Ez az egész nagyon hirtelen történt. Az emberek a Királyi és Általános Bankban ösztönösen cselekedtek. Igen, ösztönösen. Több év alatt jól beléjük rögződött. A reflexeik is kiválóak voltak. Lola alig tért magához a sokkból, mikor már az álcázott ügynökök egy része körbevette. A másik része pedig távol tartotta a kíváncsiskodókat, és egyben takarta is a helyet ahol Lolát körbevették. Meg volt rá az okuk, ugyanis az ügynököknél fegyver volt és Lolára fogták.

-Na de nem túlzás ez egy betört üvegért?- kérdezte Lola cinikusan. Nem értette, hogy miért fognak rá fegyvert. Hisz nem is ő a „rosszfiú”. Apropó rosszfiú. Lolának hirtelen eszébe jutott Michael, a tolvaj. Mi van ha elmenekült? Bár ha jól  emlékszik, akkor nekiment egy lámpaoszlopnak. Vajon túlélte? Na nem aggódott a férfiért, egyszerűen nem akarta, hogy bárki kapcsolatba hozza őt egy ember halálával… Mégha nem is kerülne börtönbe, akkor is az emberek még jobban megbélyegeznék. Mostmár nemcsak a fura, feketében járó, apanélküli lány lenne, hanem egy gyilkos. Mégha nem is direkt tett, akkor is.

-Mit csinálsz te itt? Ki küldött?- szegezte neki a két kérdést egy magas, szőke, hófehérbőrű, vékony férfi. Aki eléggé unalmasnak tűnt, a kopott, világosbarna ballonkabátjával, és a formátlan rövid hajával.

-Hogy ki küldött? Ezt meg hogy érti?-kérdezte megdöbbenve Lola.-Azért vagyok most itt, mert egy táskatolvajt üldöztem motoron, és miközben azon fáradoztam, hogy megállítsam ő egy lámpaoszlopba rohant én meg be ide. Sajnálom, nem direkt volt! De most ne velem foglalkozzanak, hanem kapják el azt a tolvajt mielőtt még meglóg!!-utasította őket. Az ügynökök döbbenten hallgatták a mérges Lolát.

-McKenzie! Ellenőrizze a térfigyelőket!- parancsolta a szőke, aki nem nagyon akarta elhinni amit a 14 éves Lola mondott, ezért kérte meg a kopaszodó McKenzie ügynököt, arra, hogy nézze meg azon térfigyelőkamerák felvételeit amelyek rögzíthették a motoros üldözést.

-És addig mégis mit fogunk csinálni?- kérdezte egy kissé túlsúlyos, bajszos ügynök.

-Várakozni fogunk, s közben felvesszük a kisasszony adatait és a vallomását.- válaszolta meg a kérdést a szőke. Lola még mindig a földön ült, pontosabban a motor roncsain. Remélte, hogy nem itt fogják felvenni a vallomását. Ezen a számára kényelmetlen pózban. Úgy érezte magát, mintha bűnöző lenne. Fölémagasodott az a sok ügynök, nem hittek neki és mégcsak nem is a nevén, hanem „a kisasszony”-nak szólították. Idegesítette ez a név… Olyan volt számára, mintha lealacsonyították volna az olyan álnok, elkényeztetett bigékhez, mint Sabina és a bandája. Nem értette, hogy miért nem kérdezik meg végre a nevét… Mikor megszólalt volna, akkor beléfolytották a szót, mondván:

- „Majd a kihallgatáson beszélhetsz…”-mondta mindig a szőke, unottképű. Beszálltak a liftbe, Lola középen, körülötte ügynökök (egészen pontosan 5), és egészen a 10. emeletig mentek vele. Ekkor kinyílt a fém ajtó, amit akár tükörnek is lehetett használni, ha eltekintünk a rézszínétől, egész jól lehet benne látni magunkat. Lolát kitessékelték és ugyanebben az alakzatban végigkísérték a szürke folyosón, egy sötétszürke ajtóhoz.

-Megérkeztünk.-mondta a szőke.

-Végre…- sóhajtott halkan Lola. Már nagyon várta, hogy elmondja azt ami valójában történt. Utálta az érzést, hogy nem hisznek neki. Tisztára mint a suliban, mikor Mrs. Richardson  nem hitt neki a gyűrűügyben. Végülis, ha jobban belegondol akkor ez mind amiatt volt. Ha nincs bünti akkor nem kellett volna tovább bentmaradnia, és ha nem kellett volna tovább bentlennie akkor nem futott volna össze azzal a kétségbeesett nővel és nem sietett volna a segítségére… etc.

Beléptek a szobába. A falak sötétszürkék voltak, a padlót piszkosfehér járólap borította, világításként neoncsövek szolgáltak. Nagyon erős fény volt bent, szinte megfájdult tőle az ember szeme. Nagy volt a kontraszt is. Sötét és világos… A kis négyzetalakú szobának a közepén állt egy nagy fekete asztal. Mindössze 2 pohár és 1 kancsó víz volt rajta. Egyik oldalán egy szék, a másikon sintén. Az asztallal szembenlévő fal nagy részben tükör volt. Egy eléggé spéci tükör. Olyan ami mögött egy kis szoba rejtőzik, ahonnan látni lehet, hogy mi folyik a kihallgatóban. Viszont a kihallgató szobából csak a saját tükörképünket láthatjuk. Mindezek felett golyóálló is volt az üveg, a „nehéz esetek” miatt.

-Ülj le!-parancsoltak Lolára. Lola leült és kíváncsian várta a kérdéseket.

-Jólvan. Magunkra hagyhattok.- mondta a szőke a többieknek. Azok ki is mentek. A feszültség érezhető volt a két ember között. Nem sűrűn hallgattak ki itt 14 éves lányokat. Lola- Peyton Green pedig még soha életében nem volt ilyen helyzetben.

-Hogy hívnak? Mi a TELJES neved?- törte meg a csendet a szőke.- Engem Tom Watsonnak hívnak.

-Lola-Peyton Green.- válaszolt Lola. Tom Watson felírta a magával hozott papírok egyikének a tetejére. Csupa nagy betűkkel írta. Alapvetően nem írt valami szépen, de a nevet muszáj volt jól olvashatóan felírnia.

-Korod?- kérdezte Watson.

-14.- felelt Lola.

-Hol laksz?- kérdezte Watson, és Lola elmondta a teljes címét. Még egy-két rutin kérdést megtárgyaltak, és utána Tom megkérte Lolát, hogy meséljen el mindent úgy ahogy volt, az elejétől. Lola el is kezdte, onnan, hogy meghallotta a kétségbeesetten kiáltozó nőt. Mire a végére ért teljesen kiszáradt a torka. Elkezdett köhögni, így Tom töltött neki egy pohár vizet, majd folytatta a körmölést(még nem fejezte be Lola történetét), Lola rögtön felhajtotta. Megkönnyebbült, végre helyreállt a törka nedvességtartalma.

-Jól vagy?- kérdezte tettetett aggódással Tom.

-Igen.- válaszolt Lola.

-Na? Mostmár elmehetek? Tisztáztam magam. Nem küldött senki, nem terveztem merényletet senki ellen, épp ellenkezőleg…- mondta Lola.- megmentettem egy nő táskáját és megállítottam egy gazfickót. Ki tudja, hány nőt rabolt volna még ki?

Ekkor kivágódott az ajtó és belépett McKenzie ügynök, akit Watson azzal bízott meg, hogy nézze meg a térfigyelők felvételeit.

-Minden úgy volt ahogy elmondta.- erősítette meg a Lola által állított dolgokat. Amiket a tükör mögül hallott, alig néhány perce mikor megnézte a felvételeket.

-Uram, beszélhetnénk 4szem közt?-kérdezte Watsont.

-Természetesen, máris megyek.- válaszolt Tom. Ki is ment vele az ajtó elé.

-A főnöknek nagyon is teccett ez a kis üldözés. Ahhoz képest, hogy kezdő, egész ügyesen csinálta. Most pedig pont hasznunkra volna…

Watson megdöbbenve hallgatta McKenzie-t.

-Már megint egy tinit?-kérdezte magában.- Mi van ezekkel? Az a másik már nem elég jó nekik? Kell mégegy? Ezt nem hiszem el… ráadásul egy lány… Tuti, nem fog belemenni, ugyanis amelyik ügyön most dolgozunk, ahhoz ő pont jó lenne, de ugyanakkor veszélyes is lenne, mert nem lenne idő kiképezni. Nem lenne idő egy újabb „tinikémet” faragni belőle.

De a parancs egyértelmű volt. Meg kellett próbálnia meggyőzni. És ha nem sikerül akkor fel kell vinnie a 16. szintre, Mr. Blunthoz az MI6  parancsnokához. Majd ő meggyőzi… Ő győzte meg az akkor még 14 éves Alex Ridert is, aki már 1 éve náluk dolgozik. Tom Watson  vette egy mély lélegzetet, és felelevenítette mindazt amit az ügyről tud. Indokokat alkotott a fejében, hogy miért is lenne szükség Lola segítségére, és hogy miért vállalja el. Fizetést úgysem fog kapni érte, Alex sem kapott… még. Talán az iskola… Hisz akkor hiányozhat a suliból is… És igen kevés gyerek van aki szeret iskolába járni. Talán ez majd meggyőzi. Tom nemhitte… Az életét ő sem kockáztatta volna ennyi évesen, semmiért sem. Lesz, ami lesz gondolta, majd belépett a nyomasztó szobába. Leült, Lola szemébe nézett.

-Tudod, hogy most hol vagy? Milyen épületben?- kérdezte rejtélyesen Tom Watson.

-Úgy tudom, valami bankban. Bár azok után amit láttam…-gondolkodott el Lola- inkább valami szigorúan titkos társaság központjának tűnik…

-Ügyes… nagyon ügyes…- merengett el Tom.

-Hogy-hogy?- kérdezte Lola- Ez nem egy bank?

-De, a külvilág számára ez csak egy bank, de nekünk, az itt dolgozóknak, csak egy álca ez a bank dolog. Az igazság az, hogy nagyon is jó nyomon jársz. Ez valóban egy titkos társaság központja… Éppen ezért lenne szükségünk a segítségedre.- válaszolt.

-Mi??? Az én SEGÍTSÉGEMRE? De hát miért??- kérdezte Lola.

-Túl jó vagy, és mindamellett nagyon fiatal. A tökéletes álca… Mellesleg még kezdő vagy, de pár bevetés után, még a nálad idősebbeknél is jobb lehetsz.- magyarázta meg látszólag Tom. Lola még mindig nem értette, hogy miről van szó.

-Hogy mi után? BEVETÉS??? – hüledezett.- Mégis hol a csudában vagyok? Mondja meg végre, és ne beszéljen rébuszokban!!

Tom tudta, hogy most muszáj lesz kiböknie, amit félig szándékosan, félig nem, de elhallgatott. Szinte mindenegyes sejtje tiltakozott az ellen amit most kellett mondania. Nem akart még egy tinit. „Csak a gond van velük…” gondolta. De valahol legbelül tudta, hogy igenis hasznosak lehetnek, mind együtt mind külön…

-Ez a hely az MI6 Különleges operációs részlege. Az MI6-ről már hallottál, ugye?- kérdezett vissza.

-Igen, olyan mint Amerikában a CIA .- válaszolt Lola.

-Igen.- helyeselt Tom.

-Szóval azt szeretnék, ha maguknak dolgoznék?- tért a lényegre Lola.

-Igen.- ismerte el Tom.

-És ez mégis miért lenne nekem jó?- kérdezte Lola.

-Segíthetsz másokon, ha úgy adódik a helyzet akkor még Angliát is megmentheted, vagy akár az egész világot, nem egyszer volt már rá példa…-válaszolt Tom.

-Miért érdekelne engem a világ? Őt sem érdeklem én!- tiltakozott Lola.

- Világot láthatsz.- érvelt Tom.

-Nem érdekel. Nem kockáztatom ezért az életem!- ellenkezett Lola.

-De hát nem is kell kockáztatnod. Vigyázunk mi rád, meg kapsz egy csomó kütyüt, amivel te is tudsz magadra.- győzködte Lolát.

-Fegyvert kapok? Hát motort, vagy egy gyors sportkocsit?- kérdezte Lola.

-Nem, nem kapsz fegyvert. És nem, nem kapsz semmilyen járművet sem, amíg nincs jogsid. Még csak az kéne… Úgy ölnéd meg magad! – tiltakozott Tom.

-Akkor nincs üzlet!- nyögte ki Lola.

-Be is perelhetnénk! Rongálásért, engedély nélküli motor vezetésért, a KRESZ számos pontját való áthágásért, testisértés… és még sorolhatnám. Ugye nem akarod fiatal korod nagy részét javítóban tölteni? Rossz lenne ott neked, hidd el.- zsarolta Lolát.

-Nem.- válaszolt dühösen Lola.- de akár én is elmondhatnám, hogy maguk kicsodák is igazából.

-Úgyse hinnének neked. Ha meg mégis, hát kit érdekel, úgyis el lenne simítva az ügy…- hárított Watson.

-Akkor nincs más választásom?- kérdezte kétségbeesetten Lola a makacs ügynököt.

-Attól tartok nincs. Hidd el nekem sincs ínyemre, de ez a főnök utasítása.- magyarázta.- De legalább addig sem kell a suliban lenned, és még igazoljuk is… ;) Nos? Mit szólsz?   Próbált jófej lenni. Nem nagyon sikerült. Bár Lola tényleg nem szeretett suliba járni. Sőt egyenesen gyűlölte minden egyes percét, de kémnek lenni, igen veszélyes „szakma”. Az is igaz, hogy élt-halt az extrém sportokért, de ez azért mégis csak több mint egy extrémsport… De belátta, hogy nincs más választása. Egy valamiben viszont igazat adott ennek a Tom Watson nevű pasasnak, világot lát. Na de milyen áron? Mindegy, gondolta. Még az is lehet, hogy tetszeni fog neki ez az életvitel… Egyvalamit viszont egész biztosan tudott a munkával kapcsolatosan, ebben nem engedett.

-Benne vagyok.- mondta ki végül. Tomon látszott, hogy megkönnyebbült. Jó hírt közölni mégiscsak jobban szeretett a főnökének, Alan Bluntnak.

-De van egy feltételem.- kezdte Lola.

-Mi lenne az?- kérdezte aggodalmasan Tom.

-Egyedül nem csinálom!- bökte ki végül Lola.