Hetek teltek el az ominózus csók óta, ám Alexből még mindig nem sikerült felszínre hozni a benne rejtőző mágiát (noha most már rengeteg elméleti tudást sikerült elsajátítania), ráadásul azóta sokkal kimértebb, ha lehet ezt mondani, távolságtartóbb lett a kettejük kapcsolata. Alex szégyellte, hogy így elragadtatta magát, s visszaélt a helyzettel. Ezzel szemben Hermione nem tudta mire vélni a helyzetet, hiszen számára sokat jelentett az az aprócska affér. Ugyanakkor egyikük sem merte felhozni a témát. Így aztán a fiúnak volt lehetősége ténylegesen Harry védelmével foglalkozni. Igaz, Potternek nem is nagyon volt rá szüksége, meg tudta védeni magát egyesekkel szemben (például Malfoyjal, aki újabban a kis Túlélőre fente a fogát). Igaz ugyan, hogy mindeközben Alexre is ugyanúgy pikkelt, mint eddig, vagy talán még jobban is. A pálcára való pénzt még nem szedte össze, így aztán csak a vak szerencsében bízhatott, hogy valaki hajlandó lesz őt megsegíteni.

Harry magányosan sétált az iskola parkjában. Némán figyelte a fákról hulló sárgás-vörösesbarna faleveleket. Az utóbbi időben egyre több időt töltött egyedül, valahogy nem találta a helyét. Dumbledore halála kiölt belőle valamit, amit nem lett volna szabad elveszítenie: a reményt. Egyre kevésbé hitt benne, hogy győzelmet arathat Voldemort Nagyúr felett, aki egyre erősödött, míg ezzel szemben fokozatosan gyengült. Egyre kevesebb ember volt, akiért érdemes lenne küzdenie. Ketten már meghaltak a számára legfontosabbak közül, pont azok, akik megértenék, min megy keresztül. Sokkal könnyebb lett volna elordítania magát: "FELADOM!!", és várni a pusztító véget. Ennek ellenére még mindig itt van, harcolva az elméjébe úton-útfélen betörni készülő ellenséggel. Erre gondolva érte el az igazgatónak emelkedik mauzóleumot, mely még most is annak dicsőségét hirdette. Hátával óvatosan nekitámaszkodott a fehér kőfalnak, aminek hűvösségétől kissé kirázta a hideg. Smaragdszín lélektükreivel egyre csak a sápadt, őszi eget kémlelte, mintha a rajta átsuhanó felhőktől várna választ. Olyannyira elkalandoztak a gondolatai, hogy először meg sem hallotta a felé tartó lépteket. Ám amikor egy ágacska megreccsent a ránehezülő súly hatására, önkéntelenül is oldalra kapta a fejét. Először nem látott semmi különöset, ám egyik pillanatról a másikra megjelent előtte a mardekáros Blaine Zabini.

Alex épp Hermionéval tanult az üres klubhelyiségben, amikor a karján lévő karóra halkan felcsipogott. Vetett egy pillantást a kijelzőre, s azonnal megfagyott az ereiben a vér. A Harryt jelölő, máskor kék pont most vörösen izzott, jelezve, valami nincs rendben. - Bocs Hermione, de most mennem kell - nézett rá bocsánatkérőn, s kiviharzott a helyiségből.
- Hová mész? - hallotta még, ahogyan a lány utána kiált, de nem tudta érdekelni, egyszerűen rohant az udvar felé. Kiérve már elő is vette a pisztolyt, úgy haladt tovább. Aztán elérte a sírhelyet, meglátva Blainét, amint egyik kezével a falnak szegezi Pottert, a másikkal pedig csalhatatlanul ütni készül. Mivel a másik lényegesen magasabb volt a védencénél, az nem vehette észre, ami most kifejezetten jól jött a számára. Alig tíz lépésnyire állt meg tőlük, s a srác fejére célozva megjegyezte
- Én a helyedben sürgősen elengedném, Zabini.
- Dugulj el, Rider, neked ehhez semmi közöd - intette le, s a szeme se rebbent a fegyver láttán. - Nem tudok megijedni egy játéktól.
- Sajnállak, de ez messze van a játékszertől.
- Ne nézz már madárnak, bárki láthatja, hogy az csak valami vacak m± anyag!
- Alex, szerintem maradj ki ebből! - szólalt meg most első ízben Harry.
- Figyelj, Harry, szerintem inkább húzd le a fejed, rendben? - futólag látni vélte, hogy a fiú hallgat rá, s kissé összébb húzta magát. Bólintott, célzott, majd hirtelen meghúzta a ravaszt. A golyó átsüvített a levegőn, s pár másodperc múltán belecsapódott a kripta hófehér falába, alig pár milliméterre Blaine fejétől . Fehéres por szitált, a döbbenten álló Potterre, és a már-már kétségbeesett arccal bámult hol Alexre, hol pedig a falban maradt töltényre. A következő pillanatban pedig elvágtázott az iskola irányába. Harry megrázta a fejét, kiszedve belőle a maradék vakolatot. Rövid hallgatás után megszólalt:
- Köszönöm, Alex... Ha te nem jössz, Zabini biztosan kidekorálta volna az arcomat.
- Nincs mit, ez a dolgom - amikor felfogta, mit mondott, gyorsan témát váltott. - Miért nem védted meg magad?
- Lefogta a kezem, nem tudtam a pálcámért nyúlni. De mi ez az "Ez a dolgom" szöveg? - vonta fel a szemöldökét.
- Figyelj Harry - vett egy mély levegőt. - Ez hosszú történet, mi lenne, ha nem itt tárgyalnánk meg?
- Rendben - egyezett bele, s már indult is volna, de a másik megragadta a karját.
- Azt a lyukat nem kellene eltűntetni?
- Egy pillanat - intett a pálcájával, s rövidesen a golyó ütötte rés a tölténnyel együtt beforrt, mintha soha nem is létezett volna.

- Mehetünk - jegyezte meg, s a Fúriafűz felé indultak. Ugyan az átjáró egy része beomlott, akkora hely maradt, hogy letelepedjenek az odabájolt párnákra. Végül a szemüveges fiú kezdeményezte a beszélgetést:
- Szóval, miről is van szó?
- Emlékszel arra a történetre, amit előadtam az amnéziámról?
- Persze, ritka egy lehetetlen történet.
- Csupán azért jött ki ilyen hülyén, mert az egész sztori egy nagy hazugság volt.
- Nem vagyok varázsló, Harry, sem sárvérű, sem más fajta. Egyszerű mugli vagyok
- Ezt nem hiszem el... Akkor mégis hogyan jutottál be ide?
- Gondolom McGalagony intézte el… - találgatott Alex, miközben hátát nekivetette a Fúriafűz mohával borított bensőjének, és elgondolkozva nézett a vele szemben ülő fiúra.
- Miért engednének be ide egy mugli fiút? Félre ne értsd, nem veled van bajom, mert az eddigi tapasztalataim alapján nagyon jó arc vagy, csak hát, ha igaz, amit mondasz, akkor sem értem az okát…
- Figyelj, lehet, hogy lehetetlennek, sőt abszurdnak fog tűnni, amit mondani akarok, de meg kell ígérned, hogy hinni fogsz nekem, rendben?
- Hát, talán…
- Igen, vagy nem? Döntsd el!
- Jó, rendben, hinni fogok neked, de miről van szó.
Alex azonban csak némi habozás után merte kimondani az első szavakat, félve, hogy a másik esetleg félreérti azokat.
- Tehát… Én miattad vagyok itt, Harry.
- Tessék? Miért? Hogyan? – hüledezett a szemüveges ifjonc.
- Ne értsd félre, semmi hátsó szándékom sincs – esküdözött azonnal. – Viszont az a feladatom, hogy megvédjelek.
- Megvédj? Mi vagy te, valami testőr?
- Valami hasonló. Lényegében… Ha őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, hogy kém vagyok.
- Kém? Ez most valami rossz vicc, igaz?
- Sajnálom, bár én is szeretném, ha ez az egész nem lenne egyéb, mint valami rémálom, de ez az igazság. 14 éves korom óta ezt csinálom, tudom, mit beszélek.
- Az hogy lehet? Ez nem törvényellenes, vagy valami hasonló a muglik között?
- Így is lehet mondani, csakhogy az MI6-et ez érdekli a legkevésbé.
- Ezt a rövidítést már hallottam, ők a brit titkosszolgálat, nem?
- De igen, pontosan.
- És milyen, mármint a kémkedés?
- Lassan több mint húsz bevetésen voltam már, de azt kell mondanom, önszántamból sohasem vállaltam volna el. De az MI6 mindig megszerzi, amit akar, ha kell, megzsarolják az embert.
- Veled is ezt csinálták?
- Persze! Szerinted annyi idősen magamtól hajlandó lettem volna kockára tenni az életem?
- Igazad van, ne haragudj, csak tudod mi is évről évre megküzdünk Voldemorttal, Ron, Hermione és én. Mi pedig mindig azért mentünk, és mennénk igazából most is, mert tudjuk, hogy így helyes.
- Bárcsak osztoznék a lelkesedésetekben, de számomra ez csak egy hatalmas teher… Sajnos apám és a nagybátyám is ennek a munkának hódoltak, mindketten bevetés közben haltak meg.
- Részvétem – jegyezte meg halkan.
- Ugyan, már volt időm elfogadni…
- De egyvalamit még mindig nem tudok megérteni… Miért kell engem megvédened, Alex? Vagy mitől?
- Fogalmam sincs, Harry, és ezt nagyon komolyan mondom… Én se tudok többet, mint te. Viszont eszembe jutott valami…
- Micsoda?
- Tudod, ha nagyon nagy bajban vagy, bármikor tudok rajtad segíteni, mint látod, megvannak a módszereim. Ugyanakkor, ne haragudj, de szerintem önvédelmet kellene tanulnod, az ilyen esetekre, mint ami most ezzel a Balinnel történt…
- Önvédelmet? Nekem ez még eszembe sem jutott… De hol tanulhatnék ilyet?
- Ha akarod, én szívesen foglalkozom veled – ajánlotta fel.
- Komolyan? Honnan tudsz te ilyeneket?
- A nagybátyám, Ian, még ha jól emlékszem, hat éves koromban beadott karatézni Azóta már eltelt jó néhány év, és elértem a fekete öv szintjét. Szóval, azt hiszem, tudnék veled foglalkozni.
- Igazán, megtennéd?
- Meg, de cserébe kérnék valamit…
- Mit?
- Hermionénak ne szólj erről, amit elmondtam, rendben?
- Ugyan, miért ne?
- Ő nem tud semmit erről az egészről, szentül hiszi, hogy tényleg csak segítségre van szükségem, és „újra” varázsolni fogok. Ha most hirtelen megtudná, hogy nem vagyok mágus, ráadásul eredetileg kém vagyok, valószínűleg soha többé nem velem szóba.
- Ebben lehet valami, nem nagyon szereti, ha átverik.
- Akkor ez még egy darabig maradhat a mi titkunk?
- Azt hiszem, igen.
- Köszönöm.
- Mondd csak, Alex, nem lehet merő véletlenségből, hogy neked tetszik Hermione?
- Ez most, hogy jön ide? – döbbent le a megszólított, és hálát adott az enyhe félhomálynak, mert az arca igencsak rákszerű színezetet kapott.
- Hát, csak gondoltam, megkérdezem…
- Aha. Nem is tudom, Harry… Lehet, hogy érzek iránta valamit…
- Ha adhatok egy tanácsot, amit lehetőleg meg is fogadsz, akkor ne sokáig halogasd a vallomástételt, rendben?
- Miért?
- Ronnak hosszú évek óta tetszik Hermione… Lassan összeszedheti a bátorságát, hogy elmondja neki.
A szőke fiú erre már nem válaszolt, csak gondolataiba mélyedve meredt maga elé.

Mindeközben valahol a mardekárosok klubhelyiségében Draco Malfoy elégedettem dörzsölgette a kezeit. Az előtte álló Blaine pedig nem nagyon tudta mire vélni ezt a viselkedést.
- Draco, minden rendben?
- Persze, Zabini, miért ne lenne?
- Nem tudtam megverni Pottert, pedig te ezt a feladatot adtad nekem… És te mégis örülsz?
- Igen, mert kezd beigazolódni a gyanúm: Rider azért van itt, hogy vigyázzon a Sebhelyesre, akárki akármi mást állít. Viszont egy valamit még nem értek: hogy került hozzá egy pisztoly? Ezt a tényt felhasználva pedig akár bele is ültethetem Granger fülébe a bogarat, hogy az ő kedves barátja talán mégsem olyan esetlen, mint gondolja.
Zabini nem akarta megvallani, de egy kukkot sem értett Malfoy szövegeléséből, aki pár perccel később magára hagyta, mondván, beszélnie kell valakivel… S az a valaki történetesen pont Hermione Granger volt.

Hermione, mint általában, most is azzal töltötte szabad estéjét, hogy a könyvtárban kutakodott, hátha talál valamiféle könyvet, ami a segítségére lehet Alex tanítása során. Bár nem akarta megemlíteni a fiúnak, nehogy az elbízza magát, de az utóbbi időben rengeteget fejlődött. Most már normálisan a kezében tudta tartani a varázspálcát, sőt, egy-két egyszerűbb mozdulatra is képes volt, amelyeket, ha nagyon koncentrált, apró, színes szikrák követtek. Teljesen meg volt róla győződve, hogy egyre közelebb járnak a célhoz, ha jól egyezteti össze a fiú elméleti és gyakorlati tudását, az hamarosan visszakaphatja elveszettnek hitt mágiáját. Ilyen, és ehhez hasonló dolgokon elmélkedett, amikor valaki kilépett az egyik polc takarásából:
- Nocsak, nocsak, egyedül vagy, Granger? – hallotta a háta mögül Draco Malfoy jeges hangját, aminek hatására önkéntelenül is a pálcájáért nyúlt, ám a fiú gyorsabb volt nála, és elkapta a kezét, majd annál fogva maga felé fordította.
- Nem kell félned, kivételesen nem akarlak bántani… Hermione.
- Ó, igazán? És miből gondolod, hogy én ezt el is hiszem, neked?
- Látsz nálam varázspálcát?
- Nem, de…
- Akkor ne legyél velem ennyire ellenséges, kérlek… Csak szeretnék veled váltani néhány szót, ennyi az egész.
- Nekünk nincs miről beszélnünk, Malfoy - a lány valósággal köpte ezeket a szavakat.
- Én nem így látom.
- Áh, tényleg? Miről kellene eszmét cserélnünk?
- Mondjuk Riderről.
- Alexről? Mi van vele?
- Csak annyi, hogy szerintem jobb lesz, ha vigyázol vele, Hermione. Szerintem roppant veszélyes, ha valaki olyanra bízod maga, akiben talán nem kellene megbíznod – susogta a fülébe Draco.
- Mi… Miről beszélsz?
- Ezt sajnos nem mondhatom el, de ha rám hallgatsz, nyitva tartod a szemed, szépségen.
A következő pillanatban egy pofon csattanását lehetett hallani, valamint látni, amint Hermione igencsak paprikás hangulatban elvágtatott a könyvtárból, Draco Malfoy pedig a háta mögött elégedetten csettintett egyet. Ezek után már nem menekülsz előlem, gondolta, kevés választ már el attól, hogy az enyém légy!”

A klubhelyiségbe belépve Hermione csak Harryt találta ott, aki éppen egy kvidiccsről szóló könyvet olvasott, vagyis inkább csak lapozgatott.
- A többiek hol vannak? – telepedett le mellé.
- Alex a zuhanyzóban, Ron őrjáraton, miért kérded? – csukta be a könyvet barátja, és érdeklődve szemlélte a lány kissé összezavarodott arcvonásait. – Csak nem történt valami?
- Hát, nem is tudom… Csak hát, Alex annyira furcsa mostanság…
- Furcsa, miért?
- Ma együtt tanultunk, és egyszerűen otthagyott a mondat közepén… Ez nem vall rá… Ugye nem velem van a baj?
A kis Túlélő nem felelt azonnal, elvégre minden szavát alaposan meg kellett fontolnia, nem mondhatott el semmi olyat Hermionénak, amit ő is csak pát órája tudott meg a mugli fiúról.
- Nézd, Hermione, biztos vagyok benne, hogy nem veled van a baj… Szerintem csak még mindig nem tudott hozzászokni az iskolához. De mi lenne, ha beszélnél vele?
- Mikor lenne erre időnk?
- Nézd meg a faliújságot – mutatott rá Harry. – Most hétvégén lesz a roxmortsi kirándulás. Mi lenne, ha együtt mennétek? Segíthetnél neki megfelelő pálcát választani Malfoynak, ő úgyse ért ezekhez a dolgokhoz.
- Harry, egy valamit elfelejtettél: nincs pénze…
- Majd én adok neki kölcsön.
- Nem is tudom…
- Ne szórakozz már velem, te lány! Jobb később, mint soha, tudod. Egyszer meg kell beszélnetek a problémáitokat.
- Köszönöm, Harry! – borult a nyakába a griffendéles eminens. Én, mint kerítő?, gondolta ravaszkás mosollyal az arcán, miközben viszonozta barátnője ölelését, Talán nem is olyan rossz ötlet!