Lehetetlennek tűnő hideg köszöntött be azon a bizonyos utolsó szeptember elsején, amikor Hermione Granger azzal a tudattal ébredt, ,hogy pár óra múlva a Roxfort Expresszen ül majd, ahol végre találkozhat a barátaival. Úgy látszott számára, mintha nem is csak pár hónap, hanem egyenesen több év telt volna azóta, hogy elbúcsúztak egymástól a pályaudvaron. Lassan felült a régi, emeletes ágy felsőbb "rekeszében", miközben gondolatban már hallotta is az édesanyja hangját: "Hermione, le fogod késni a vonatot, ha nem igyekszel!". Hiába csomagolt össze már tegnap, s kelt fel most, hajnalok hajnalán (a polcon árválkodó vekker óralapja fél nyolcat mutatott éppen), ismerte annyira az asszonyt, hogy tudja, az minden esetben azon izgul, nehogy elkéssenek bárhonnan is. Ezt a féle paranoiáját megpróbálta belenevelni egy szem gyermekébe, nem meglepő módon, vajmi kevés sikerrel. Sajnálatos, hogy Hermione tipikusan az az ember volt, aki soha sem hagyta, hogy mások döntsenek helyette, bármiben is. Lassan lemászott a létrán, s az ablakhoz lépve résnyire nyitotta. Arcát azonnal megcsapta a már-már jegesnek tetsző szél, ezért szinte rögvest be is csukta.
- Hideg van - állapította meg, miközben meleg ruhákat bányászott elő magának a szekrényből, s elindult a földszinten lévő fürdőszobába. Édesanyja a konyhában tett-vett, s egy pillanatig úgy tetszett, észre sem veszi a lányt, ám nem volt ekkora szerencséje, keze az ajtó felé nyúlt, amikor hirtelen felcsendült az a bizonyos hang:
- Nocsak, nocsak Hermione, felébredtél végre?
A megszólított megengedett magának egy halk sóhajt, mielőtt hátra sem nézve felelt volna.
- Amint látod, igen. Nem tudom, miért kell abból ügyet csinálnod, hogy mikor kelek fel, különösen most, hogy meg van a hoppanálási vizsgám. Pillanatok alatt odaérek anya, nem vagyok már kisgyerek, legalábbis eddig ezt hittem.
- Természetesen nem vagy már óvodás, viszont azt is jó lenne, ha belátnád, hogy a mai világban az ember sohasem lehet elég pontos.
- Jaj anya, szűnj meg, kérlek! - fakadt ki, s mit sem törődve felmenője meghökkent pillantásával, belépett az aprócska helyiségbe, valósággal bevágva maga mögött az ajtót. Mrs. Granger néhány másodpercig csak döbbenten állt, mint aki nem is ismeri ezt a lányt. Merengéséből a férje hangja rázta fel:
- Mondd csak szívem, minden rendben van?
- Nem is tudom , Hermione nagyon megváltozott az utóbbi időben... Egyszerűen nem ismerek rá.
- Ugyan, eltúlzod az egészet, csupán kamaszodik, ennyi a történet.
- Tizenhét éves az Istenért! Ki kellett volna már nőnie, nem gondolod?
- Hermione nem hasonlítható a többi korabeli gyerekhez, te is tudod. Boszorkány lévén sokkal veszedelmesebb dolgokat látott eddigi élete során, mint mi ketten együttvéve. Szerintem megérdemli, hogy végre valahára ő is éljen egy keveset.
- Talán igazad lehet...
- Nemcsak talán, hanem egészen biztosan.
Az asszony erre már nem igazán tudott mit mondani, inkább konok hallgatásba burkolózott, megtartva magának a véleményét.
***

Mindeközben London másik végében, a Királyi és Általános Bank egyszerűnek tetsző épülete előtt egy metálkék-szürke motorcsoda fékezett le. Vezetője lepattant a nyeregből, s fekete bukósisakját levette a fejéről. Szőke haján, bár messze volt a hosszútól (mindig is rövidre vágva viselte, csupán két tincs hullott a homlokára), mégis izzadtságtól csillogott. Barna szemei bizalmatlanul nézték a bankot, amely már olyan sokszor tette tönkre az életét. Magában biztosra vette, hogy ez most sem lesz másként. A ház ugyanis még véletlenül sem egy pénzintézetnek adott otthont (holott a neve kétségtelenül ezt hirdette), hanem a brit hírszerzésnek, vagy más néven az MI6-nek. Némi habozás után kitámasztotta a járművet, s felsétált a széles lépcsősoron. Belépve a recepciónál most is a mindig kedvesen mosolygó Christine fogadta. Nagyjából olyan huszonhárom éves körül járt, tehát hat évvel idősebb Alexnél. Nem sokkal azután vették fel, hogy a fiú megszabadította a világot a Scorpia nevű szervezet egyik alapítójától, Yu őrnagytól. Tipikusan az a fiatal lány volt, akit lenyűgözött a tény, hogy Alex tizennégy éves kora óta nekik dolgozik. Szokásához híven fehér nadrágkosztümbe bújt, ami kiemelte olajosan csillogó barna bőrét, a hozzá tartozó smink pedig lehetetlenül kék szemeit
- Szia Alex, régen láttalak, hogy vagy? - kérdezte vidáman.
- Köszönöm, jól - felelte amaz udvariasan. - Egy ideiglenes belépőt kaphatnék?
- Persze, egy pillanat - vett elő egy kis kártyát, és ráfirkantotta a fiú nevét. - csak nem hagytad otthon a sajátodat?
- Nem dolgozni jöttem, szóval feleslegesnek tartottam elhozni.
- Te sohasem dolgozni jössz - jegyezte meg kuncogva. - Ehhez képest viszont innen mindig küldetésbe indulsz.
- Most az egyszer nem így lesz, nekem elhiheted - azzal átvette a felé nyújtott belépőt, és elballagott a közeli lifthez.
A huszonharmadik emelet felé tartva elkövette azt a baklövést, hogy belenézett a falon függő tükörbe. Arcából kiveszett minden, ami az egykori, átlagos diákra emlékeztetett. Barna szemei szinte érzelmek nélkül csillogtak, nem akad benne egyéb, mint a kötelességtudat. Szokásához híven feketébe öltözött, ami kiemelte a testén helyenként fehér sebhelyes bőrét. Eszébe jutott, hogy egyre jobban kezd hasonlítani az apjához és a nagybátyjához. Felérve az adott emeletre, azonnal Alan Blunt irodájába lépett, ahol szokás szerint ott ült a Különleges OperáciÁós Részleg vezetője, Mrs. Jones is. Szájából most sem hiányozhatott a mentolos cukorka, amit unalmában szopogatott, esetleg ennek segítségével szokhatott le a dohányzásról, sohasem tudta eldönteni. A férfi vizenyős szemei felcsillantak, ahogyan megpillantotta a legifjabb kémét.
- Alex Rider, ha tudnád, mennyire örülök a viszontlátásnak. Kérlek foglalj helyet.
- Elég legyen ebből, Blunt! Maga is nagyon jól tudja, hogy eszem ágában sincs itt maradni. Semmi kedvem sincs úgy ugrálni, ahogy az MI6 fütyül.
- Félreérés ne essék, mi egyáltalán nem ugráltatunk téged - szólt közbe az asszony, miközben kissé feszengve beletúrt fekete bubifrizurájába. - Csupán arról
van szó, hogy szeretnénk a segítségedet kérni.
- Már megint? Újra a halálk torkába akarnak lökni, hátha most nem térek majd visza? Felfogták maguk, milyen nap van ma?
- Tudtommal szeptember elseje.
- Igen, és ez mit jelent?
- Semmit - vélte Blunt.
- Tévedés! Éppen az iskolában kellene lennem, az évnyitón. Idén éretségizem, a fenébe is!
- Azt hittem, Mr. Fox lesz idén a magántanárod - Roger Fox volt az az idős professzor, akit az MI6 felbérelt, hogy legyen a magántanára, csakhogy Alexet ez pont semennyire sem érdekelte.
- Csak szeretnék. Nem tartok igényt a segítségére.
- Inkább megbuksz?
- Nem, csupán nem vállalok el több megbízást. Így lesz időm a tanulásra koncentrálni.
- Ó, milyen kár! - sajnálkozott Mrs. Jones. - Pedig most igen érdekes feladatot találtunk a számodra, ami nem is lenne kifejezetten veszélyes, pusztán megfigyelésről lenne szó.
- Nem érdekel. Találjanak maguknak egy másik balféket.
- Biztos vagy te ebben, Alex? – érdeklődött kedvesen az asszony.
- Teljes mértékben.
- Még akkor is, ha azt mondom, hogy betekintést nyerhetsz a mágusok világába?
- Micsoda? Maga tényleg ennyire hülyének néz engem? Mágusok nem léteznek, ezt mindenki tudja.
- Erre ne vegyél mérget fiacskám – lépett be a helyiségbe egy ötvenes évei végén járó férfi. Haja, mely valaha fekete lehetett, most már őszes szürkébe hajlott, alkata köpcös, ugyanakkor félelmet keltő. Szigorú tekintetét apró pápaszem mögé rejtette, a hatás így is erős volt. Kezében súlyos aktakupacot viselt, amit most egyszerűen lecsapott az íróasztalra, odalépett a fiúhoz, és kezet nyújtott neki:
- Szervusz, a nevem Jason Simons, A Mágiaügyi Minisztérium megbízásából vagyok itt.
- Mágiaügyi Minisztérium? – visszhangozta kétkedve.
- Igen. Ez a hely nagyjából olyan, mint az MI6, csakhogy mi a varázslók ügyes-bajos dolgaival foglalkozunk elsősorban.
- Ha ez igaz, maga mit keres itt?
- A mágusok kezdenek ráébredni, hogy már nem sokáig rejtegethetik magukat a muglik, vagy más néven varázstalan emberek előtt. Szükségünk van a segítségükre.
- Mégis miben?
- A… - vett egy mély levegőt, mielőtt kimondta volna. – Voldemort elleni küzdelemhez.
- Voldemort? Ő meg ki a franc?
- A világ talán, sőt megmerem kockáztatni, hogy valóban legerősebb fekete mágusa. Éppen ezért kapcsolatba léptem a maga munkaadójával..
- Ők nem a munkaadóim – vágott durván a szavába, ám a férfi csak leintette, és folytatta mondandóját:
- … Akikkel arra a következtetésre jutottunk, hogy a legésszerűbb, ha valakit beépítünk a Varázslóképzőbe, más néven a Roxfortba , aki lehetőség szerint megvédi azt a személyt, aki felveheti a harcot Voldemorttal. Harry Pottert. Mr. Blunt pedig habozás nélkül téged ajánlott.
- Álljunk csak meg egy szóra, az előbb még azt mondta, puszta megfigyelésről van szó – pillantott az úrra, aki csak vállat vont.
- Rendben, tegyük fel, hogy elvállalom ezt az őrültséget. Mit kell tennem?
- Ezzel a jeggyel itt – adta át a Roxfort Expresszre szóló jegyet. – El kell utaznod az iskolába. Ott pedig, hogy ne legyen feltűnő, a többi nebulóval együtt mágiát fogsz tanulni.
- Mágiát? Én? Mégis hogyan, ha egy kicsit sem konyítok hozzá?
- Ezt az iskola vezetése majd megoldja, nem kell emiatt aggódnod.
Alex ebben a pillanatban értette meg, hogy a dolog már eldőlt: valami őrült, lehetetlennek tűnő világban fog iskolába járni, ha akarja, ha nem.

***

Órákkal később Mr. Simons oldalán lépett be a King Cross pályaudvarra. Mindenfelé teljesen átlagos embereket látott a csomagjaival szenvedni, ezzel szemben az ő kocsiját egy hatalmas, ébenfa utazóláda alkotta, benne ezer-meg ezer már-már röhejesnek tűnő dologgal, mint például: üst, talár, egy hosszúkás doboz, benne valamilyen pálcával, különféle pennák, tintatartók, sárgás színű papírtekercsek, olyasmik, amikre annak idején, legutóbb talán a középkorban írtak, s ehhez hasonlók. Ráadásul mindegyik nagyon kis méretben. Amikor Jason letette elé ezt a valamit, és belenézett, egyszeriben kibukott belőle a kérdés:
- Mit fogok csinálni ezekkel a miniatűr dolgokkal?
- Ne aggódj, semmit. A házimanók majd felnagyítják őket.
- A házi mik? – választ azonban nem kapott, mert a férfi türelmetlenül legyintett, jelezve, elég a kérdésekből. Így aztán Alex úgy döntött, itt az ideje lakatot varázsolnia a szájára. Egyedül azt bánta, hogy szerencsétlen Smitherst is olyan váratlanul érte ez az egész, hogy nem tudott „kütyüket” készíteni a számára, így aztán most teljesen elhagyatottnak érezte magát, belegondolva, hogy semmilyen kapcsolata nem lesz a számára normális világgal. Összehúzta vékony bőrkabátjának zipzárját, szabad kezét pedig zsebre dugta, mert a pályaudvaron még hidegebb volt, mint kint, a szabadban. Arcán unott kifejezéssel követte Simosnst, egészen addig, amíg az meg nem állt a kilenc és tízedik vágányt jelző táblák közötti fal előtt.
- Történt valami? – érdeklődött.
- Nem, viszont megérkeztünk.
Alex meglepettségében látványosan körbenézett:
- Lát itt valahol olyan táblát, hogy kilenc és háromnegyedik vágány erre?
- A vágány a fal mögött van – mutatott rá a kísérője. – Egyszerűen neki kell futnod, és átenged.
- Azt csak szeretné, nem tűnt még fel, hogy az a fal kőkemény téglából készült? Semmi kedvem azonnal ripityára törni minden egyes csontomat.
- Ugyan már fiam, bízz bennem, rendben? – nézett rá, ám hirtelen ördögi vigyor jelent meg az arcán, sétapálcájának egy intésével arrább tolta a kocsit, kezével pedig meglökte Alexet, aki reflexszerűen futni kezdett. Keze előrelendült, hogy fékezze a vért ütközés erejét, ám ekkor érte a meglepetés: egyszerűen átrohant a kőfalon, és mivel a lendülete vitte tovább, beleütközött az előtte hirtelen megjelenő lányba. Mindketten orra buktak, és kétségbeesetten kapaszkodtak egymásba, amíg végül Alex el nem vágódott, a lány pedig rá nem esett. Ijedtségükben pár másodpercig csak némán pihegtek, majd a lány felemelte a fejét a másik mellkasáról, és ránézett: s a fiúnak az első gondolata az volt, hogy a lány sokban hasonlít Sabinára. Igaz, barna haja göndör volt a jól megszokott szög egyenes helyett, de az ő barna szemei is vidáman csillogtak.
- Bocs, ne haragudj, figyelmetlen voltam – szabadkozott.
- Ugyan, semmi baj – tápászkodott fel az ismeretlen hölgyemény, majd a kezét nyújtotta, hogy felsegítse. Maga sem tudta miért, de azonnal elfogadta a gesztust, így egy darabig egymás kezét szorongatva néztek a másikra.
- Amúgy Hermione Grangernek hívnak – mutatkozott be.
- Alex Rider.
- Örülök, hogy megismertelek, Alex, még ha ilyen szokatlan körülmények között is.
- Én is, Hermione – biccentett.
Ekkor egy számára ismeretlen hang ütötte meg a fülét:
- Mondd csak Hermione jól vagy? – mindketten a hang irányába fordultak, és Alex egy kócos fekete hajú fiúval találta magát szemközt, akinek frufruja, bár elég hosszú volt, nem tudta eltakarni a homlokát ékesítő villám alakú sebhelyet.
- Persze Harry, ne aggódj, jól vagyok – felelt vissza, majd ránézett a másikra. – Remélem, találkozunk még.
- Ezt biztosra veszem – azzal a lány elengedte a kezét, és odament a barátjához, akivel felszálltak a vonatra. Alex csak ekkor kapott észbe, hogy az ő csomagja után nézzen. Szerencséjére Simons nem felejtette el utána küldeni, így most az utazóláda az egyik fal mellett árválkodott. Könnyű szerrel a vállára kapta (most az egyszer hálát adott az égnek, hogy hála a nagybátyja előrelátásának, rengeteget sportolt, ami nem csak az alkatán, de az erején is meglátszott. Felszállt a vonatra, s elindult magának egy üres kupét keresni. Az összes diák leplezetlenül megbámulta, még életükben nem láttak senki olyat, aki ennyi idősen fél kézzel elbírta volna azokat a nehéz ládákat (na jó, talán Hagridot…). Leülve kinézett az ablakon, s azon kezdett el gondolkozni, hogy vajon ez a bizonyos Harry lehet-e az a fiú, akit meg kellene védenie. Ha így van, valahogyan a fiú közelébe kell férkőznie, hogy szemmel tarthassa Ebben pedig Hermione lehet a legnagyobb segítségére. Erre gondolva szundított el.
A vonatút már vagy egy órája tartott, de Hermione gondolatai még mindig Alex körül forogtak. Bár a fiú kétségtelenül velük egyidős volt, barna szemeinek pillantása mintha egy sokkal idősebb, tapasztalt emberé lenne. Ráadásul felfedezte, hogy a fiú nyakát, és a póló, valamint a bőrkabát alól kilátszó bőrét néhány helyen sebhelyek tarkítják. Volt benne valami különleges, ami egyszerűen nem hagyta nyugodni. Vajon melyik mágusképzőből érkezhetett?, gondolta, miközben Csámpást simogatva az idei átváltoztatástan tankönyvét lapozgatta. Egy rövid csengő jelezte, hogy egy óra múlva megérkeznek, így ideje átöltöznie. A fiúk elvonultak a mosdóba, ő pedig behúzta a függönyöket, míg a talárjába bújt. Miután végzett, elindult, hogy megkeresse újdonsült ismerősét. Éppen benyitott a kupéjába, amikor kissé arcpirító látványban volt része: Alex félmeztelenül állt, és éppen készült belebújni a fehér ingbe. A lámpa sejtelmes fénye árnyékokat rajzolt a mellkasára, amitől Hermione egy pillanatra azt hitte, megszédül. Csak állt ott kukán, mígnem észrevette, hogy a fiú őt nézni azokkal a sötétbarna lélektükrökkel:
- Valami baj van, Hermione?
- Nem… - felelte amaz kissé remegő hangon. – Csak gondoltam megnézem, hogy haladsz az öltözködéssel.
- Amint látod, elboldogulok. Egyedül a nyakkendővel vannak problémáim – gombolta be az utolsó gombot.
- Segítsek? – kérdezte készségesen.
- Azt igazán megköszönném.
Így aztán Hermione a kezébe vette a vékony anyagot, a fiú nyakba tette, és óvatosan megkötötte.
- Te egy életmentő vagy.
- Nem tesz semmit, nem egy nagy feladat.
- Neked. De én megszoktam, hogy ebben Jackie mindig segít.
- Jackie?
- Igen, a házvezetőnő… Igaz, most már ő a gyámom is.
- Oh, sajnálom.
- Már megszoktam, de azért jól esett, köszönöm.
- Nos, azt hiszem, nemsokára… - ebben a pillanatban fékezett a vonat. - … megérkeztünk.
Miután egymás mellett szálltak le az Expresszről, a tumultusban hirtelen elveszítették egymást.