Sabina magányosan üldögélt a mardekárosok klubhelyiségében, s unott tekintettel szemlélte a méregzöld falakat. Alig várta már, hogy a falon függő óra elüsse az éjfélt, noha még ő maga sem tudta pontosan, mit is vár ettől az alkalomtól. Az Alexszel való találkozás jobban felkavarta, mint azt valaha is gondolta volna. Újra és újra a lehető legkülönfélébb emlékek jutottak eszébe róla. A Richmond-híd, amit a fiú is említett, a hóesés… Minden, ami egykor olyan erősen hozzákötötte. Pedig semmi közös nem volt bennük! Hacsak az nem, hogy amikor először találkoztak a Wimbledonon, mindketten labdaszedőként dolgoztak. Azaz, mint utóbb kiderült, Alexet az MI6 már oda is egy gyors küldte, onnan pedig egyenes út vezetett számára a Csontváz-szigethez. Együtt töltötték a nyarat Dél-Franciaországban… S ő akkor tudta meg, hogy ez az átlagosnak kinéző srác valójában egy ifjú James Bond. Megbuktatta Damian Crayt, a híres popénekest! Aztán a mágia kitört belőle, s a szülei beíratták a Durmstrangba. Ekkor elméletileg San Franciscóba költöztek, ám ő ehelyett Bulgáriába ment. Az ottani vezetőség lehetővé tette számára (a gyorsabb beilleszkedés érdekében, ahogy ők mondták), hogy a notebookon és az interneten keresztül tartsa a kapcsolatot a külvilággal, többek között Alexszel is. Minden nap írt neki, de ő soha. egyetlen egy levelet sem küldött. Eleinte azt hitte, csak az újabb bevetések miatt volt mindez. De aztán eltelt egy hónap, kettő, egy év, két év… És ő már egyre kevésbé hitt benne. Talán ilyen keveset jelentett neki? Elég legyen, Sabina, szidta magát, Ő már nem ugyanaz az Alex Rider! Ez a srác már nem több mint az ellenséged, akit el kell taposnod. Mindenki ezt várja el tőled: a szüleid, Voldemort, és az egész halálfaló gyülekezet. Olyannyira belemerült a saját érzelmeinek boncolgatásába, hogy észre sem vette, amint valaki helyet foglal mellette.
- Minden rendben, Pleasure? – hallott egy számára teljesen idegen hangot. Oldalra fordította a fejét, és egy jeges, szürke szempárba volt szerencséje belenézni. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogta, hogy egy fiúval néz farkasszemet. Annak hosszú, tejfölszőke haja volt, amit azonban lófarokba összefogva hordott, így téve közszemlére keskeny arcát s szigorú arcvonásait. Nagyjából olyan kisugárzása volt, mint egy megsértett római császárnak, aki bosszút akar állni az egész világon. Ha jól emlékezett, az illetőt Draco Malfoynak hívták, s ez a név nagyon is illett rá. Tényleg nagyon hasonlított egy valódi sárkányra.
- Persze, Malfoy – felelt némi bizonytalan hallgatás után, enyhe éllel a hangjában. – Miért, nem úgy nézek ki? Minden csodás. Új iskola, új környezet… Jobbat keresve sem kívánhatnék magamnak.
- Most őszintén? Nagyon nem úgy nézel ki. Bármibe lefogadom, hogy Rider miatt vagy így kibukva
- Honnan veszel ekkora baromságokat, mondd?
- Ugyan már, pont engem próbálsz meg hülyének nézni? – nevetett fel gúnyosan Malfoy. – Egyet jól jegyezz meg, engem nagyon nehéz átverni. Pontosan rá van írva az arcodra, hogy amiatt a kis jöttment, senkiházi féreg miatt emészted magad. Láttam, hogy néztél rá, amikor beszéltetek. Mint aki élete nagy szerelmét látja maga előtt, aki kihasználta, majd eldobta. Csak azt nem tudom, milyen alapon gondolod ezt. Nem ér az ennyit.
- Te ezt nem értheted – állt fel. – És különben is: semmi közöd az én magánéletemhez, felfogtad?
- Ó, hogyne – biccentett Draco. – Csak azt hittem, érdekelhet, amit mondani akarok.
- Mit akarsz mondani? – lepődött meg most először igazán. Olyannyira, hogy vissza is ült a fiú mellé, és kíváncsian nézett rá. Malfoynak olyannyira tetszett ez a fajta hozzáállás, hogy diadalittasan elmosolyodott, s egész közelről nézett Sabina barna szemeibe.
- Csupán annyit, hogy esetleg segíthetek neked, Sabina Pleasure.
- Segíthetsz? Mégis, miben? – vonta föl a szemöldökét.
- Talán abban, hogy megkapd, amit akarsz.
- Ne hülyéskedj már velem, Draco Malfoy! – csattant fel. – Hogyan kaphatnám meg, ha már valaki lefoglalta magának? Az a göndör hajú fruska.
- Az a göndör hajú fruska, ahogyan te nevezed, Hermione Granger. Ő a Roxfort legokosabb boszorkánya, és nem mellékesen Alex tanítója.
- Alex tanítója? Ugyan mire kellene őt tanítani?
- Elméletileg mágiára.
- Mágiára? Hát azt várhatják, hogy Alex valaha is varázsolni fog.
- Mert? – most Dracón volt a meglepődés sora.
- Mert ő egy mugli, azért – ahogyan kimondta, már meg is bánta, s bűnbánóan a szája elé kapta a kezét. Ezt nem lett volna szabad elmondania.
- Hogyan? Rider mugli? – visszhangozta a szavakat.
- Igen, az. Mit kell ezen úgy meglepődnöd? Csak nem elhitted azt az ostoba történetet, hogy balesete volt?
- Hát… Igazából már nem is tudom, mit higgyek róla.
- Amúgy kérdezhetek tőled valamit?
- Kérdezhetsz, maximum nem válaszolok.
- Miért utálod ennyire Alexet?
Draco nem válaszolt azonnal, alaposan meg kellett fontolnia a szavait. Végül vett egy mél levegőt, kifújta, és sorolni kezdte:
- Először is, ahogyan mondtad, mugli. Gyűlölöm a magafajtákat, akárcsak a sárvérűeket. Másodszor, eltörte a varázspálcám. Pontosabban kirúgta a kezemből, és az a falnak csapódva darabokra tört.
- Ezen valahogy nem tudok meglepődni. Fekete öves karatés, és ezt a tudását előszeretettel használja is, legtöbbször – szúrta közbe ezt a kis megjegyzést, de a fiú nem törődött vele, csupán rendíthetetlenül osztotta tovább az igét:
- Harmadszor: elcsábította Grangert.
- És ez miért gond? Az előbb még azt mondtad, hogy rühelled a sárvérűeket.
- Valóban utálom őket, viszont Granger kell nekem. Egy éjszakára is elég, csak egyszerűen kívánom. Azonban most, hogy ez a kis mugli beleköpött a levesembe… Igaz, ezt még az előnyömre is fordíthatom… - gondolkodott el.
- Álljunk csak meg egy szóra: mindez, amit elmondtál, hogy segít rajtam?
- Nagyon egyszerűen, de gyere, megmutatom – felállt, és elindult a prefektusi szobája felé, Sabina pedig megbabonázva követte. A kényelmes kis hálószobába érve Draco letérdelt a kandalló elé, és végigsimított az egyik kígyót formáló domborművön. Halk kattanás, és a kandalló eltűnt valahol a falban, a helyén egy kis rekeszszerűség jelent meg, amiben apró tűzön egy feletébb büdös, szürkés-kékes főzet pöfögött.
- Pfúj, mi ez?
- Ez kérlek szépen a kulcs Hermione és Rider irányába. Egy Százfülé-főzet. Nem olyan régen kezdtem el készíteni, tehát számításaim szerint valamivel karácsony után lesz kész.
Sabina gyorsan előbányászta az emlékezetéből mindazt, amit annak idején erről a bájitalról hallott, és diadalmasan felkiáltott:
- Te egy zseni vagy Malfoy! Egy zseni! Nem kell hozzá más…
- Mint egy-egy hajszál tőlük. Pontosan – értett egyet Draco. – Nincs más dolgunk, mint várni.
Újra végigsimított a domborulaton, így a kandalló és a rekesz ismét helyet cserélt, Sabina pedig elindult, hogy találkozzon Alexszel.

Alex már épp indulni készült, amikor Ron odalépett hozzá:
- Mondd haver, biztosan tudod, mit csinálsz?
- Azt hiszem igen, Ron –feszengett kissé, hiszen elég idiótának érezte magát, ahogyan ott szobrozott a portrélyuk előtt.
- Figyelj, beszéltem Hermionéval. Mesélte, hogy ez a Sabina nevű csaj valami volt szerelmed… Biztos vagy abban, hogy jó ötlet ilyenkor találkoznod vele?
- Kénytelen vagyok, egyszerűen muszáj.
- Egyet nagyon jegyezz meg: ha megtudom, hogy valaha, ezzel a lánnyal, vagy akármelyik másikkal megcsalod, esküszöm, megöllek – mondta halkan.
- Az nem fog megtörténni, ne aggódj emiatt. Túlságosan is szeretem Hermionét ahhoz, hogy így átverjem – Ha már másban hazudnom kell, legalább ebben igazat mondok, tette hozzá gondolatban.
- Hogyan szeretheted máris?
- Nem tudom, egyszerűen csak megtörtént. Nem tudok rá konkrét magyarázatot adni.
- Én hét éve ismerem, és csak két éve jöttem rá, hogy szeretem.
- Tessék? Te szerelmes vagy Heermionéba? Sajnálom, Ron… Ha tudtam volna…
- Ugyan, ne szórakozz már velem, Rider – nevetett a Weasley-fiú. – Én tavaly bepróbálkoztam nála, de elutasított. Ő már hozzád tartozik, legalábbis így veszem észre. Talán már akkor is így volt, amikor találkozatok a pályaudvaron.
- Ezt hogy érted?
- Harry elmesélte, hogyan találkoztatok először. Ne kérdezd, miből gondolom, de szerintem nektek ez a sorsotok. Egymásra vagytok utalva. Jézusom, ezt a sok baromságot mind én mondtam? – esett le az álla.
- Nyugalom, nem volt baromság – veregette meg a vállát barátságosan Alex. – Sőt, talán még igazad is lehet. Kösz, Ron.
Mielőtt a fiú bármit is mondhatott volna, barátja már ki is lépett a portrélyukon.

Éppen akkor ért oda a mardekárosok portréjához, amikor az óra elütötte az éjfelet. Sabina már ott várt rá a falnak támaszkodva.
- Pontos vagy, mint mindig – jegyezte meg mosolyogva, ám a fiú nem viszonozta eme gesztust. Minél előbb túl akart lenni ezen az egész lelki beszéden.
- Essünk túl rajta minél gyorsabban: miről akarsz velem beszélni?
- Nem lehetne nyugodtabb körülmények között? Mondjuk az egyik tanteremben? – kérdezte lágyan. Sajnos, ez volt az a hangnem, amire egyik pasi sem, így Alex se tudott nemet mondani.
- De igen, menjünk.
Egymás mellett léptek be az egyik hideg tanterembe, és alig csukódott be az ajtó a fiú háta mögött, Sabina azonnal, nem kevés hévvel megcsókolta. Régebben nem lett volna ellenére ez a tett, hiszen hosszú évekig nem is akadt egyéb vágya, mint megtalálni Sabinát, és újra mellette lenni. Ám most valami egészen mást érzett. Nem csókolt vissza, pedig a lány édes csókjának tapasztalatból tudta, hogy nehéz ellent mondani, benne az acélos akaraterő megvolt. Szerette Hermionét, és soha, semmilyen körülmények között nem volt hajlandó ennek ellenkezően cselekedni. Olyan hirtelen lökte el magától, hogy a mardekáros lány megtántorodott, és nekiesett az egyik padnak.
- Mi ütött beléd, Alex? – nézett rá dühösen, mint aki nem tudja a másik viselkedését mire vélni.
- Már mondtam a vacsora előtt is, Sabina: már mást szeretek, és nem téged.
- Ezt még te sem mondhatod komolyan!
- De igen, nagyon komolyan mondom.
- Hát ezért nem válaszoltál soha, egyetlen egy üzenetemre sem?
- Mi… Miről beszélsz?
- Évek óta, soha egyetlen e-mailre sem kaptam választ! – kiáltotta vádlón, s szeméből már ki is csordultak a düh első könnyei.
- Ne haragudj, hogy ezt mondom, de te nem vagy normális, Sabina Pleasure. Minden nap írtam neked választ, függetlenül attól, hogy bevetésen voltam-e vagy sem.
- Hazudsz!
- Nem hazudok – felelte teljes lelki nyugalommal.
- De igen!
- Tudod mit? Gondolj, amit akarsz, de fogadd el, hogy már nem szeretlek téged. És mielőtt bevádolsz engem, hogy hazudok neked, kérdezd meg Carolinét, hova tűntette a neked írt üzeneteimet. Anyád sohasem kedvelt engem.
Pár pillanatig még nézte a döbbenten álló lányt, majd sarkon fordult, és kilépett a folyosóra. Az ajtó halkan becsukódott mögötte, Sabina pedig ott maradt a padlón térdelve, s még mindig zokogva, görcsösen szorította azt a pár szőke hajszálat, amit Alex „frufrujából” tépett ki, míg csókolta.

Amikor belépett a klubhelyiségbe, nem lepődött meg, hogy Hermione ott várta a kandalló előtt gubbasztva. Leült mellé, és átölelte, az pedig úgy dőlt neki, mint valami liszteszsák.
- Mi történt? – kérdezte némi hallgatás után.
- Sabina újra kikezdett velem – felelt őszintén, majd maga felé fordította a lányt, hogy egyenesen a szemébe nézhessen. – De nem kell aggódnod, kerek perec visszautasítottam.
- Hála az égnek - könnyebbült meg, s a fiú vállára hajtotta a fejé, s annak vállgödrébe motyogva folytatta. – Egy pillanatig azt hittem, máris elveszítelek
- Ne aggódj, ez nem fog megtörténni. Régi szerelem ide, vagy oda, nem számít. Tetszik vagy sem, mindig mellett maradok, Hermione.