Mr. Matthews azt az érzést keltette az emberben, hogy amíg ő jelen van az illető magánszférájában vagy annak közelében, addig az nem tud érvényesülni és elnyomják, mint a középkori nőket.
Hangsúly a „keltette”-n. Meg az érzésen. Mert ez ugyan nem nagyon tudott megakadályozni abban, hogy a BB-t nyomkodjam, amíg vártunk a „szüleinkre”. Ő nem szólt hozzánk, Alex kényelmetlenül feszengett, én pedig a suli-pszichológus tanácsát próbáltam megfogadni, és mélyeket lélegeztem.
Amióta úgymond „bocsánatot” kértem, nem nagyon szóltunk egymáshoz. Én azért, mert feminista vagyok, és már így is túl sok megaláztatást szenvedtem el, Alex meg azért, mert valószínűleg fel sem fogta.
Amikor leszállt a gépünk, egy fura nő várt minket, akinek leginkább olyan volt az arca, mint aki állandóan egy nagyon büdös valamit szagol. Egyszóval mindig csak fintorgott, amikor ránk nézett. Nem baj, mi sem voltunk épp udvariasak. (még Rider sem; nahát, Alex, ez nem szép dolog!)
Ezek után elvittek minket egy épülethez. Meglepő, igaz? Hát még ha azt is elmondom, hogy az az épület nem is azt a funkciót töltötte be, amit egy kívülálló gondolt volna. A mi esetünkben egy nyomozói irodát, vagy mit. Ahol magándetektíveket lehet felbérelni bizonyos munkákra (pl.: kivel is találkozgat az ember felesége, hol marad ki apuci esténként, stb.).
Vagyis a tehetőseknek itt megtehetik, hogy nyomozgassanak drága rokonkáik és azok magánélete után.
Még nekem is el kellett ismernem, hogy ötletes. Népszerű, meg minden egyéb, és ki gondolná, hogy épp egy nyomozóiroda alatt terül el az ausztrál titkosszolgálat főhadiszállása? Ráadásul ha fel akarnák robbantani, akkor viszonylag kevés civil esne áldozatul, mert bár népszerű, drága, és az ügyfeleket máshol fogadják (máshol egyenlő kávézók).
Egyszóval ötletesnek találtam, ami szerintem az előző leírásomból is látszik. És nem is lett volna semmi gond, ha a valódi létesítmény nem ott lett volna, ahol. Nevezetesen a föld alatt.
Márpedig én utálom a föld alatti helyeket azóta a bizonyos dolog óta. Akkor azzal voltam elfoglalva, hogy mit akarhat Blunt, de most elmondom röviden.

Az egész Oroszország egyik határ közeli városában, Novozibkovban történt. Nem tudom, meddig tartott az út, ugyanis végig ájult voltam. Hogy miért? Elkaptak, elkábítottak, és elcipeltek Moszkvából erre a szaros városba, ahol egy időzített bomba társaságában bezártak egy alagsori pinceterembe (kábé ilyennek képzeltem el Piton tantermét).
Annyi volt az egészben a pozitív, hogy nem Csernobilben dobtak ki. Az út ugyan majdnem kétszer olyan hosszú, viszont száz százalékos megoldást kínált volna. De hát szerintük nekem elég volt egy bomba.
Én pedig bebizonyítottam, hogy szívósabb vagyok. Igaz, nem sikerült idejében kiérnem, a kijárattól öt méterrel beljebb kapott el a lezuhanó tető. Ciki. Csupán egy jó szögben eső gerenda mentette meg az életemet. Meg az tűzoltók.

Szóval itt voltunk egy csúnya ügynök bácsi előtt, teljes némaságban. Én azóta hosszas eszmecserét folytattam le Luval. Először is intett, vigyázzak Norával. Nem a bérgyilkossal. Norával. Az olyan aprócska probléma, mint egy bérgyilkos jelenléte őt nem tudta zavarni. Ezzel kapcsolatban megemlítette azt a dolgot, hogy márpedig nekem igenis mindig van időm, csak kedvem nincs hozzá, hogy törődjek az ő dolgaival (lásd: szuvenír-vásárlás), mikor ő már három éve viseli a gondomat.
Másodjára pedig arról érdeklődött, hogy „hogy híjják azt a kisrácot? Pancser? Jóképű?”, és körülbelül ezután ki is fogyott a témákból.
Utóiratnak hozzákapcsolta csupa nagy betűvel, idézem: „HA NEM VÁLASZOLSZ KÉT ÓRÁN BELÜL AZ E-MAILJEIMRE, ESKÜSZÖM, HA HAZAÉRSZ, FEJBELŐLLEK, MEGFOJTALAK, MEGFAGYASZTALAK, MAJD MEGSÜTLEK, MINT AZT A PASAST AZ NCIS-BEN.”
Hát nem kedves? Én meg megkértem, küldje már el nekem az új mobilomra a jelszóval levédett Statisztika nevű mappát.
Öt perc elteltével már csipogott is a mobilom. Pont akkor, amikor két felnőtt lépett be a föld alatti irodába (már a gondolattól is kiráz a hideg).

A pasast Will Tylernek hívták és amerikai származású volt. Szőke haj, barna szem. Kicsit még hasonlított is Alexre. Úgy tűnik, a fiú „anyuci” génjeit örökölte…
Ami állítólagos szülémet illeti, nos neki nem jellegzetes sötétszínű, vörösesbarna haja volt, mint nekem, és még a szemszínünk sem egyezett. Neki sima barna volt, nekem sötétkék. Egész szépnek lehetett nevezni, bár szerintem nem illett hozzá az a színű rúzs, amit használt. Az igazi neve Vanessa Hunting volt. Az aktám szerint felvette a férje nevét, így most rajtam kívül mindenkinek Vickers volt a vezetékneve. Csodás, igaz?
Na mindegy, lényeg az, hogy lerítt róluk, nem dolgoztak még tizenéves iskolásokkal, amit még meg is tudok érteni, hisz amennyire én tudom, mi vagyunk az egyetlenek a világon. Habár Alexről sem tudtam idáig, szóval lehet, hogy tévedek.
A bajok ott kezdődtek, hogy mint a legtöbb felnőtt, ők sem akartak dolgozni gyerekekkel. Mert még mi itt fogunk szenvedni és nyalizni, addig ők is kémkednek egy kicsit a kastélyban, más szóval betörnek. Hogy hogyan tervezik és mikorra, azt nem kötötték az orrunkra.
Az olyan szokásos formaságok után – mint a bemutatkozás – jöhetett a maradék információ megszerzése.
Az életemmel tisztában voltam, most tisztázták a feladatomat is.

Nem akarlak untatni vele benneteket, mert tulajdonképpen nem derült ki több, mint amit már egyébként is tudtam: Maitland sántikál valamiben.
Nagyjából úgy képzeld el, mint egy becsomagolt ajándékot. Az MI6 felvilágosított a csomagolópapír színéről, az ausztrálok pedig a mintáját mutatták meg. De hogy mi van a csomagban, rejtély maradt…
Annyival lettem okosabb, hogy talán köze van a világ elfoglalásához vagy megsemmisítéséhez. Ja, és hogy a pasas angol. Londonban született, tehát maga a szülőföldje is célpont lehet…
Hál’ istennek, hogy Lucy elküldte a statisztikát. Így legalább nagyjából kitalálhatom, hogy mire készül az öreg.

Amint befejeztük az úgynevezett taktikai megbeszélést, újdonsült szüleinkkel elmentünk abba a házba, amit azzal a céllal béreltek ki, hogy az elkövetkezendő egy hónapban lakásként funkcionáljon.
A tengerparton állt, vajszínű fala volt, piros tetővel és még ha nem is nagyon akartam róla tudomást venni, de tetszett. Aranyos volt, ráadásul közel a tengerpart…
Az a szoba, amit én kaptam, sárga falú volt, piros függönnyel, piros ágyneművel és vörös bútorokkal. Hasonlított az én londoni szobámra. Ott is sárgák a falak, már amennyi kilátszik a poszterek meg a feltűzdelt firkálmányaim alól, meg a függöny is mintás, de a mérete meg a bútorok elhelyezkedése nagyon hasonló volt.
Hullafáradt voltam a repülőúttól, kikészített a föld alatti tanácskozás, ezekre még egy lapáttal rárakott az időeltolódás… szóval eddig fel sem tűnt, mennyire rám fér az alvás, de amint megláttam az ágyat, végigdőltem rajta, mint egy zsák, és már aludtam is…

Az ilyen küldetések alatt az első alvás általában kétszer-háromszor tovább tart nálam, mint egyébként.
Mikor másnap reggel – vagy délben, nem tudom pontosan – kilopakodtam a szobámból, nem volt itthon senki. Úgyhogy mit tehet ilyenkor az ember lánya? Elindultam felderíteni a lakást.
Tyler és Hunting elment valahova (kis cédula az asztalon: „Elmentünk kiolvashatatlan utcanév-ra. Menjetek a tengerpartra, szórakozzatok, és csináljátok meg a feladatot!”).
Alexre pedig egy halványkék falú szobában találtam rá, amint éppen szunyált, úgyhogy ez némiképp lelombozott, mert ez azt jelentette, mégsem vagyok egyedül…
Kimentem a mosdóba, hogy megmossam az arcom, mert egy kicsit még mindig kómás voltam, majd a következő utam a konyhába vezetett, hogy készítsek magamnak valami kaját.
A gond csak az volt, hogy nem voltam egy konyhatündér, tehát meg kellett elégednem a pirítóssal, a lekvárral és egy nagy pohár tejjel. Semmi gond, már megszoktam! Lu sem tud főzni!
Elővettem a BB-t és megnyitottam a Statisztika-t. Szereztem az előszobából egy papírt és egy cerkát, és már éppen kezdtem volna felvázolni az ügyet, mikor Alex támolygott be a konyhába.
Először pislogott, valószínűleg nem jött rá, ki vagyok és mit keresek itt, de aztán eszébe juthatott, mert hozzámszólt:
- Jó reggelt – morogta és ásított.
- Neked is.
Nem zavartattam magam. Folytattam a zabálás közbeni munkát. Alex szintén öntött magának egy pohár tejet és leült velem szemben. Apropó, nem is tudtam, hogy beszélő viszonyban vagyunk.
- Mit csinálsz? – kérdezte öt másodperc múlva.
- Statisztikát.
- Mit? – nézett értetlenül.
- Kitalálom, mire készül Maitland.
- Hogyan?
- Három éves tapasztalatból.
Még mindig bambán meredt rám, úgyhogy elkezdtem neki magyarázni.
- Másfél évvel ezelőtt eszembe jutott, hogy a bűnözők sablonosak. Ismétlik egymást és nagyjából ugyanaz a céluk. Ami még érdekesebb, hogy a sorrend is megegyezik.
- Miféle sorrend?
- Várj. Minden tizedik ember, akire az MI6 eddig ráállított, nő volt. A többi pasas. Abban nem vagyok biztos, hogy jól számolok-e, de körülbelül minden századik embernek nincs pénze. A maradik kilencvenkilenc legalább milliomos. Azért nem tudom, mert még nem volt száz küldetésem.
Ittam egy kis tejet, aztán folytattam: - A következő célok közül válogatnak: egy országot elpusztítani; több országot elpusztítani; a világot elpusztítani; átvenni egy bizonyos ország irányítását; átvenni a világ felett az uralmat. Az okok: bosszú, hatalomvágy, a „tegyük-jobbá-a-világot!”-szindróma valamint a szimpla őrület.
Alex elképedve hallgatta az előadásomat. De még nem volt vége. Megnéztem a BB-t és leírtam mindent a papírra.
- Várj csak – emelte fel a kezét Alex. – Te most azt akarod mondani, hogy ennyire kiszámíthatóak a bűnözők. De erre hogyhogy nem jött rá az MI6, vagy a CIA, vagy bárki más?
- Okos kérdés – bólogattam. – Egyszerű: a titkosszolgálatok vakok. Nem veszik észre, ami az orruk előtt van. Egyébként – tettem hozzá. – Már próbáltam erre a tényre rávílágítani, de Jones és Blunt finoman a tudomásomra hozták, hogy nem érdeklik őket a kitalációim.
Felemeltem a lapot, és felolvatsam az eredményt:
- A statisztika szerint… Maitland el akar pusztítani egy országot, méghozzá bosszúból.