4. fejezet - A fenyegetés
Meryakara 2008.03.26. 21:36
Alex és a bűntetőmunka. Kritikákat kérek szépen!
Nagyjából fél órát tölthetett el ebben a nyugodt magányban, mert valaki kopogtatott a hálóterem ajtaján.
- Igen? - kérdezte, miközben gyorsan összerámolta a cuccokat, és bezárta az éjjeliszekrényébe.
- Minden rendben, Alex? - hallotta Hermione aggódó hangját. Halkan sóhajtott, feltápászkodott ültéből, és az ajtóhoz lépett. Elfordította benne a kulcsot, résnyire nyitotta, leplezetlen döbbenttel bámulva az előtte szobrozó lányra, akinek szemei az aggódástól csillogtak, mint egy-egy apró borostyán.
- Igen, persze, miért kérded?
- Csak mert ebéd után abban maradtunk, hogy a délutáni utolsó óra után egyből elkezdünk tanulni, nem emlékszel? Mivel kapásból feljöttél ide, azt hittem, esetleg rosszul lettél…
A fiú pár másodpercig fel sem fogta, mit mondott újdonsült barátnője. Órák után tanulás... Tényleg, kapott a fejéhez, teljesen elfelejtette.
- Sajnálom Hermione, teljesen kiment a fejemből, tudod az a csomag kissé összezavart.
- Semmi gond - bólintott. - Akkor ma mi legyen? Tanuljunk egy keveset, vagy halasszuk el holnapra?
- Nem is tudom. Fél ötkor Pitonnál kell lennem a büntetőmunka miatt. Most - pillantott a kandalló felett függő kakukkos órára. -, három van. Azt hiszem, egy másfél órás gyorstalpaló belefér.
- Rendben - biccentett, s igyekezett leplezni az örömét. -, akkor hozd a varázslópálcád, keresünk egy üres tantermet.
- Oké - bólintott a megszólított, s visszament a szobába. Gyorsan a derekára csatolta a fegyver mellett talált pisztolytáskát (szigorúan a talár alá, nehogy észre lehessen venni), s beledugta a Berettát és a füstbombás tárat. Sosem lehet tudni, mikor jön veled szembe egy bosszúvágytól izzó Malfoy, gondolta, miközben az utazóládájából kiemelte a varázspálcát, majd a talár egyik zsebébe csúsztatta. A klubhelyiségben már várt rá Hermione, kezében két vaskos könyvet tartva.
- Nem mondod komolyan, hogy ezt mind be kell bifláznom?! - szörnyedt el, a gondolatra még az utolsó csepp vér is kiszánkázott az arcából. A lány azonban csak jót derült rajta:
- Ugyan már, ne viccelj velem, Alex. Nem egy nap alatt kell megtanulnod mindezt... Szép kis teljesítmény lenne.
- Köszönöm Istenem - sóhajtott fel megkönnyebbülten. A rendelkezésükre álló tantermek közül arra esett a választásuk, amelyik a lehető legközelebb esett a pincéhez (vagyis Piton irodájához). Belépve letelepedtek a tanári asztalnál, s együtt görnyedtek az első oldalon kinyitott bűbájtan könyv fölé. Az első oldalt elolvasva azonban nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze:
- Nézz engem olyan hülyének, amennyire csak akarsz, Hermione, de én ebből egész egyszerűen egy büdös szót sem értettem.
- Nyugalom - fegyelmezte, mintha Alex csak egy hisztizni készülő kisiskolás lenne. - Te is tudod, hogy Rómát sem egy nap alatt húzták fel, van időd megtanulni.
- Aha, persze.
- Most mi van, nem hiszel nekem?
- Az igazat megvallva nem nagyon. Mondom, hogy egy kész csődtömeg vagyok ebből az egészből
- Na idefigyelj, Alex Rider! - dühödt be most már a griffendéles eminens. - Még egy ilyen negatív megjegyzés, és nem tudom, mit csinálok veled!
- Talán megbüntet, tanító néni? - kezdte el húzni a másik agyát. Magában azért megjegyezte, hogy Hermionénak igen jól áll, amikor dühös.
- Meg én, kisfiam! - motyogta a nevetéssel küszködve.
- És mi lenne a büntetésem? - kérdezte egészen közel hajolva a lány arcához.
- Azt még nem tudom... - felelte amaz, miközben gyakorlatilag levegőt is alig mert venni. - De ki fogom találni, ha nem hagyod ezt abba
- Mit? - lepődött meg őszintén Alex. - Valami rosszat mondtam volna?
- Pontosan. Nem tartod meg a tisztes távolságot tőlem, a tanárodtól..
- Miért, mi az a tisztes távolság a te szótáradban?- Legalább harminc centi, e helyett a nagyjából Á öt helyett.
- Rendben főnökasszony, megértettem - húzódott távolabb, miközben a kezén lévő karórára pillantott. - Azt hiszem, nekem most mennem kell. Este még elolvasok legalább két fejezetet, ígérem! - esküdözött, majd kilépett a jeges folyosóra, és eltűnt Piton irodájának irányába. Hermione pedig még hosszasan szemlélte azt a helyet, ahol nem sokkal korábban Alex állt. Hitetlenkedve megrázta a fejét, mialatt végig az a pillanat járt a fejében... Lehet, hogyha nem szólt volna időben, a fiú megcsókolta volna. Erre gondolva a testén lehetetlennek tűnő, ugyanakkor mégis jóleső bizsergés szánkázott végig valahol a szíve környékén.
- Istenem, mi történik velem? - kérdezte a némaságba burkolózó falakat, melyek enyhe visszhangként verték vissza a hangját
Piton irodájába lépve Alex csak egy dolgot tudott megállapítani magában: ez a helyiség sokban hasonlított a tanteremre: nagy volt, mocskos és rendetlen.
- Örülök, hogy megérkezett végre, Mr. Rider. A feladata felettébb egyszerű: csupán ki kell takarítania az irodámat.
- Miért nem teszi meg maga? – vonta fel a szemöldökét Alex.
- Ne legyen velem szemtelen, fiatalúr, mert maga látja meg a kárát.
- Természetesen uram – hajolt meg csúfondárosan.
- Nekem ebből elegem van. Két órát kap, ha nem végez, jöhet holnap is, megértette?
- Igenis.
- Akkor jó munkát – s a következő pillanatban Piton már ott sem volt, mintha csak a föld nyelte volna el. Még egyszer futólag felmérte a helyzete, majd úgy döntött, hogy az ajtó mögötti, szertárnak kinéző szobával fogja kezdeni. Ahogy belépett a szűkös, polcokkal teli helyiségbe, az egyik fáklya azonnal lángra gyúlt, kevéske fényével javítva a látásviszonyokon. Eleinte csak ide-oda pakolászott, egy a sarokban talált seprűvel kisepert, majd a polcokat próbálta meg valamennyire leportalanítani. Míg kutakodott, észre sem vette, hogy valahonnan egy összehajtott pergamendarab hullott a padlóra. Csak miután kis híján majdnem rálépett, vette a fáradtságot, hogy lehajoljon érte, és tüzetesebben is megnézze. Széthajtogatva egy különös rajzot pillantott meg: az a rárajzolt valami téglalap alakú volt, húztak bele néhány újabb vonalat, végül pedig középre biggyesztettek egy kisebb négyszöget, amire piros tintával egy ikszet firkantott a különleges kedvű művész.
- Ez meg vajon mi lehet? – elmélkedett, de mivel semmiféle logikus magyarázatot nem talált, úgy döntött, inkább egyszerűen zsebre vágja, majd később ráér kitalálni, mit jelenthet az a rajz. Amint az eltervezte, akként is cselekedett, s folytatta a takarítást. Rövid ideig tudott csak tovább ténykedni, mert ekkor hallotta, hogy újra nyílik az iroda ajtaja. Mi történt, máris visszatért volna?, gondolta, még húsz perce sincs, hogy elment! Kinézett, ám a helyiség olyan üres volt, hogy valahonnan a közelből még az egércincogást is hallani lehetett. A következő pillanatban pedig valaki megérintette a nyakát. Ijedtében akkorát ugrott, hogy jobb híján egyből seggre is ült, s enyhén szólva dühösen meredt a fölötte álló Hermionéra, aki kétrét görnyedve röhögött, kezében pedig egy hosszú köpenyt lóbált.
- Te most rajtam röhögsz? – vonta fel kérdőn a szemöldökét, miközben talpra kecmergett, és leporolta magát.
- Miért, szerinted ki máson?
- Na, jó, ezt most befejeztük, itt most egyes-egyedül én kérdezek, világos? Első kérdés: Mit keresel itt? Második kérdés: Hogy jutottál be ide úgy, hogy észre sem vettelek? És a harmadik, egyben utolsó kérdés: Nem félsz a bosszúmtól, Hermione Granger?
- Hát, akkor lássuk: azért vagyok itt, mert gondoltam el kellene egy kis segítség, ezért lejöttem segíteni. Amiért nem vettél észre, ennek a köpenynek köszönhetem. Harryé, de kölcsönadta, hogy megviccelhesselek, látod? – bújt bele a köpenybe, aminek hála fejét és a nyakát leszámítva mindene eltűnt, mintha valami üveg lenne.
- Cseles – értett egyet Alex.
- A bosszúdtól pedig egyáltalán nem félek – nevetett tovább a lány, miközben kibújt a köpenyből, és letette az egyik karosszékre.
- Pedig kellene…
- Előbb a takarítás, a többit utána rendezzük, Mr. Rider.
- Értettem, Ms. –szalutált, és nekiálltak. Hermione pálcával, Alex tollseprűvel és vizes szivaccsal. Nem telt el fél óra, s már az egész nyavalyás szoba csillogott-villogott, mint valami drágakő.
- Szép munka – állapította meg a fiú, miközben lerogyott egy székre.
- Köszönöm, köszönöm – hajlongott színpadiasan Hermione.
- Na, ebből elég legyen, a büntetésedet még mindig nem kaptad meg, tudod-e?
- Ne, könyörögve kérem, kegyelem! – tette össze a két kezét, ám szemei még mindig vidáman csillogtak.
- Ezt nem úszod meg – indult meg a lány felé, aki éppen ezért nevetve futni kezdett, igaz barátjával nemigen vehette fel a versenyt. A másik rövidesen utolérte, és mellkasával a lány hátának dőlve elkapta a derekát.
- Na, szóval, nem nevetsz rajtam többet?
- Ezt nem tudom megígérni.
- Akkor most szenvedd el a haragomat!! – azzal csiklandozni kezdte Hermionét, aki visítva nevetett, még a könnyei is kibuggyantak, s éppen ezért rövidesen ugyanúgy a földön találták magukat, mint nemrégen a pályaudvaron, azzal a különbséggel, hogy most Alex nézett lefelé.
- És most?
- Hát, még mindig nem… - mosolygott továbbra is.
- És most? – hajolt olyan közel, hogy az a bizonyos tisztes távolság már sehol sem volt közöttük.
- Zavarod a köreimet, Rider. Túl közel vagy – jegyezte meg, bár a hangjában egy cseppnyi rosszallás sem bujkált.
- Nem baj az… Mondtam, hogy megfizetsz a gonoszságodért…
- Igen, és mégis hogyan? – vonta fel a szemöldökét a lány.
- Pontosan így – s abban a pillanatban Alex fejében bekattant valami, valami, amit már régen nem érzett. Egy furcsa melegség, annak a tudata, hogy tartozik valakihez. Utoljára majdnem három éve érzett, amikor Sabina egyszer csak megjelent a házuk előtt a januári hóesésben. De ez a hely és idő most nem arról a lányról szólt, hanem Hermionéról. Maga sem volt igazán mit tesz, de a következő másodperben már azon kapta magát, hogy valósággal csügg a másik ajkán, és eszébe sincs elengedni. No, nem mintha ezt a másik bánta volna: karjait szorosan Alex köré fonta, úgy húzva egyre közelebb magához. Csak a már-már tapintható csöndnek köszönhették, hogy meghallották, amint valaki belép a folyosóra. Azonnal szétrebbentek, felálltak, és két irányba szaladtak: Hermione a köpenyt kapta magára, míg Alex megállt az ajtóban. Pont az utolsó pillanatban sikerült ez a manőver, mert ekkor megjelent előtte Perselus Piton alakja.
- Nocsak, nocsak, Rider – nézett körbe elismerően. – Igazán szép munka. Azt hiszem, megelégszem ennyivel, a hét további részében szabad vagy.
- Köszönöm uram. – s már indult is az ajtó felé.
- Áh, mielőtt elfelejtem, McGalaony professzor beszélni akar magával, az Előcsarnokban várja.
- Értettem, és még egyszer köszönöm.
Ahogy elszaladt, a professzornak az az érzése támadt, hogy két pár láb sietett ki azon az ajtón.
Alex úgy rohant, hogy alig sikerült fékeznie az igazgatónő előtt.
- Hivatott, asszonyom?
- Igen, Rider. Tudja még maga, hogy mi a feladata?
- Megvédenem Harry Pottert.
- Akkor miért csak mindig Ms. Granger közelében lehet látni?
- Hermione segít nekem beilleszkedni – húzta kissé összébb magát, különösen, amikor az eszébe villant az a csók.
- Nem az a lényeg, hogy beilleszkedjen, hanem, hogy végezze a munkáját! Ha nem képes ezt megfelelően ellátni, kénytelen leszek másik tanítót keresni magának, és eltiltani a háztársától.
- Hogy mi?! El akar tőle tiltani? Na de miért?
- Azért, amit mondtam. Foglalkozzon többet a védelmére bízott személlyel, és akkor nem teszem meg ezt a nehéz lépést. Jó éjszakát!
Miután otthagyta, a fiú csak dermedten állt, és bámult maga elé. El fogják tiltani Hermionétól! A gondolatra éles fájdalom hasított a mellkasába. Megrázta a fejét, és elindult a klubhelyiség felé. Észre sem vette, hogy valaki az egyik páncél takarásában kihallgatta a beszélgetést, és most ezeken a szavakon rágódva indult el a pince felé, kissé összegörnyedve.
Mi az ördög lehet ez a srác?, gondolta Draco Malfoy, miközben kissé nehézkesen lemászott a lépcsősoron.
|