Alexnek még a lélegzete is elállt a hatalmas kastély láttán. Őt egy külön fiákerbe küldte az óriás (mint később megtudta, Hagridnak hívták, és csak félig óriás), amit különös, szürke bőrű, szárnyas lovak húztak a kastély felé. Olyan szokatlan volt számára ez a világ, hogy többször az az érzése támadt: most azonnal fogja magát, kiugrik a kocsiból, és fut amerre lát. Bármerre is nézett, egyre furcsább és furcsább dolgokat látott. Amikor végre kiszállhatott a fiákerből, nyújtózott egyet, s felnézett a monumentális tornyokra. Szóval most ide leszek bezárva egy évig, állapította meg magában, remek, egyszerűen „csodálatos”. És innen vajon merre? Hirtelen kitárult a hatalmas tölgyfaajtó, és egy magas, karcsú, idős nővel nézett farkasszemet, akinek pillantása leginkább egy macskáéra emlékeztetett. Szigorú arckifejezéséről lehetetlenség lett volna leolvasni, mit gondol az érkezettről.
- Üdvözlöm, Mr. Rider – köszöntötte a vízesések neszéhez hasonló hangján. – Remélem kellemesen utazott. A nevem Mcgalagony professzor, én volnék az iskola igazgatója.
A fiú csak bólintott, hogy tudomásul vette a tényt, majd felelt a levegőben lógó kérdésre:
- Azt hiszem… Bár nem vagyok hozzászokva az ilyen típusú lovakhoz – mutatott a csendesen várakozó lények felé.
- Csodálom, hogy már maga is látja a thesztrálokat… Ez mindig csak azoknak sikerül, akik már láttak valakit meghalni…
- Remek – jegyezte meg szárazon. – Apropó, most mi lesz velem? Annyit tudok, hogy meg kell védenem valami Harry Pottert… Azt hiszem, őt láttam a pályaudvaron…
- Maga…Maga találkozott Potterrel? – az asszony arca most először árult el valamiféle érzelmet, talán megdöbbenést.
- Nos, azt hiszem, igen… Futólag mintha őt láttam volna, már ha van villám alakú sebhely a homlokán.
- Biztosíthatom, hogy őt látta.
- Remek – mondta ismét. – De mi lesz most velem?
- Simons nem mondta?
- Csak annyit, hogy elméletileg „Mágiát” kellene tanulnom, csak éppen egy cseppet sem konyítok hozzá.
- Tudtam, hogy nem őt kellett volna elküldenünk magáért – mormogta az orra alatt, ám gyorsan visszatalált az eredeti, udvarias hangnemére. – Azt hiszem, jobb lesz, ha lejegyzi azt az élettörténetet, amit be kell tanulnia.
- Tessék? Nem mondhatom el a saját életemet?
- Sajnálatos módon nem… Tudja, a diákok, nem is beszélve azok szüleiről de még a tanárok egy része is, valóságos ribilliót csapna, ha kiderülne, hogy egy mugli, akarom mondani varázstalan gyermeket vettek fel az iskolába. Éppen ezért azt a történetet találtuk ki a számára, hogy ön egy sárvérű tanonc…
- Egy mi?
- Sárvérű, azaz varázstalan szülök gyermeke, de ezt nem kell hangsúlyoznia… - kanyarodott vissza az eredeti témához. -, aki eddig a Durmstrangban tanult.
- A hol?
- Ez a Bulgáriában lévő Varázslóképző Intézet.
- Ezt még azt hiszem, értem. De hogyan vágom ki magam az alól, hogy még azt a hosszúkás pálcát se tudom használni?
- Itt jön a lényeg: fél éve egy súlyos balesete volt, ami miatt egyszerűen, ha lehet így fogalmaznom, elapadt a teste mágiaforrása. A testén lévő hegek segítségével ezt nem is lesz olyan nehéz elhitetnie a társaival. Továbbá egy rövid amnézia miatt még a magába vert varázslatokra sem emlékszik.
- Tehát olyan leszek, mint valami hadi rokkant, igaz? – összegezte a hallottakat, ami nem nagyon tetszett neki. Eddig mindig értelmes előtörténeteket kapott, de ez most nagyon úgy tűnt a számára, hogy már nagyon régen valahol maga mögött hagyta az ÉSSZERŰSÉG” feliratú táblácskát.
- Lényegében igen. Annak érdekében, hogy ezt az álcát fent lehessen tartani, az órákon csak az elméletet fogja tanulni, egyik diákunk pedig foglalkozik magával délutánonként, mintha próbálna kihozni az agyából némi mágiát. Ki tudja, lehet, hogy tényleg sikerül majd neki. Vele hamarosan találkozni fog, utána pedig részt vesz az évnyitó lakomán, amelynek során beosztjuk magát…
- Beosztanak? Mégis hova?
- Iskolánkban a diákok négy házba tömörülnek, ezek a Griffendél, Mardekár, Hollóhát és Hugrabug. Valamelyik az otthona lesz ezek közül erre az évre. Szívből remélem, hogy nem a Mardekár lesz az…
- Miért?
- A maga védence a Griffendél ház tagja. Ha önt a Süveg (Alex itt már meg sem próbálta megkérdezni, hogy az mi lehet, gyanította, hogy hamarosan úgyis megtudja) ne adj’ Isten a Mardekárba osztja, onnan nehéz lesz megvédenie Pottert, mivel a két ház között több évszázada tombol a gyűlölet.
- Ez egyre jobb… Komolyan azt hiszi, hogy tudok segíteni ezen a srácon?
- Meggyőződésem, hogy igen. Tudja sok közös van magában és Harryben.
- Igazán? Mégis micsoda?
- Az ő szülei is meghaltak, ár éve pedig a keresztapját is elvesztette. Tudom, hogy ön is átment ezeken, csakhogy ön még a nagybátyját is elvesztette.
- Nekem nem volt keresztapám! – csattant fel, amikor felidézte magában azt a pillanatot, amikor Ash számára megszűnt létezni. A haldokló férfi, amit bevallja, hogy nagyrészt ő felelős a szülei halálért… Az érkező Ben Daniels, aki ránézve a holtestre megkérdi:
- Ki volt ez? – ő újfent a hullára néz, és csak vállat von:
- Senki.
Gyorsan elhessegette ezeket az emlékeket, és feltette a kérdést:
- Honnan tud ezekről a dolgokról?
- Az MI6, vagy hogy is hívják a szervezetet…
- Pontosan úgy.
- Szóval ők juttatták el számomra az aktáját. De elég a csevegésből, azt hiszem, a leendő „tanára” már vár minket az Előcsarnokban.

Alex csak komoran bólintott, s követte McGalagonyt. Belépve az előcsarnokba azonban, mintha gyökeret vert volna a lába, egyszerűen nem mozdult. Csak állt némán, és rámeredt az előtte álló alakra. Ugyanaz az a karcsú termet, göndör barna haj, mogyoróbarna szempár…
- Hermione? – kérdezte döbbenten.
- Alex? – visszhangozta a másik hasonlóan meglepett hangsúllyal.
- Hermione, ismered ezt a fiút?
- A pályaudvaron találkoztunk, asszonyom… - felelte amaz kissé feszengve.
- Ah, étem. Ezek szerint a bemutatkozással nem kell bíbelődnünk, ez nagyszerű hír. Akkor tehát mehetünk is a lakomára.
Azzal a két még mindig réveteg nebulót beterelte a Nagyterembe, ahol a diákok leplezetlenül újra végigmérték őket. Hermione félúton eltűnt mellőle, és helyet foglalt Potter, valamint egy vörös lobboncú fiú között. Ő pedig besorakozott a sok-sok elsős közé, akik kedvesen néztek fel rá. Az egyik mellette álló szőke kislány megrángatta az inge ujját, és megkérdezte:
- Te is elsős leszel?
- Nem, sajnos nem… Pedig inkább ott lenne a helyem, azt hiszem.
- Engem Violettenek hívnak, téged? – lendült bele a beszélgetésbe a kislány, akinek vidámsága és azonnali bizalma egy apró mosolyt csalt az ajkára:
- Alexnek.
- Szép neved van, apukámat is így hívják.
- Tényleg?
- Igen, de azt hiszem, most neked szólnak – mutatott előre Violette, ahol egy háromlábú szék mellett egy alacsony, köpcös, őszülő hölgy állt, és még egyszer felolvasott egy nevet:
- Alex Rider.
Halkan sóhajtott, majd átvágott az elsősök tömegén, és leült a sámlicskára. Rém szerencsétlennek érezte magát, ahogy az összes többi, már beosztott diák őt figyeli, mint akik nem tudják eldönteni, egy ilyen gyerek mit keres a beosztandók között. Alex hirtelen érezte, hogy valami puha, kalapszerűség landol a fején, talán a Süveg, amiről az igazgatónő motyogott. Egyik döbbenetből a másikba esett. amikor egy hang szólalt meg a fejében:
- Na lássuk, téged hova pakoljalak? Hm… Két ház verseng érted, tudsz róla, fiú?
- Nem, de kitalálom – felelt halkan. – A Mardekár és a Griffendél.
- Okos kölyök vagy, nem vitás. Melyikbe szeretnél inkább tartozni?
- Őszintén szólva egyikbe sem.
- Pedig a másik kettő nem segítene elérni a célodat.
- Azt se tudom, mi a célom.
- Majd rájössz. De addig is: GRIFFENDÉL!! – hirdette ki ítéletét, Alex pedig felpattant, és Hermione felé vette az irányt. Odaérve lenézett a lányra:
- Remélem nem probléma, ha ide ülök.
- Ugyan már, ne butáskodj, gyere – szorított neki helyet maga mellet, majd rászánta magát, hogy bemutassa a többieket:
- Ők itt a barátaim: Ron Weasley, és Harry Potter.
- Örvendek – fogott kezet mindkettejükkel Alex.
- Mi szél hozott pont ebbe a suliba? – kérdezte szinte azonnal Ron. A megszólított gondolkodóba esett, ám végül előadta azt a mesét, amit McGalagony tömködött a fejébe. Arról viszont nem szólt, hogy kinek is kell majd tanítgatnia őt délutánonként (valószínűleg nulla eredménnyel). A beosztás végeztével (Violette a Hollóhát házát erősíti majd) a direktorin egy rövid beszédet tartott, amire Alex igazából nem is figyelt oda, majd megkezdődött a lakoma.

Draco Malfoy gyűlölködő érzésekkel a szívében figyelte a Hermione mellé települő új fiút. Igazából már a negyedikes karácsonyi bál óta fente a fogát a griffendéles eminensre, de csak idén döntötte el végérvényesen, hogy meg is szerzi magának. Most azonban, hogy ez az új gyerek feltűnt a színen (Dracónak valamiért volt egy olyan érzése, hogy ha nem lép időben, lesz közöttük valamiféle érzelem, ami akár romokba is döntheti a Hermionéval kapcsolatos álmait), az események vettek egy határozott hajtűkanyart, és elindultak a számára kedvezetlen irányba. Valamit sürgősen tennem kell, villant át az agyán a gondolat, miközben bekapott egy falatot az előtte gőzölgő báránysültből, szürke szemeit pedig továbbra is a furcsa kettősön legeltette.

A vacsorát követően Hermione azonnal a hálószobája felé vette az irányt, ám egy forró fürdő és az átöltözés után csak ült hálóingben a hálószoba egyik ablakmélyedésében, és nézte az éjszakai Hold ezüstös fényében fürdő Fekete tavat. Valahányszor Alex az eszébe jutott, egy furcsa, megmagyarázhatatlan érzés szorította össze a mellkasát. Minden egyes gondolata egyre jobban felkeltette benne a gyanút: az új fiú titkol valamit. Valamit, ami talán rosszabb, bármelyik hazugságnál. Akkor miért bízom meg benne mégis, ösztönösen?. kérdezte magától, miközben egy mély sóhaj hagyta el az ajkát, és a lábát lógatva továbbra is a lomhán hullámzó vízfelszínt figyelte. Néha még az is eszébe jutott, amikor megpillantotta a fiút, ing nélkül. Nem csak a nyakán viselt hegeket, hanem a vállain, alkarján, sőt, még a mellkasán is felfedezett egyet kettőt. Egyáltalán nem átlagos gyerek, állapította meg végül, lemászott a mélyedésből, belebújt a közelben várakozó papucsába, és leosont a lépcsőn. Ahogyan számított rá, egy szőke ifjonc ült a kandallóval szemben, elmélázva figyelve a benne táncoló lángokat.
- Te sem bírsz aludni, Alex? – kérdezte halkan, a fiú mégis úgy meglepődött, hogy ugrott egyet ijedtében.
- Megijesztettél, Hermione – nézett a mellé települő lányra.
- Nem állt szándékomban, ne haragudj. Hogy tetszik az iskola? – váltott inkább témát.
- Az igazat megvallva nem tudom. Azt hiszem, nem vagyok idevaló. El sem kellett volna jönnöm.
- Ne beszélj ostobaságokat! Tudod, a világban mindennek oka van, annak is, hogy itt vagy…
- Elég alapos oka van, mit ne mondjak – jegyezte meg nem kevés keserűséggel a hangjában. – Arra viszont még mindig nem jöttem rá, miért te leszel a tanítóm.
- Hát, tudod… Hat éve mindig kitűnő minősítéssel vizsgáztam, és lettem iskola első. Azt hiszem, McGalagony úgy gondolja, hogyha én nem tudok belőled kihozni semmit, akkor más se.
- Nem is tudtam, hogy ilyen okos vagy. A legtöbb csinos lány nem szokott okos is lenni – bókolt, noha ő maga sem tudta az okát.
- Köszönöm – pirult el egy kissé Hermione, miközben elnyomott magában egy ásítást.
- Remélem nem bánod, hogy délutánonként foglalkoznod kell velem…
- Ugyan dehogy, csak tudod, elég későn fogok majd ráérni, mert idén is rengeteg tantárgyat vettem fel. Van egy-kettő, amitől nem tudok megválni. Például a mugli-és rúnaismeret.
- Mugliismeret? Az mire jó?
- A muglikról tanulunk. A történelmükről, tudományaikról, ilyesmi. Nem mintha ezeket már nem tudnám elég régóta…
- Miért mondod ezt?
- Tudod, a szüleim muglik…
- Ez nem újdonság, az enyémek is azok, akarom mondani azok voltak…
- Őket is elvesztetted? – döbbent le a lány.
- Igen, de ez már régen történt, olyan másfél éves koromban. Nem is emlékszem rájuk, bár a nagybátyám, Ian, mindig mondogatta, hogy apám fia vagyok.
- Lehet, hogy igaza van, nem gondolod? – ásított ezúttal hangosan.
- Nem tudom, talán igazad van, majd elválik. Fáradt vagy? – nézett rá fél szemmel a fiú.
- Á, nem, dehogy is… - szabadkozott a lány, ám a következő pillanatban már nekidőlt Alexnek, és elnyomta az álom. Amaz elmosolyodott, az ölébe vette, és elindult a lányok hálószobája felé. Azaz, csak elindult volna, ha az első lépcsőfok nem változott volna abban a pillanatban csúszdává, amikor rálépett. Jobb ötlet híján felbaktatott a fiúk hálótermébe, a saját ágyára fektette Hermionét, betakarta, majd visszament a klubhelyiségbe, és végigdőlt a kanapén. Nem is tudod, mennyire igazad van, Hermione, gondolta még utoljára. Tényleg apám fia vagyok, jobban, mint azt hinnéd. Hiszen nem mindenki mondhatja el magáról, hogy egyenes ágon örököl egy nem mindennapi foglalkozást, úgy, hogy már tizennégy évesen beledobják a mély vízbe.