Ez volt az a pillanat, amikor Harry arcán bármiféle érzelmet, s ezzel együtt egyáltalán változást lehetett érzékelni. Eddig üres, már-már betegesen vak szeme végre valahára megtelt élettel, s olyan volt, mint amikor valamennyien megismerték. Most azonban nem azt a bizonyos átlagos derűt lehetett látni rajta, hanem a mindenen túlmenő, lehetetlen fájdalmat.
- GINNY! – kiáltotta, s a földön heverő lány bágyadtan kinyitotta a szemét, s abban hosszú idő után most először gyúltak ismételten az öröm aprócska szikrái.
- Harry – erőszakolt ki magából egy mosoly-féleséget, majd megpróbálta magát ülő helyzetbe tornászni. A szándék ugyan valóban megvolt, az eredményt nem nagyon lehetett látni. A kis Túlélő leviharzott a pódiumról, és lerogyott valódi szerelme mellé, a lány mellé, aki még akkor is szerette, amikor barátai kezdtek elfordulni tőle a Sabina iránt érzett, megmagyarázhatatlan vonzalma miatt. S aki a temérdek kínzást is vállalta, csakis érte. Egy olyan Harry Potterért, aki csak az utolsó pillanatban ismerte fel azt, ami idestova hat éve az orra előtt hevert. Hermione, Luna és Ron ekkor már hangosan, a külvilággal mit sem törődve sírtak, sőt még Alex szemének sarkában is szorgalmasan gyülekeztek a sós, fájdalomtól keserű cseppecskék. Ők tudták, ami barátjuknak még nem jutott el a tudatág: az ifjú Ginny Weasley bármelyik pillanatban itt hagyhatja ezt az árnyékvilágot. Bár lelke valóban mindennél edzettebb volt, fizikai állapotáról már korántsem lehetett elmondani ugyanezt. Ahogyan ott feküdt Harry kezei között, úgy festett, mint valami idétlen rongybaba. S akkor szépen lassan bekövetkezett az elkerülhetetlen végzet: a megtört test szépen, apránként kihűlt, s a barna szemek üvegesen meredtek a semmibe.
- NE!!! – Harry gyászos üvöltése megborongatta a sírkamrában összegyűltek bőrét, s immáron minden segítőjéből előcsalogatta a könnyeket.

Shirley azóta, hogy berángatták őket a sír belsejébe, a lehető legészrevehetetlenebb módon varázslatokat mormogott. Bár Ginny halála őt is megviselte, nem akart kiesni a bűbájok sorolásának monoton ritmusából, így arcizmainak egyetlen rándulását sem lehetett látni, noha legszívesebben ő is hangosan gyászolt volna a többiekkel. A lopva ránéző Hermione már meg sem lepődött, amikor könnyeinek függönyén át a Sötét Papnő arcán csak a rendületlen koncentrációt látta. Abban a pillanatban csak az ő mágiájára számíthattak, hiszen hiába tért vissza Harry Potter józan esze, azt mos úgyis maga alá temette a fájdalom. A fekete hajú lány hirtelen befejezte a bűbájt, s felnézett a pódiumon tanácstalanul álló Alexre, aki mellett még mindig ott ült a Nagyúr, akinek egész megjelenése felhőtlen nyugalomról tanúskodott. Nyilvánvaló volt, hogy ő már elkönyvelte magában a győzelmet, hiszen az egyiket, aki árthatott volna neki, voltaképpen a maga oldalára állította, még ha Rider nem is testestül-lelkestül az ő híve. Elvégre ez nem volt létszükséglet. Ráadásul ezt a nyavalyás Sebhelyest is kihúzhatja a listáról, mert az most úgyis félőrült állapotban ölelget egy halott lányt, akit valamikor talán szeretett. Szerelem! Ah, micsoda gyermeki ostobaság! Ezek után számára aztán édes mindegy volt, mikor végez a fiúval.

Alex észrevette a felé küldött pillantásokat, s rögvest felfogta az üzenetet. Mielőtt azonban bármit is tehetett volna, a sír bal oldali fala berobbant. Por és kőtörmelék szóródott mindenfelé, s a szőke fiú ezt a pillanatot választotta ki a cselekvésre: leugrott az emelvényről, mit sem törődve Voldemort felháborodott kiáltásával, s Harryhez rohant, aki most a fejét igyekezett védeni a ráhulló kődaraboktól. Még nem ért oda a fiúhoz, amikor meghallotta McGalagony kissé rikácsoló hangát, aki egy feléjük menetelő aurorcsoportot vezényelt éppen:
- Rider, ha ezt túléljük, esküszöm, hogy visszavonom a Grangertől való eltiltását.
- Komolyan, professzor? – ordította túl a robajt.
- Persze, csak menjen már és segítsen Potternek!
Alex eközben mindennél jobban reménykedett benne, hogy a párbeszédet Hermione is hallotta.
- Gyere – ragadta meg barátja kezét, aki azonban kirántotta magát a szorításából.
- Nem! Itt maradok Ginnyvel!
- Akkor meghalsz, te őrült!
- Nem érdekel!
- De igen, érdekelnie kell! Szükségem van rád, érted? El kell pusztítanunk Voldemortot – mit sem törődve Harry ellenkezésével, talpra állította, s valósággal elvonszolta a halott közeléből. Most akadt némi ideje, hogy körülnézzen: a falon tátongó lyukon át újabb és újabb aurorok özönlötték el az emiatt kissé szűkössé váló termet. Mindenfelé, de még a mauzóleum körül is egymással csatározó csoportokat lehetett látni. Barátaikat sehol sem látta, teljesen elvegyültek a harcolók tömegében. Ki kell jutnunk innen, egyre csak ezt hajtogatta, miközben átverekedte magukat a véres küzdelem sorain. A Tiltott Rengeteg szélén megálltak, és egy vastag törzsű fa mögé rejtőztek. Hátukat egymásnak vetve pihegtek, majd végignéztek magukon, hogy felmérjék az állapotukat. Mindketten szereztek pár sérülést, kisebb-nagyobb vágást, amikből néha még most is csordogált a vér.
- És most mihez kezdünk? – kérdezte kissé akadozva Harry.
- Nem tudom. El kellene csalnunk Voldemortot a többiek közeléből, mondjuk a kígyójával együtt.
- Ebben lehet valami, de mi lesz Shirleyékkel?
- Tudnak magukra vigyázni. Az aurorok abszolút többségben vannak. Győzni fognak.
- Pláne, ha minden halálfaló minket üldöz – mutatott az egyik irányba, ahonnét valóban egyszerre öt fekete csuklyás alak igyekezett az erdő felé, hogy elkapják, és uruk elé hurcolják őket.

- Akkor kezdődhet a vérontás – vette kezébe a pisztolyt, kibiztosította, és a fedezék mögül célzott. Meghúzta a ravaszt, s az első golyó a homlokán találta el az egyiket, aki azonnal holtan esett össze a füvön. Körülötte hamarosan láthatóvá vált egy vöröslő tócsa. Társai egy másodpercre megtorpantak, majd rendületlenül folytatták útjukat a kettős felé. Ekkora már Harry is magához tért valamennyire, így ketten támadták ellenségeiket, ki-ki a maga fegyverével. Amikor végeztek, összenéztek.
- Ez szép volt. És most hogyan tovább?
- Azon gondolkozom, hova mehetnénk. Kell egy hely, ami elég messze van a sírtól, és lehetőleg Sabinától is.
- Beszélt neked a Traviata-jeléről?
- Igen. Roppant veszélyes fegyver lehet.
- A helyedben emiatt nem aggódnék.
- Miért?
- Shirley elintézte, hogy a jel képessége megforduljon. Most már elszívja az erejüket.
- Remek, de ettől még nem lettem okosabb, hogy hová mehetnénk.
- Mit szólnál a Szükség Szobájához? – vetette fel ötletét Alex.
- Azt, hogy sürgősen felejtsd el. A tanárok azon keresztül menekítik az alsóbb éves diákokat az iskolából. Különben is, ha odamennénk, az azt épületet is romba döntené.
- Oké, beismerem, igazad van.
- Menjünk a Szellemszállásra!
- A Roxmortsba vezető alagút is a kastélyból indul. Gyalog pedig elég messze van.
- Látszik, hogy még nem ismered a Roxfort minden titkát. Látod azt a fát, ott, a Fekete-tó partján?
- Azt a fűz-szerűséget?
- Igen. Na, az alatt van egy átjáró, ami egyenest a Szellemszállásra visz.
- Értem, mire várunk még? Menjünk!
- Várj egy percet – hűtötte le barátja lelkesedését Harry. – Nem lenne szerencsés, ha azonnal kiszúrnának minket. Invito köpeny!
Percekig nem történt semmi, majd egy halk, suhogó hang ütötte meg a fülüket. A ruhadarab barnás-szürkés árnyként suhant az égen, ami megint csak felkeltette néhány halálfaló érdeklődését, ám mielőtt követhették volna röptét, az aurorok egy népesebb gyülekezete ledöntött őket a lábukról. Végül a köpeny puhán Harry kezében landolt.
- Most már mehetünk – jelentette ki elégedetten, miközben magukra borította a láthatatlanná tévő köpenyt. Csigalassúsággal haladtak, nehogy a lábuk kilógjon az anyag alól, ráadásul az ifjú varázslónak gondoskodnia kellett a lábnyomaik eltüntetéséről is. A fúriafűz, mintha csak megérezte volna a közeledtüket, ostorszerű ágaival hevesen csapkodni kezdett. Nem egyszer végighasított a köpenyen, ám a rábocsátott pajzs-bűbájnak köszönhetően nem szakadt el. Viaskodásának végül Harry egyik átka vetett véget, ami megmerevítette a növényt.
- erre – mutatta az utat. Libasorban bújtak be a törzsön tátongó résen, s négykézláb vánszorogtak át a szűkös járaton. A Szellemszálláson teljes némaság uralkodott, de még ide is elért a kastély körül zajló csatározás tompa moraja.
- És most mihez kezdünk? – kérdezte Alex, miközben lerogyott az egyik régi dobozra, amin látszott, hogy valaha ágyként is használták.
- Várunk. Egyelőre úgy sem tehetünk egyebet. Alex… - szólalt meg egy hosszabb hallgatás után.
- Hm? – nézett rá kíváncsian a megszólított.
- Sajnálom…
- Mit?
- Mindent... Hogy ennyire hülye voltam, és nem láttam a fától az erdőt. Hagytam, hogy Sabina szépsége megbabonázzon, és teljesen elcsavarja a fejemet. Az én hibám, hogy Ginny meghalt! – fakadt ki.
- Ne hibáztasd magad ezért! Nem te tehetsz róla!
- Dehogynem!
- Nézd, Harry, én is voltam szerelmes abba a lányba, tudom milyen érzés.
- De te nem hagytad el magad miatta…
- Na, jó, elég ebből a felesleges önmarcangolásból! Ki kell találunk, hogy Voldemort tényleg ide tart-e.

Alig, hogy befejezte a mondatot, mindketten felüvöltöttek. Alex a Jegyre, míg Harry a villám alakú sebhelyére szorította a kezét. Testüket egyként járta át a kínzó fájdalom, miközben egyikük képeket látott, a másikuk pedig a Nagyúr dühös hangját hallotta a fejében. Hozd el nekem Pottert, egyre csak ezt szajkózta az akaratos kis hangocska, ám ő igyekezett ügyet sem vetni rá.
- Ide tart – jelentette be a szemüveges fiú, miközben kissé akadozva szedte a levegőt. - Repül, szóval csak pár percünk van kitalálni, hogyan végezzünk vele. Ráadásul Sabina is vele van.
- Azt tudod, hogy már nem probléma, sőt, kifejezetten előny. Úgy intézzük el, ahogyan kell.
- Mire gondolsz?
- A feliratra Dumbledore sírjában. Az lehet a kulcs.
- Lehetséges… - idézte fel magában újra azt a pár szót. -…, hogy a „Test” te volnál?
- Könnyen el tudom képzelni. Más magyarázat nemigen kínálkozik arra, hogy ezt miért kaptam – bökött a Jegyre Alex. Minél többet gondolkozott ezen, annál biztosabb volt az igazában.
- Jogos – biccentett barátja. – Viszont a mikéntre még nincs épkézláb ötletünk.
- Azzal ne törődj – legyintett. Több szó nem esett köztük, mert ekkor az egyik üres ablakkeret egyszerűen szétmállott, kényelmes bejáratot biztosítva Voldemort Nagyúrnak, aki teljes valójában megjelent a Szellemszálláson. Mögötte, egy méretes párnafelhőn Sabina érkezett, akinek talpa mihelyst érintette a szilárd talajt, nyomban ura mellé állt. Velük szemben pedig ott figyelt a két felfegyverzett kezű fiú. Arcukon az elszántság tükröződött, jelezve, nem adják meg magukat az akaratának harc nélkül. Sebaj, hátha meg lehet őket győzni.
- Adjátok fel – jelentette ki teljes lelki nyugalommal.
- Ne is álmodj róla!
Ahogyan számított rá, Rider élből ellent mondott neki. Tény és való, hogy nagyon vakmerő gyerek. Vagy esetleg bátor? Nemigen tudta eldönteni.
- A Nagyúrnak igaza van – szólalt meg immáron a lány is. – Óriási előnye van veletek szemben.
- Erről a helyedben nem lennék ennyire meggyőződve. Amíg nem állok az oldalán, semmi esélye Harryvel szemben.
- De igen! – erősködött Voldemort. – A Testet szolgámmá tettem! Az én oldalamon áll.
- Tévedés. A test legfontosabb szervét nem tudtad az uralmad alávonni.
- Miről beszélsz, te kis senkiházi? – meredt a kis Túlélőre.
- A szívemről. Teljes szívemből szolgálom az ő ügyét, míg a tiédet még csak meg sem vetem.
- Kerül, amibe kerül, mindkettőtöket a másvilágra küldöm!
A fiúk egymásra néztek, és hitelen megértették, mi a dolguk. Még Alex is elővette nagy ritkán használt varázspálcáját, és lopva Harryre sandított. Kezeik egyszerre lendültek, s bonyolult rúnákat írtak a levegőbe. A jelképek lassan egy láthatatlan körré kapcsolódtak össze körülöttük. Szokatlan érzés uralkodott el rajtuk: mintha minden, eddig fel nem fedezett mágia a felszínre törne a testükből. Harry hirtelen összeesett, s Alex érezte, hogy a teste kissé szűkössé válik a benne lévő lelkeknek. Hangja a kettő érdekes, ám kellemes egyvelegeként szólalt meg:
- Itt a vége a történetednek.
- NEM!! Stupor! – kiáltotta, arra számítva, hogy Sabinának hála sokkalta erősebb lesz, mint lenni szokott, ám csúfosan csalódnia kellett. Az átok csenevész, vörös csíkként kúszott elő a pálcából, mindennek tetejébe pedig Alex fekete öltözéke egészen egyszerűen elnyelte. Arcára most először ült ki a valódi rémület, keze megremegett, és hitetlenkedve meredt a fiúra:
- Ez képtelenség… - motyogta.
- Nem, nem az. Készülj fel a találkozásra az ítélő bíráiddal, Tom Denem.
A férfi nem felelt, csak dacosan felszegte a fejét. Oldalra tekintett, segítséget remélve, ám csalódnia kellett: Sabina Pleasura abban a pillanatban dehoppanált mellőle. Vége, értette meg hirtelen. Most már nincsen számára segítség, ideje vezekelnie a bűneiért.
- Essünk túl rajta – kérte halkan, s mintha életében most először hullatott volna könnyeket. Alexben felébredt az iránta érzett szánalom, úgy döntött, ideje megadniuk a kegyelemdöfést.
- Adava Kedavra! – hagyta el száját a halálos átok. Voldemort megremegett a varázslat erejétől, s összeesett. Teste szinte azonnal szürkés hamuvá vált, s ezzel véget ért a varázslók véres háborúja.
Mindketten elgyöngülve feküdtek a poros parkettán. Miután magukhoz tértek, lassan felültek és összenéztek.
- Hát, ennyi volt – jegyezte meg színtelen hangon. A tudat, hogy többé nem kell küzdenie a fekete mágia ellen, egyelőre nagyon üressé tette az egész bensőjét. Már-már hiányzott neki a sebhelyét kínzó tompa fájdalom.
- Igen – sóhajtott Alex. – Most, hogy gyakorlatilag elvégeztem a feladatomat, igazából el is mehetnék a Roxfortból.
- Ez hülyeség, már miért mennél el?
- Nem is tudom… Talán, mert nem is tartozom ide.
- Figyelj, Alex! Már ugyabúgy enne a világnak a része vagy, mint bárki más az iskolából. Itt vannak a barátaid és Hermione is.
- Ő nem tudom, mennyire lenne rám kíváncsi. Pár napja ugyanis McGalagony eltiltott tőle, ezért szakítanom kellett vele. De várjunk csak! – jutott eszébe. – A professzor azt mondta, ha ezt az egészet túléljük, visszavonja a tiltást!
- Na, látod. Hiszen mindketten életben maradtunk, mire várunk még?
- Igazad van, ideje továbbállnunk. – kecmergett talpra, majd felsegítette a barátját is. Azonban olyan kimerültek voltak, hogy szinte rögvest lerogytak egy-egy dobozra, s liszteszsák módjára eldőltek. Mindketten mély, nyugodt álomba merültek, amilyenben már régóta nem volt részük.

Pihenőjük a tervezet pár óra helyett három napot vett igénybe, ennyi időre volt szükségük ahhoz, hogy végre visszanyerjék testi és lelki erejüket egyaránt. Végül egymást támogatva hagyták el azt a helyet, ahol eldöntötték a mágusvilág sorsát.