Draco Malfoy, noha továbbra is tisztes távolságból, de rendíthetetlenül követte az Alex-Luna kettőst, akik halkan beszélgetve léptek ki a templom kovácsoltvas kapuján. Kissé begyorsított, hogy a tekintetével nehogy szem elől tévessze őket, amikor bekanyarodtak az egyik sarkon.
Azon már meg sem lepődött, hogy ott, egy kisebb csoport várta őket, így a falhoz simulva figyelte őket. Gyakorlatilag csakis ismerős arcokat vélt köztük felfedezni: a még mindig hórihorgas Ron Weasleyt, akinek csupán annyit sikerült változnia ezalatt a nagyjából két év alatt, hogy állig érő, ég vörös haját levágatta végre; az örökkön elegáns Shirley Pottert, aki, bár tagadhatatlanul a mágiaügyi miniszter hites felesége lett, öltözéke olyan egyszerű, ám mégis elragadó volt, mintha egy egyszerű közemberhez ment volna hozzá. Valahogy nehezére esett elhinni, hogy a nőt nem ragadta magával a gazdagság, igaz, nem is ismerte annyira a Sötét Papnőt, hogy tudja, eddig is ilyen egyszerűen élt-e. Noha magában azért azt feltételezte, hogy igen.
Harry Potter is ott állt a felesége mellett, arcának halotti sápadtsága arról árulkodott, hogy már jó ideje nem nagyon volt kint a természetben, talán javarészt a Minisztériumban tevékenykedett, ahol az utóbbi fél évben megint csak megszaporodtak a problémák. Sokan tudni vélték, hogy valaki egy jól megszervezett, politikai puccsal készül átvenni a hatalmat, ráadásul ez a valaki igen közeli beosztásban dolgozik Potter keze alatt. Hallani vélt olyan pletykákat is, miszerint ő maga ennek a Sebhelyes-rezsimet ellenző csoportosulásnak ő maga lenne vezetője. Nevetséges! Egy Malfoy sohasem alázná meg magát ennyire. Így hát ezekkel az alaptalan pletykákkal nemigen foglalkozott.
Tőlük valamivel messzebb ott állt a Weasley házaspár is, akik valószínűleg a saját gyermekeik sírjának meglátogatására készültek, mert rövidesen elköszöntek a fiataloktól – Mrs. Weasley könnyes szemekkel ölelte meg a még mindig magába fordult Alexet, akinek egyik karjába Luna még most is belekapaszkodott, hogy tartsa barátjukban a lelket -, és a sírkert másik bejáratán át eltűntek szem elől.

A társaság többi tagja még ott maradt, és egymás között halkan beszélgettek. Mivel aránylag messze volt tőlük, nem hallotta, miről beszélgetnek, csupán a tompa moraj ütögette a fülét. A kíváncsiság makacsul ott neszezett valahol az agyában, így nem maradt más választása, mint engedni a kísértésnek. Vett egy mély levegőt, halkan kifújta, majd előhúzta a varázspálcáját, és elmondott egy gyors bűbájt, ami kissé felerősítette a hallását.
Most már tisztán ki tudta venni Alex kissé remegő hangját:
- Nyugodtan hazamehettek. Meg leszek egyedül is.
- Ne szórakozz már velünk, Alex! – szólt rá erélyesen Ron. – Mindannyian látjuk, milyen állapotban vagy. Szükséged van segítségre, akár tetszik, akár nem.
- De én jól vagyok, esküszöm! – szabadkozott a szőke fiatalember. Ahogyan vetett rá egy pillantást, Draco könnyű szerrel le tudta olvasni ellensége arcáról, hogy az más egyebet nem is óhajt, mint hogy egyedül lehessen végre.
- Ne esküdözz, Alex – jegyezte meg kissé feszengve Shirley. – Nem hagyunk egyedül, még csak ne is álmodj róla.
- Mi lesz a gyerekekkel? – nézett végig rajtuk. Látszott rajta, hogy ha ezzel nem tudja száműzni a barátait, akkor semmivel.
- Miattuk nem kell aggódnod – legyintett könnyedén Luna. – Apa vigyáz mind a négyre, nagyon szereti őket, hisz’ te is tudod. Még Harryék fiáért, Jamesért is oda van, meg vissza. Teljesen meg van róla győződve, hogy a gyerek örökölte az apja képességeit. Most ezt próbálja meg bebizonyítani.
- Már ne is haragudj, Luna, de Xenophilius az esetek túlnyomó többségében úgy viselkedik, mint egy őrült tudós… És te egy ilyenre bíznál a kicsiket?
- Emiatt ne fájjon a fejed. Különben is, apa erről már régen leszokott. Semmilyen veszélyes kísérletet nem végzett, idestova másfél éve –számolt gyorsan utána a sötétbarna hajú lány.

Alex csalódottan felsóhajtott: úgy tűnik, most már semmilyen esélye sincsen arra, hogy a mai napot, vagy egyáltalán éjszakát, egyedül töltse.
- Rendben – biccentett nem sok lelkesedéssel. – Akkor este hova menjek?
Barátai tanácstalanul összenéztek: egyikük sem számított rá, hogy ilyen hamar beadná a derekát. Mindenki úgy volt vele, hogy őt meggyőzni, alighanem több órás procedúra lesz, erre tessék! A köztük beálló zavart csendet végül Harry törte meg:
- Gyere el hozzánk. Azt hiszem, James nagyon fog neked örülni, napok óta csak rólad beszél.
- Igazán? – lepődött meg őszintén. Tény és való, hogy a kisfiúval nagyon jól megértették egymást, ő volt az, aki nem a mágikus sportokra tanította, hanem például focizni, és emellett karatézni is. Ha lehet ezt mondani, ő lett az ifjú James Potter kedvenc, fogadott nagybácsija. Ahogyan ez eszébe jutott, nem tudta megállni, s halványan elmosolyodott, a többiek őszinte megkönnyebbülésére.
- Persze. Folyton azt kérdezgeti, hogy mikor viszed el végre megint focizni – mosolygott Shirley.
- Á, értem. Ez esetben, köszönöm a meghívást. De ha nem haragszotok, most inkább hazamennék, szeretnék egy kicsit egyedül lenni, és bepakolni magamnak pár dolgot.
- Azzal ne fáradj, egy ruhagarnitúránk még mindig nálunk van.
- Hogy-hogy? – kerekedtek el a szemei.
- Emlékszel, nemrég, olyan három hete elmentél a gyerekekkel kirándulni.
- Emlékszem, igen. És?
- Miután hazahoztad őket, olyan fáradt voltál, hogy nálunk aludtál, rémlik?
- Azt hiszem.
- Lényeg a lényeg. hogy azok a dolgaid, amik a táskádban voltak, még nálunk vannak. Szóval váltóruha miatt nem kell aggdnod.
- Vettem, főnökasszony – viccesen még tisztelgett is mellé. Bármire hajlandó volt, hogy elhitesse barátaival, valamivel jobban van, csak hagyják már vége valahára békén. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem szerette volna őket továbbra is, csak jelen pillanatban mindennél jobban szeretett volna egyedül lenni. Úgy tűnt, végre a többiek is megértették a néma üzenetet, mert szépen sorban elbúcsúztak tőle, majd mindannyian hazaindultak. Shirley még utoljára a lelkére kötötte, hogy vacsorára érjen át hozzájuk, ő pedig megígérte, hogy igyekezni fog.
Amikor már egyedül maradt, vetett még egy utolsó pillantást a temetőre, majd elindult, pont abba az irányba, ahol Draco volt.

Ezt látva a szőke exmardekáros gyorsan sarkon perdült, és valósággal berohant a sírkertbe. Néhány, a sírokat rendezgető idős özvegyasszony kissé ferde szemmel nézett ugyan rá, de pont ez érdekelte a legkevésbé.
Miután Rider elhaladt a kapu előtt, gondolkodás nélkül a nyomába eredt. Olyannyira melege lett a másik közelségétől, hogy az öltönyből kénytelen volt kibújni, és a karjára teríteni. Míg követte a másikat, végig azon elmélkedett, hogyan lehet, hogy Potterék semmit sem éreztek meg abból a forróságból, amit Alex árasztott magából.
Néhány perc filozofálás után arra a meggyőző következtetésre jutott, hogy az egykori griffendéles tudat alatt már megtanulta annyira szabályozni szokatlan képességeit, hogy a mágiája legalább a barátaiban nem tesz kárt. Micsoda felüdülés! Az ugyan nem számít, hogy a többi ember – valószínűleg London egész területén – kókadozik a hirtelen jött forróságtól, de az úgynevezett barátai legalább biztonságban vannak.
Ó, hogy oda ne rohanjak, gondolta dühösen Malfoy, miközben a homlokát törölgetve ugyan, de még mindig kitartóan Alex nyomában járt. Mit is akarok én tőle?, kérdezte magától hirtelen, minek is követem? Hiszen semmi dolgom nincsen vele… Sőt, mi több, egyenesen gyűlölöm ezt az embert!
Maga is megdöbbent azon, mennyire el lehet keseredve a másik: hosszú-hosszú órákon át bolyongtak a város kietlen utcáin – a rájuk szakadt hőség szinte azonnal beűzte az embereket otthonaik biztos hűvösébe -, míg végül lassan, de biztosan elkezdett alkonyodni az ég, vöröses színbe öltöztetve a távoli horizontot.
Alex bolyongása végül egy kávézó előtt ért véget, ahová némi habozás után lépett be. Draco egy pár percig némán figyelte a kirakaton keresztül, hogy mit csinál a másik: leült az egyik eldugott asztalhoz, és a hozzá lépő mugli pincértől rendelt valamit.

Ő sem tudná megmondani, mi ütött belé, de az tagadhatatlan tény, hogy egyszer csak azon kapta magát, amint keze lenyomja a kilincset, kinyitja az üvegtáblás ajtót, és ő maga is belép a kávézóba.
A forróságot valamennyire enyhítette a falra szerelt légkondicionáló, amelynek halk berregése adott egy szokatlan alaphangulatot a helynek. Tekintetével azonnal a volt iskolatársának asztalát kezdte el keresni, és amikor meglátta, határozott, ám hangtalan léptekkel indult meg felé.
- Nocsak, nocsak, Rider – szólalt meg Alex háta mögött állva. – Hogy-hogy itt mulatod az idődet? Hát nem vár a családod?

Alex úgy megdöbbent a hang hallatán, hogy egy másodpercig köpni-nyelni nem tudott. Lassan megfordult ültében, és mélybarna szemeit a szőke legény diadalittas arcára emelte.
- Semmi közöd hozzá, Malfoy – mondta végül.
- Ó, igazán? – ült le a szemközti székbe. – És hogy van a kedves feleséged? Ha jól tudom, a napokban kellett szülnie, igazam van?
- Dugulj el, értve vagyok? És tűnj el a közelemből – a hangja olyan fenyegető színezetet öltött, hogy még Malfoy gerincén is végigneszezett a félelem. A melléjük lépő pincér, miközben letette Alex elé a feketekávéval teli csészét, vetett egy bizonytalan pillantást a hosszú hajú fiatalemberre.
- Önnek is hozhatok valamit, uram? – kérdezte szokatlanul magas hangon.
- Köszönöm nem – rázta meg a fejét, és kezének egyetlen intésével elküldte a pincért, aki kissé kacsázó léptekkel távozott. Hosszú ideig csak némán meredtek egymás szemébe, majd Alex törte meg a zavart csendet:
- Miért nem takarodsz el innen végre? Miért nem hagysz engem békén?
- Ejnye, hát így kell fogadni a régi ismerősöket?
- Bárcsak ne ismertelek volna – sziszegte, ám „beszélgetőtársa” mintha meg sem hallotta volna a dühös megjegyzést, egyszerűen folytatta:
- Különben is, csak megérdeklődtem, hogy van Hermione, ha már így összefutottunk.
- Mondd, te tényleg nem olvasol újságot?
- De igen, olvasok.
- Akkor ne tettesd magad ennyire hülyének, Malfoy! Nagyon is jól tudod, mi történt! – míg az ajkához emelte a csészét, és kortyolt belőle, Draco jól látta, mennyire remeg a keze az idegességtől. Ezzel egy időben pedig a testéből szivárgó hő is eggyel magasabb fokozatra kapcsolt. A hajdani mardekáros pedig kínjában két gombot is kigombolt a fekete ingjén.
- Ezek szerint igazak a hírek? Tényleg meghalt? – kérdezte tetettet döbbenettel a hangjában.
- Igen, meghalt! Mit akarsz tőlem, elárulnád végre? Ha csak ki akarsz röhögni, akkor bocsáss meg, de nem vagyok rád kíváncsi! Meg úgy alapjáraton sem – azzal felállt, a tárcájából elővett egy bankjegyet, amit letett a félig teli csésze mellé, és már elindult volna kifelé, ha Draco nem ragadja meg a karját. Egy pillanatig úgy néztek egymásra, mint akik nem igazán biztosak abban, amit látnak. Mintha a tüzes Élet és a jeges Halál nézett volna farkasszemet egymással.
- Elég legyen ebből, Rider – szólalt meg halkan, valósággal Alex arcába fújva a szavakat. – Ha nem állítod le magad most azonnal, a végén még felgyújtod a kávézót.
- Miről beszélsz?!
- Voldemort Nagyúr hatalma erősebb nálad. Te nem érzed, de a tested ontja magából a hőt. Ha tovább hergeled, a végén már semennyire sem fogod tudni kordában tartani.
- Nem hiszek neked – jelentette ki dacosan.
- Fogd meg ezt! – vett elő egy papír fecnit, és a kezébe nyomta. A következő pillanatban a papír füstölni kezdett, meggyulladt, és a végén csak egy marék hamu maradt Alex kezében. Úgy nézett a vele szemben álló Dracóra, mint aki csodát lát, vagy inkább nem tudja felfogni, ami történt.
- Most már hiszel nekem? Közveszélyes vagy.
- Te csak ne mondd meg nekem, hogy mi vagyok!
Draco bal keze maga sem tudta miért, de hirtelen előrelendült, és megragadta Alex ingjét a gallérjánál fogva. Az anyag valósággal sütött a keze alatt, és rövidesen kénytelen volt elengedni. Maga felé fordította a tenyerét, majd megmutatta a dermedten állónak: azon egy nem túl szép, égési sérülés volt látható.
- Én… Én… - motyogta az MI6 ügynöke. Azt se tudta, mit mondjon, vagy tegyen, olyannyira megdöbbentette ez a kis incidens.
- Velem kell jönnöd. Én tudok rajtad segíteni.
- Tudod, ki megy veled? A Halál öregem, de én biztosan nem.
- Ne csinálj már úgy, mint egy öntörvényű kisgyerek! Tényleg azt akarod, hogy valakiben vagy valamiben még nagyobb kárt tégy?
- Nem…
- Akkor mit problémázol még mindig? Én sem kedvelem a képed, nekem elhiheted, de ha nem segítek rajtad, elszabadul a pokol, értesz engem?
- I…Igen…
- Akkor gyere – indult el az ajtó felé. Amikor kilépett az utcára, hátranézett, s nem csalódott: Alex Rider, lassú léptekkel ugyan, de követte őt.
Végül egymás mellett indultak el a régi, macskaköves utcán.