13. fejezet - A sötét papnő
Meryakara 2008.03.26. 21:48
Immáron elérkeztünk a végjátékhoz: még pár fejezet, és ez a rész véget ér. De, hogy addig se unatkozzatok, íme az újabb rész. Kritikákat kérek szépen!
Másnap Hermione és Alex döbbenten néztek a klubhelyiségben velük szemben ülő Ronra és Harryre.
- Hogyan történhetett meg ez? – kérdezte meg végül a szőke hajú ifjonc. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy miként tűnhetett el Ginny csak úgy a föld színéről. Ennek egyszerűen nem volt értelme. Nem hoppanálhatott, sőt, még a hopp-poros kandallóig sem juthatott el. Akkor mégis mi a fészkes fene történt azalatt a nagyjából öt perc alatt? Ahogyan gondolkodott, elméletei központjában egyre inkább Malfoy neve és arca jelent meg. Valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan oknál fogva egyre erősebben kezdett élni benne a gyanú, hogy a mardekérosnak köze van a vörös hajú Weasely-lány eltűnéséhez. A kérdés már csak az volt, hogy ötletével mikor rukkoljon elő, és miként támaszthatná alá a feltételezését.
- Nem tudom – motyogta megtörten Ron. – Az egész olyan volt, mintha csak a föld nyelte volna el. Egyik pillanatról a másikra felszívódott… Hihetetlen az egész dolog.
- Ezt nem azért mondom, hogy megharagítsalak, de van egy olyan megérzésem, hogy McGalagonynak akár igaza is lehet. Ha valóban csak elkóborolt, teszem azt a Tiltott Rengetegbe, kizártnak tartom, hogy a kiküldött keresőcsapat ne találta volna meg. És ha ezeket figyelembe vesszük, azt hiszem, könnyen belátható, hogy tényleg fennáll az emberrablás esélye – gondolkozott hangosan a griffendéles eminens, Alex pedig egyetértően bólintott:
- Én is valami hasonlón gondolkozom. A kérdés már csak az, hogy amennyiben igazunk van, hol lehet Ginny?
- Ti már nagyon elkönyveltétek ezt magatokban – jegyezte meg szárazon Ron.
- Nézd, lehet, hogy igazuk van – mutatott rá Harry, aki a beszélgetés kezdete óta most szólalt meg első ízben. – És ha így van, akkor nem ülhetünk ölbe tett kézzel.
- Ebben egyetértünk – biccentett Hermione.
- Tudod mit, Harry? – pillantott rá nem túl kedvesen Ron. – Inkább ne is próbálj meg úgy tenni, mintha érdekelne, hogy mi van Ginnyvel, rendben?
- Mi… miről beszélsz, Ron? – kerekedtek el a Kis Túlélő smaragdszín lélektükrei. Egyszerűen nem tudta mire vélni barátja viselkedését. Hiszen ő nem csinált semmit!
- Jól hallottad, haver! Tisztán lerí rólad, hogy a legkevésbé sem izgat téged, mi van a testvéremmel! Felőled akár fel is fordulhat ott, ahol van.
- Már ne is haragudj, de amit mondasz, nem több, mint címeres baromság! Honnan veszed, hogy nem érdekel? Nem látsz bele a fejembe!
- Ez ugyan igaz, de az arckifejezésed sokat elárul. Látni rajtad, hogy semmi egyéb nem érdekel téged a drágalátos Sabinádon kívül, ó hogy fordulna föl!
- Ne merészelj róla ilyeneket mondani a jelenlétemben! – kapta fel most már a vizet Harry is. Hermione már-már szólásra nyitotta a száját, hogy közbeavatkozhasson, de barátja erősen megszorította a kezét, mintha csak azt mondaná: „Hagyd, hadd oldják meg ezt egymás között. Az ő dolguk, nem a tiéd.”. A módszer úgy tűnt, működik: a barna hajú lány becsukta a száját, és egy jó darabig nem szólalt meg, csak idegesen nézett hol az egyik, hol a másik barátjára. Ahogyan visszaemlékezett, még sohasem látta ilyennek a két fiút, akik az elmúlt hét évben mindenki másnál közelebb álltak hozzá. Erre most a szemtanúja ennek a lehetetlen helyzetnek… Voltaképpen viszont belátta, hogy nem tehet értük sokat, így jobb ötlet híján csendesen figyelte a marakodókat.
- De igen, merészelek! – támadt Ron. – Hát tényleg ennyire elvakított volna ez a lány, hogy ne vedd észre, mit teszel a környezeteddel?
- Most már tényleg nem értem mire gondolsz, Weasley.
- Átvágtad Ginnyt a palánkon, arra! 6 éve szerelmes beléd, fel tudod ezt fogni?
- Na és? Ebben nincs semmi különös.
- Ó, igazán? És abban sincs, hogy ő mindvégig abban bízott, hogy elhívod, erre megjelensz Sabinával? Emiatt rohant el, és ki tudja, talán emiatt tűnt el!
- Nyugalom, elég legyen! – állt a pereskedők közé Alex. – Azzal, hogy Harryt hibáztatod, nem oldjuk meg a helyzetet.
- Oké, bocs, igazad van – sóhajtott Ron. – De ettől függetlenül fenntartom, amit mondtam.
- Kezdetnek ez is megteszi.
Mielőtt bármit is mondhatott volna, egy kecses, hófehér bagoly röppent be az ablakon.
- Hedvig! – kiáltott fel meglepetten Harry, amikor a madár leszállt a karjára. Megcirógatta a nyakát, majd levette a lábán lógó tekercset. Beleolvasott, majd átadta Alexnek, aki nem kevés megrökönyödéssel olvasta el az üzenetet.
„Rider, azonnal jöjjön az igazgatói irodába!
McGalagony.
- Mi az? – nézett rá aggódva Hermione.
- Jelenésem van az igazgatónál. Hamarosan visszajövök – egy gyors csókkal búcsúzott, majd eltűnt a portré mögött.
Később, amikor belépett a kerek helyiségbe, nem kevés döbbenet lett rajta úrrá, ugyanis az egyik díszes karosszékben egy nagyjából vele egyidős, vagy tőle valamivel fiatalabb lány ült. Fehér, csuklyás egybe ruhát viselt, ami jól kiemelte karcsú, alacsony termetét. Fekete haja rövid, amolyan Kleopátra-szerű fazonra volt levágva, szép arcát pedig hatalmas, sötétbarna lélektükrök uralták. Ám hiába volt ez a bájos külső, Alex valamiért igencsak tartott tőle. Rossz előérzete támadt, valahányszor csak rápillantott.
- Örülök, hogy ilyen hamar ideért – jegyezte meg az íróasztal túloldalán ülő igazgatónő. – Kérem, foglaljon helyet.
- Inkább állnék, köszönöm.
- Ahogy tetszik. Nos, azért hívattam ide, mert Mr. Potter jelezte, hogy Ön nem megfelelően végzi a feladatát.
- Tessék? De hiszen én nem tettem semmit!
- Hát éppen ez az, Rider! Nem koncentrált eléggé a feladatára. Kész csodának tartom, hogy eddig nem esett komolyabb baja.
- Mert nem is volt komoly veszélyben! Megtanítottam rá, hogyan védje meg magát.
- Ezt nevezi maga feladat végrehajtásnak?
- A célnak egyelőre megteszi.
- Ebből most már elég legyen! Egyszer már megmondtam magának, hogy mi lesz a feladata, nem emlékszik? És hogy ha ezt nem teljesíti, az milyen következményekkel jár.
- El akar tiltani Hermionétől, igazam van? – kérdezte valamivel halkabban.
- Igen. Adok magának időt holnap reggelig, hogy lezárja a dolgot maguk között, de innentől elkezdve nem akarok arról hallani, hogy Grangernek akár a közelébe is mer menni.
- Asszonyom, nem túl szigorú hozzájuk? – szólalt meg végre a karosszékben üldögélő lány. – Hiszen csak szerelmesek…
- Shirley, kérlek, ebbe te ne szólj bele – nézett rá az asszony.
- De…
- Nincsen semmilyen de. Maga pedig – nézett újra Alexre -, szépen fogja magát, és visszamegy a körletébe. De előtte szeretném, ha tudná, hogy mivel már nem tudok megbízni a munkája sikerében, Shirley is Potter védelmén fog ügyködni.
- Már akartam kérdezni: voltaképpen mi vagy te? Azt látom, hogy nem roxfortos diák – vetett egy pillantást a lányra.
- Ez igaz, tényleg nem vagyok idevalósi. A nevem Shirley Vanessa Roddel. Egy Sötét Papnő vagyok.
- Egy micsoda?
- Sötét Papnő. A feladatom az, hogy a gonosz mágiát jóvá változtassam. Mondok egy példát: a Veritaserum hatását meg tudom fordítani, tehát aki megissza, nem igazat fog mondani, hanem éppen ellenkezőleg, úgy hazudik majd, mint a vízfolyás.
- Értem. Ezek szerint Isten hozott a klubban.
- Köszönöm.
- Most menjenek, és Rider! Ne felejtkezzen el a kötelességéről.
- Nem fogok, asszonyom.
- Helyes – azzal útjukra bocsátotta őket.
Bő egy órával később, miután Alex bemutatta Shirleyt a többieknek, úgy döntött, jobban teszi, ha minél előbb lezárja ezt az ügyet közte és Hermione között. Bár mindennél keservesebb volt számára a tudat, hogy ezzel meg fogja magát gyűlöltetni vele, de már nem akadt más választása. Eljött az ideje a cselekvésnek. Félrehívta a lányt, és felvonultak a fiúk hálótermébe, ahol nyugodtan beszélgethettek. Miután leültek a fiú bevetetlen ágyára, azonnal belekezdett a mondandójába.
- Hermione, azt hiszem, beszélnünk kell.
- Miről van szó?
- Arról, hogy… - elfordította a fejét, hogy a lány ne láthassa a szemében gyűlő sós cseppeket. – Vége.
- Micsoda? – hökkent meg Hermione. – Minek van vége?
- Ennek az egésznek, hogy te meg én…
- De miért? Miért akarsz szakítani velem?
- Mert nem tehetek mást, értsd meg!
- Ki mondja?
- Mindenki, de legfőképpen a kötelesség.
- Hát erről van szó! – állt fel az eminens. – Ennyit értem neked, igaz? Megkaptál, tehát mehetek a szemétbe?
- Nem! Ennek semmi köze ahhoz…
- Próbáld meg ezt elhitetni valaki mással, Rider. Én már belefáradtam ebbe – motyogta, s anélkül, hogy ránézett volna a még mindig ágyon ülő Alexre, egyszerűen kisétált az ajtón. Ott, abban a pillanatban ugyanazt érezte, mint három évvel korábban, amikor Sabina otthagyta a Richmond-hídnál. Most azonban valami más is történt: a válla furcsán megrázkódott, és a következő pillanatban érezte, amint az első könnycsepp legördült az arcán. Hosszú évek óta nem sírt már, még Ian temetésén sem, erre tessék, egy ilyen apróság miatt eleredtek a könnyei. Ekkor értette meg, hogy mindez nem volt egy semmiség, amin könnyedén túlteheti magát. Most az egyszer valóban kitéptek belőle valamit. Valamit, amit talán már sohasem kaphat vissza.
Hermione nem ment vissza a többiekhez, noha lehet, hogy ők tudtak volna segíteni rajta. Helyette inkább elvonult, hogy szokásához híven a könyvek között keressen magának biztos menedéket a lelkében tomboló fájdalom elől. a vastag mágiatörténet tankönyv fölé hajolva azonban nem tudta visszafogni magát, egyik pillanatról a másikra elsírta magát, és az ótvaros lapok fölé hajolva zokogott. Úgy érezte, most minden összeesküdött ellene, valami, vagy valaki, semmiféleképpen nem akarta, hogy boldog legyen. Észre sem vette, hogy egy aprócska kéz nehezedik a vállára.
- Ne sírj, Hermione – hallotta meg Shirley hangját valahonnan a távolból. Felnézett, s könnyáztatta szemeit a lányra emelte. – Nem a te hibád, s nem is Alexé, ami történt.
- Honnét tudod?
- A Sötét Papnők sokat tudnak – vont vállat. Arról még nem akart beszámolni, hogy ott volt, amikor a fiút eltiltották a szerelmétől. Tudta, hogy mindez, amin most keresztülmennek, része az őket övező próbák sorozatának. Csak ezeken keresztül tanulhatja meg a lány, amire valójában hivatott: arra, hogy ő is a Papnők egyike legyen.
- Kész – jelentette ki elégedetten Malfoy, miközben még egyszer megkavarta az üstben fortyogó Százfülé-főzetet.
- Egészen biztos vagy benne? – nézett rá kérdőn Sabina. – Valahogyan nem fest bíztatóan ez a lötty.
- Így kell kinéznie, nekem elhiheted. Ha akarod, holnap már használhatjuk is.
- Nekem megfelel. Viszont még mindig nincs nálam egy fia hajszál sem Granger hajából.
- Ne aggódj, ezt a feladatot megoldottam – mosolyodott el elégedetten Draco, és a talárja zsebéből előhúzott egy aprócska fiolát, benne egy hosszú, göndör, barna hajszállal.
- Honnét szerezted?
- Bájitaltanon „véletlenül” meghúztam a haját, és ez maradt a kezemben.
- Szó, ami szó, meg kell hagyni, hogy igen leleményes tudsz lenni, ha akarsz, Malfoy.
- A családom előnye – nevetett, miközben elzárta az üstöt a kandalló rejtett rekeszében. Ezzel a visszaszámlálás végérvényesen megkezdődött.
|