívta a rendőrséget. Mikor már úton voltak, mondta, hogy beszélnie kell velük. A pisztoly, amiért Da Silvával harcoltak nála volt. Még mindig éreztem a súlyát a kezemben. A csuklóm még mindig fájt a pisztoly visszarúgásától. Még sosem lőttem kézifegyverrel azelőtt.

- Felejtsd el, Alex! – mondta Ian. – Felismertem Da Silvát egy újságcikkből. Körözött bűnöző. Banki csaló…

- Banki csaló? – Nehezemre esett elhinni.

- Hogy kint találkoztam vele, pusztán véletlen. Kérdőre vontam, ami elég hülye ötlet volt tőlem. Előrántotta a fegyverét… a többit te is láttad. – Ian elmosolyodott. – Azt hiszem mostanra keményre fagyott. Legalább nem kell hullaházban lennie.

Ha jobban átgondoltam volna, rájöhettem volna, hogy semmi sem egyezik. Amikor kimentem a két férfihez, azok egy fegyver miatt harcoltak.

Azt elejtették – és akkor da Silva elővett egy másik pisztolyt, a sajátját. Tehát logikus, hogy az első pisztoly a nagybátyámé volt.

De miért hozott volna magával egy pisztolyt a síeléshez? Egyáltalán hogy jutott át vele a repülőtéri ellenőrzésen? Ezek olyan valószínűtlen gondolatok – Ian fegyvert hord magával –hogy elfogadjam a történetét, mert elég valószínűtlennek tűnt.

Mindenesetre kifáradtam. Elég hosszú napom volt, így szívesen bújtam volna végre ágyba. A következő nap Ian közölte, hogy nem tud jönni velem síelni.

Nyilvánvalóan beszélt a rendőrséggel, mikor megérkeztek. Azt akarták, hogy menjen be velük a helyi kapitányságra, hogy többet mondjon nekik Da Silváról, és a hotel előtti csetepatéról. A rossz hír az volt, hogy Da Silva megszökött.

- Bizonyára kiásta magát. – Mondta Ian, miközben reggeliztünk: főt tojást, és grillezett szalonnát. Sosem evett sült kajákat.

- Gondolod, visszajön? – kérdeztem.

Ian a fejét rázta.

- Kétlem. Tudja, hogy felismertem. És minden bizonnyal mostanra már Kolorádóban van. Nem hiszem, hogy vissza akarna jönni.

- Meddig leszel ott?

- Néhány órát. Ez ne rontsa el a nyaralást! Verd ki a fejedből. Egész nap síelhetsz Saharával. Boldog lesz, hogy vele leszel.

Csúszós lejtő

De Sahara nem volt a szobájában. Amikor kopogtam, az apja, Cameron nyitott ajtót.

- Sajnálom, Alex. – mondta. – Elkéstél. Sahara néhány perce elment. De később bizonyára visszajön. Majd mondom neki, hogy kerested.

- Köszönöm. – mondtam. – Fent leszek a Medve-öbölben.

Bólintott, és mielőtt becsukhatta volna az ajtót, a válla fölött benéztem a szobába, és láttam, hogy nincs egyedül.

Két fiatal férfi volt a szobában. Az egyik a kanapén ült, a másik az ablaknál állt. A Titkos Szolgálat emberei.

Az asztalt is láttam. Rajta, mint mindig a laptop, egy rakás papírral körülvéve. Ha ez egy nyaralás – gondoltam – mit csinál Cameron Sands, amikor dolgozik.

Lementem a földszintre a cipőkölcsönzőbe, és pár perc múlva már a léceimmel a vállamon kászálódtam ki a sífelvonóból. Azon tűnődtem, vajon Sahara megtalál-e. Épp csak néhányan voltak körülöttem, viszont sebesen száguldoztak.

Másrészről viszont, élénk-zöld dzsekit viseltem, egy North Face Freethinker-t. Mindig viccelődött a színével, ezért biztos voltam benne, hogy mérföldekről észreveszi.

De én hamarabb láttam meg őt, mint ő engem. A hotelhez legközelebb lévő felvonó egy gondola volt. 20 embert vitt fel egy helyre - amit Fekete Gerincnek hívtak - 1000 méter magasságba. Sahara a sor elején, két ember között állt.

Egyből tudtam, hogy nem síoktatók. Túl közel voltak hozzá, és két oldalról úgy körbezárták, mintha nem akarnák, hogy elszökjön.

Az egyik egy fehér kerekfejű, a másik Koreainak vagy Japánnak nézett ki. Egyik sem mosolygott. Nagydarab fickók voltak: még a síruhájuk alól is látszódtak a kigyúrt izmok. Sahara rettegett, látszott rajta. És a következő pillanatban megláttam, hogy miért.

A harmadik ember ment elől, és bent várt a gondolában. Csak egy rövid időre pillantottam meg a szemüvegem mögül az arcát, de azonnal felismertem. Da Silva volt. Kapucni volt rajta és napszemüveget viselt, de a sápadt arca, és az undorító fogak összetéveszthetetlenek voltak. Várakozott, miközben a két fickó csatlakozott hozzájuk a lánnyal.

Elkezdtem követni őket, de már elkéstem. Sahara már a gondolában volt. Az ajtók becsukódtak, és az egész visszarándult, és felemelkedett a hóról. Sahara elkapta a pillantásom, amíg a látókörében voltam. Elfordította a tekintetét, a fejével a hotel felé fordult. Az üzenet nyilvánvaló volt.

Segíts!

Megfordultam és elkezdtem futni…