Mindeközben, valahol Londonban, egy elegáns családi ház nappaliját dermedt csönd szállta meg. A bent helyet foglaló négy személy közül egyik sem tűnt kifejezetten boldognak. Az asszony félve pillantott hol a mellette ülő férjére, hol pedig a velük szemközt helyet foglaló Voldemortra. A sötét varázsló mindenféle előjel nélkül jelent meg náluk alig egy órája, azzal. hogy feladata van a lányuk Sabina számára. Edward Pleasure persze azonnal rábólintott. mondván, a lánya ugyanolyan kötelességtudóan lett nevelve, mint annak idején ő maga. Caroline Pleasure ezzel szemben már nem volt ennyire biztos a dolgában. Igaz, ő maga és férje is aranyvérű varázslók gyermekei voltak, Sabinában hosszú-hosszú évekig nem jelentkezett a mágia legkisebb jele sem. Az asszony ekkor elkezdett bízni abban, hogy gyermeke talán kvibli, és így nem kell a szüleihez hasonlóan beállnia a Sötét Nagyúr talpnyalói közé. Ebbe vetett hite azonban egyik pillanatról a másikra darabjaira hullott szét, amikor Sabina egyik reggel, talán két-három éve azzal jött haza az iskolából, hogy a kezében felrobbant egy pohár az iskolában. Mi több, az ebédlőben lévő összes többi üveg is darabjaira robbant szét. S mindezt azért, mert a lány dühös lett az egyik iskolatársára! Természetesen azonnal intézkedni kezdtek: a Durmstrang iskola örömmel látta a diákjai között, s alig két év alatt eljuttatták egy hatodéves diák szintjére. Eközben feltűnt az életükben Alex Rider is, akinek a férje életét köszönhette. Részben a fiú miatt is kezdődött meg az állandó utazgatás: papírforma szerint éltek San Franciscóban, Párizsban, de még Kairóban is. Mindezt azért, hogy Alex és Sabina nehogy újra találkozhassanak. A lelke mélyén tudta, hogy a lánya mindennél jobban szereti a tőle majdnem két évvel fiatalabb fiút, ugyanakkor azt is, hogy nem engedheti őket túl közel egymáshoz. Veszélyesnek ítélte meg egy boszorkány és egy kamasz kém kapcsolatát. A fiútól kapott e-maileket mindig kitörölte, és lányának az iskolába küldött leveleiben arról számolt be, hogy semmilyen hír nem érkezett Alex felől, noha a fiú eközben vagy tucatszor szerepelt az újságok címlapján. S most, a gondosan felépített terve egyszersmind dugába dől. A gondolatra ökölbe szorult a keze, és ha lehet, még dühösebben meredt Voldemortra.
- Minden rendben, Caroline? – nézett rá tettet érdeklődéssel.
- Még mindig nem értem, mit vársz Sabinától, uram – pillantott a Nagyúr előtt térdelő lányára, aki sajnos túlságosan is hasonlított az apjára: a fekete mágia már átitatta a legbelső porcikáit is, így híven követi a legerősebb sötét mágust.
- A feladata igen egyszerű – nézett le a lányra vörös szemeivel a Nagyúr. – Hetedéves diáknak álcázza magát, és így igyekszik majd Harry Potter közelébe férkőzni.
- A Túlélőnek? – kerekedtek el az asszony szemei.
- Igen. Meggyőződésem, hogy az a kis suhanc nem fog tudni ellenállni Sabina szépségének. Ugyan van némi bökkenő…
- Micsoda?
- Mcgalagony megtudhatott valamit a tereimről, mert a muglik segítségét kérte. Egészen pontosan az MI6-ét bár nem egészen tudom, hogy az mi lehet.
- A brit hírszerzés, uram – szólt közbe most első ízben Edward. – Ez a szervezet hasonló feladatokat lát el, mint a Főnix Rendje a varázslóvilágban.
- Áh, akkor most már értem. Szóval, ez a „szervezet” elküldött egy…
- Kémet – segítette ki a férfi.
- Igen azt, egy kémet a Roxfortba. A név talán ismerős lehet a számodra, Sabina – emelte fel a lány fejét az állnál fogva, hogy a szemébe tudjon nézni. – Alex Riderről van szó.
Igen jól láthatta, ahogyan a lány szemei elkerekednek, s apró gyémántként ragyogó könnycseppek gyűlnek a lélektükrök sarkában. Talán még mindig szereti, jutott a Nagyúr eszébe, ám nem ő volt az a személy, akinek ilyesmire volt ideje. Helyette egyenest nekiszegezte a kérdést:
- Még mindig szereted, Pleasure?
- Nem, nem uram – mondta némi habozás után, noha az arcára volt írva, hogy hazudik.
- Holnap reggel indulsz – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – És elcsábítod Pottert! A többiről pedig még tárgyalunk.
Azzal felállt, s rövidesen dehoppanált. Sabina pedig ott maradt a földön térdelve, a könnyeit nyeldekelve, míg édesanyja bíztatóan átölelte a vállát.

Rövidesen már egymás kezét fogva léptek ki a Három Seprű ajtaján, amit sok, a közelben lézengő roxfortos diákok közül néhányan enyhe meglepettséggel vettek tudomásul. Volt számukra ebben a kapcsolatban valami nagyon különös, ám, hogy mi volt az, pontosan ők sem tudták volna megfogalmazni. Egyszerűen csak szokatlan volt, na! No, nem mintha az érintettek ezt észrevették volna: olyannyira egymással voltak elfoglalva, hogy valahogy eszük ágába sem jutott az őket méregetőkkel összeszólalkozni. Már az iskola felé vezető úton sétáltak, amikor a hátuk mögött felharsant Ron kiáltása:
- Hé, ti szerelmespár! Várjatok már meg minket is!
Mindketten úgy ledöbbentek, hogy egyazon lendülettel sarkon perdültek, és a hang irányába meresztették a szemüket. Beletelt pár másodpercbe, mire megismerték vörös hajú barátjukat, aki egy rakás, a lehető legkülönfélébb méretű és alakú csomagokkal megpakolva igyekezett feléjük. Jobbára úgy nézett ki, mint valami jól megpakolt málhás szamár. Az eszébe jutó hasonlat mosolyt csalt Hermione arcára, ami mindkét fiúnak szemet szúrt.
- Mi olyan vicces? – kérdezték egyszerre.
- Semmi, semmi – rázta a fejét, ám még mindig titokzatosan somolygott. Az „erősebb” nem képviselői csak megvonták a vállukat, és összenéztek a feje felett, mint akik azt mondogatják magukban: „Lányok! Ugyan ki érti őket?”.
- Látom, Harryvel alaposan sikerült bevásárolnotok – váltott témát Alex.
- Hát, igen – húzta ki magát büszkén a Weasley-fiú. – Elvégre nem minden nap jut el az ember Zonkó Csodabazárjába.
- Azt hittem, az ikrekhez mentetek – jegyezte meg szárazon a griffendéles eminens, ám erre Ron csak legyintett:
- Ha oda mentünk volna, legnagyobb valószínűséggel mindenből kaptunk volna. Akkor mit kapnánk karácsonyra? – tette fel nagy komolyan a kissé nevetséges kérdést.
- Oké, elismerem, igazatok van.
- Na, látod – bólintott elégedetten.
- Apropó, hol van Harry? – kérdezte a szőke fiú, miközben szabad kezével még most is Malfoy pálcáját szorongatta.
- Ööö… Ha jól emlékszem, elszaladt venni Hedvignek némi csemegét…
- Ha jól emlékszel? – visszhangozta Hermione. – Mi ez a szöveg?
- Izé…
- Ronald, Weasley! – kapta fel most már végérvényesen a vizet. – Hol van Harry?
- Jól van, jól van, megadom magam! – emelte fel két kezét a mugli filmekben látott módon. – Randija van.
- Randija? Kivel, ha szabad megkérdeznem?
- Lövésem sincs, Hermione, és ezt nagyon komolyan mondom.
- Akkor meg miből gondolod, hogy randevúja van? – vonta fel kérdőn a szemöldökét.
- Mi másért vett volna egy csokor virágot? – kérdezett vissza a másik.
Erre már nem lehetett mit mondani, így aztán Ron diadalmasan a levegőbe bokszolt:
- Tessék, igazam van!
- Erre még ne vegyél mérget, legalábbis szerintem – vetette közbe Alex. Valahogy nem hitte, hogy Harrynek randevúja lenne. S nem azért, mert nem nézte volna ki barátjából (éppen ellenkezőleg), csak hát elegendő volt vetnie egy pillantást a kezén pihenő órára. A kis Túlélő a jelek szerint a Szellemszálláson volt, ami azonban, mint Hermionétól nem olyan régen megtudta, hosszú évek óta nem üzemelt. Minek ment volna oda randizni? Erről a felfedezéséről azonban nem szólt egyetlen szót sem, nem akarta, hogy a két barát felidegesítse magát.

Harry egyedül álldogált a Szellemszállásnak azon kis szobájában, ahol annak idején először találkozott a keresztapjával. Amikor két évvel korábban elvesztette, barátaival megegyeztek, hogy bár nincs holttest, ők mégis „eltemetik” Sirius Blacket. Így ebben a kis helyiségben, arra a régi kis priccsre állítottak egy dobozt, benne néhány, a férfira emlékeztető dolgot helyeztek el. Az oda-vissza tükör felét, Csikócsőr egyik tollát, és azt a bőr karláncot, amit Harry neki szánt. Ronnal gyakorta eljöttek ide, de most volt az első alkalom, hogy a fiú virágot is hozott. Valahol a lelke mélyén sejtette, hogy ezzel elindította a vörös hajú fiúban megbúvó kombinálási képességet, de most valahogy ennek ténye sem nagyon érdekelte. Lehajolt, s azt a pár szél virágot keresztbe fektette a bükkfa dobozkán.
- Hiányzol, Sirius – suttogta a néma csendnek, s egy pillanatra lehunyta a szemét, nehogy a szemhéja mögött gyülekező könnycseppek utat találjanak maguknak. Miután lenyugodott, még épp időben egyenesedett fel, mivel az egyik kitört ablakkereten át egy éjfekete bagoly süvített be a szobába. Döbbenten figyelte a madarat, amely most a feje felett kőrözött, majd amilyen hirtelenséggel jött, ugyanúgy távozott. A kis Túlélő eleinte azt hitte, pusztán képzelődött, ám megpillantva a madárból kihullott tollakat, rájött, hogy ez távolról sincsen így. Nem tulajdonított nagy jelentőséget az iménti afférnak, így hát gondolatban búcsút vett a helytől, és elhagyta a Szellemszállást. A fekete bagoly pedig ismét berepült az ablakon. Ezúttal azonban átalakult, s a helyén egy középmagas, hosszú, barna hajú lány állt. Fekete, roxfortos talárt viselt, igaz, a jelvénye és talárja szegélye arról árulkodott, hogy még egyik házhoz sem tartozott. Sabina Pleasure kissé undorodva tekintett végig a porlepte termen. Sohasem gondolta volna, hogy ilyen körülmények között pillantja meg először ezt a híres-neves Pottert.Bár magában el kellett ismernie, hogy a fiú valóban nem volt egy csúnya teremtés, mivel az ő szívében még most is csak Alexnek volt hely, nem érzett semmit, ami még csak egy picike reményt adott volna, hogy könnyebben elcsavarhatja majd a fejét. Lemondóan sóhajtott, újra bagollyá változott, s elrepült a Roxfort irányába.

Alex a nap hátralevő részét Hermionéval töltötte, ügyelve arra, hogy elkerülje az őket kísérő diákok furcsa pillantásait. Ron és Harry persze örvendtek az esetnek, ellenben Malfoy arcáról igencsak azt lehetett leolvasni, hogy legszívesebben nekiesne a mugli fiúnak. Éppen ezért Alex úgy döntött, hogy a pálcát inkább másnap juttatja el „jogos tulajdonosának”. Annál is inkább, mert amikor beléptek a Nagyterembe vacsoraidőben, nem kis meglepetés fogadta. A mardekárosok asztalánál ugyanis ült valaki, akire nemigen számított. Hosszú, szög egyenes barna haj, karcsú alkat, kék szemek… A látvány úgy letaglózta, hogy döbbenetében még barátnője kezét is elengedte.
- Mi a baj, Alex? – nézett Hermione, majd követte a fiú pillantását. A következő pillanatban pedig újra ránézett. – Mondd, hogy nem ő az…
- De igen, Hermione – sütötte le a szemét. – Attól tartok, pont ő az. Sabina Pleasure.
- Ne csinálj semmi ostobaságot, rendben? – kérdezte aggódva.
- Nyugalom, minden rendben lesz. Tudok magamra vigyázni – azzal lehelt egy gyors csókot a lány szájára, s elindult Sabina felé, aki pont ekkor lépett el a háza asztalától. Félúton találkoztak, s Sabina már hívogatóan nyújtotta felé a két kezét, ám Alex csak megrázta a fejét. Soha többé nem akart ennek a lánynak a bűvkörébe kerülni. Soha!
- Mit keresel itt, Sabina?
- Ugyan azt, amit te, Alex. Tanulni jöttem ide.
- De te… Nem vagy boszorkány.
- Ne fogadj, drágám. Attól még, mert te nem tudtál róla…
- Nem vagyok a drágád, tudod jól.
- Áh, tényleg… Szereted? – biccentett Hermione irányába, aki épp Harryvel váltott néhány szót.
- Igen, bármennyire nehezedre esik is elhinni, de szeretem.
- Szeptember óta ismered. Nem túl gyors ez a tempó?
- Figyelj ide, ha jól emlékszem, téged sem ismertelek régebb óta, amikor találkoztunk a Richmond-hídnál, emlékszel?
- Igen, emlékszem. Viszont beszélnünk kell, Alex.
- Nekünk már nincs miről beszélnünk.
- Biztos vagy ebben? Az a lány tudja rólad, mi vagy?
- Nem. Addig jó neki, amíg nem szembesül vele.
- Ha nem akarod, hogy véletlenül elszóljam magam a jelenlétében, akkor hallgass meg!
- Zsarolni próbálsz? – sziszegte halkan.
- Talán baj? Csak beszélni szeretnék veled. Ha másként nem vagy hajlandó…
- Elég! – állította le a lányt. – Mikor és hol?
- A mardekárosok klubhelyisége előtt, éjfélkor. Feltételezem, tudod hol van, igaz?
- Igen.
- Akkor nemsokára találkozunk – rövidesen pedig visszament a helyére, és leült mintha mi sem történt volna. Alex pedig magát átkozva ment vissza a barátaihoz.