Az elkövetkező egy hónap lényegében eseménytelenül telt el a számukra, hacsak azt nem számoljuk, hogy Hermione sejtése beigazolódott: sikerült felszínre hozni Alexből egy nagyon kevés mágiát, ami azonban mindössze egyetlen dologra volt elegendő: a fiú megtanulta az Alohomora-varázslatot, ám ennél többet már nem lehetett belőle kihozni. A lány azonban még így is nagyon büszke volt magára.

Harry érzelmi életében jelentős változások kezdtek beállni: ahelyett, hogy az elveszített szeretteire ( a szüleire, Siriusra, vagy Dumbledore-ra) gondolt volna a legtöbbet, egyre gyakrabban esett meg vele, hogy úton-útfélen Sabina Pleasure arca rémlett fel benne. Tény és való, hogy az ominózus baleset után rengeteget találkoztak külön is, de csak az utóbbi pár napban kezdett erősödni a gyanúja, hogy esetleg beleszeretett a mardekáros lányba. Ez, ahogyan ő is nagyon jól tudta, felvetett egynéhány problémát az életében. Ki tudja, Ron és Hermione hogyan viselné el a dolgot… Alex miatt nem aggódott túlzottan, majdnem biztosra vette, hogy barátja rábízza, mit kezd az érzelmeivel. Ugyanakkor abban sem volt biztos, hogy az érzelmei kölcsönösek lennének az érintettel. Nem akart úgy járni, mint annak idején Cho Changgel, aki valósággal csak kihasználta: így akart minél több információt megszerezni az elhunyt Cedric Diggoryról. Az eset után hónapokig nem volt önmaga, így aztán csak barátai támogatásának köszönhette, hogy mégis talpon maradt. Most, az iskola folyosóin sétálva határozta el, hogy tesz egy próbát, és meghívja Sabinát a karácsonyi bálba. Mindemellett sűrűn imádkozik majd, hogy a választott lehetőségei szerint igent mondjon. Éppen ezen morfondírozott, amikor hirtelen nekiütközött valakinek.
- Bocs, ne haragudj… - szabadkozott.
- Ugyan Harry, semmi gond – legyintett mosolyogva Sabina. – Előfordul az ilyesmi. Amúgy hogy vagy?
- Köszönöm, jól. Pont téged kerestelek.
- Engem? – lepődött meg őszintén.
- Igen. Tudom, hogy valószínűleg későn jut ez eszembe, de megkérdezhetem, hogy van-e kedved velem jönni a ma esti bálba?
- Veled? – kerekedtek el Sabina barna lélektükrei.
- Igen, vagy már van párod?
- Igen, va… vagyis nem, nincs párom, szóval szívesen leszek a partnered.
- Komolyan mondod? – derült fel a Kis túlélő arca.
- Persze, a lehető legkomolyabban.
- Akkor este találkozunk, Sabina.
- Már alig várom – eresztett meg egy kedves mosolyt, majd adott egy puszit a fiú arcára, és elsétált.
Azt hiszem, Malfoynak ez nem fog tetszeni, gondolta, de abban a pillanatban ez érdekelte a legkevésbé. A lényeg az, hogy Potter egyre beljebb kerül az ő bűvkörébe, és így egyre közelebb kerül ahhoz, hogy elvégezze a Voldemort által rábízott feladatot.

Hermione életében először mindennél jobban várta a karácsonyi bált. Végre valaki olyannal mehetett, akihez tényleg kötődött, nem pedig csak a muszáj mondatta vele, hogy kit válasszon. Akárcsak a többi szobatársnője számára, neki is az egész délután az izgatott készülődés jegyében telt. Sokat gondolkodott azon, vajon mit lenne érdemes felvennie, ám végül egy halványzöld egybe ruha mellett döntött, amit pár hónapja az édesanyja varratott a számára, mondván, sohasem lehet tudni, mikor jön jól egy ilyen darab az ember ruhatárában. Határozottan úgy tűnt, hogy most nagyon jól jött. A ruha kellően hosszú volt ahhoz, hogy ne legyen túlságosan is kihívó, ám ugyanakkor meg volt az a kényelmes előnye, hogy lehetett benne táncolni.
- Nahát, Hermione – nézett végig rajta elismerően Ginny Weasley, miközben azon igyekezett, hogy belehajtogassa magát abba a nagyon szűk ruhácskába, amit annak idején Molly Weasley hordott még fénykorában. Ma már lehetetlennek tűnik, hogy az édesanyja egykoron ennyire vékonyka volt. – Bámulatosan nézel ki. Alex szerintem el lesz ájulva…
- Hidd el én is ezt szeretném a legjobban, de van egy olyan érzésem, hogy nem lesz tőle meghatva. Nem az a fajta.
- Ugyan, ne hülyéskedj már! Karácsony van, ilyenkor mindenki kicsit másként gondolkozik. Apropó, mit kaptál tőle? – kérdezte kíváncsian.
- Ezt – vett elő egy dobozkából egy vékonyka aranyláncot, amin egy A formájú medalion függött.
- Jaj de szép! – lelkendezett. – Visszafogott, de meseszép! És az a medál is nagyon árulkodó…
- Ja, hogy az… Igazából lecserélhetném.
- Már miért tennéd?
- Mesélte, hogy ezt a láncot annak idején az édesanyja kapta az édesapjától, amikor megszületett. Azért van rajta ez a dísz.
- Ilyen emlékek kötik hozzá, és mégis neked adta? Nagyon fontos lehetsz a számára, tudod?
- Én is azt hiszem – mosolygott, ám a láncot visszatette a dobozába. Nem szerette volna ma este viselni, úgy gondolta, elég borsot tört egyenlőre Sabina orra alá, szóval nem kell ezt még tetéznie. Majd később.
Merengésükből Ron türelmetlen kiabálása rángatta ki őket:
- Ez nem lehet igaz, hogy már megint rátok kell várni! Szedjétek már össze magatokat, lányok!
- Jól van, jól van, megyünk már! – kiabáltak vissza, miközben vetettek még egy utolsó pillantást a tükörképeikre, majd kiléptek a szobából. Leérve Hermionénak még az álla is leesett: most az egyszer nem volt kötelező a dísztalár viselése, és ezt a fiúk szemtelen módon ki is használták. Mindegyikük megelégedett egy-egy szövetnadrággal és inggel, mondván, elég a felesleges cicomából ennyi. A legszembetűnőbb változás azonban Alexen volt megfigyelhető: hosszú hónapok után végre eljutott odáig, hogy elmenjen a fodrászhoz (aki legnagyobb valószínűséggel Seamus volt), és levágassa magának ugyanarra a fazonra, amit mindig is hordott. Megszokott fekete ingjét lecserélte egy hófehérre, valamint az unalomig hordott bakancsot valami elegánsabbra. Azonban a sötét farmert nem lehetett lekönyörögni róla
- Igazán kitettetek magatokért fiúk! – dicsérték meg őket kórusban.
- Ti mondtátok – vontak vállat.
- Bár nem mi töltöttük a fél napot öltözködéssel – jegyezte meg tettet gúnnyal Ron.
- Te ebbe csak ne szólj bele, rendben? – ütötte meg játékosan Ginny.
A rövid szóváltást követően elindultak a Nagyterem felé, ahová belépve a többség nem titkoltan megbámulta őket. Viszont a kis baráti társaság is nagyot nézett, amikor Harry elvált a csoportjuktól, és köszöntötte partnerét, Sabinát.
- Jesszus – nyögte Hermione.
- Ahogy mondod – csatlakozott Ron. – Ezt egyszerűen nem hiszem el…
Azonban elég volt csak Ginny arcára nézni, hogy lássák, kinek fáj a legjobban Harry választása. A kis Weasley-lány már hónapok óta abban reménykedett, hogy a fiú meghívja, erre tessék! Mielőtt bármelyikük is megállíthatta volna, sarkon fordult, és elszaladt.
- Hé, Ginny, várj meg! – kiáltott utána a bátyja, majd rögvest futott is, hogy megvigasztalja, ahogyan jó testvérhez illik. Az ott maradt páros pedig váltott egy tanácstalan pillantást, majd elvegyültek a táncolók között. A griffendéles eminens őszintén meglepődött, hogy milyen jó táncos is Alex, noha ezt soha az életben nem nézte volna ki belőle. Lehet, hogy a kémkedés miatt még táncolni is megtanították?, gondolta, miközben a fiú vállára hajtotta a fejét, és hagyta, hogy a zene elringassa. Egy idő után még a szemeit is lehunyta, és hagyta, hogy a benne feltörekvő érzések egyszerűen átfolyjanak rajta.

Sabina nem titkolt ellenségeskedéssel figyelte a táncoló párost, s a lelke valósággal forrt a dühtől. Küldetés ide, vagy oda, a tény, hogy Alex ilyen jól meg van Hermionéval nemcsak irritálta, hanem valóságos gyűlöletet ébresztett benne a lány iránt. Egyre jobban várta azt a percet, amikor végre elkészül a Százfülé-főzet, s ő a griffendéles nebuló bőrébe bújva végre megint olyan közel kerülhessen a szerelméhez, mint annak idején. Ám erre sajnos még várnia kellett, s addig kénytelen volt „élvezni” Harry társaságát. Akármennyire kedves is volt a fiú (ezt kénytelen volt elismerni), nagyon jól tudta magáról, hogy neki nem erre van szüksége, hanem Alexre. És a célja elérésének érdekében bármire képes volt.

- Gyere - suttogta halkan a fülébe Hermione, egy bő órányi táncolást követően, s Alex megbabonázva követte. Néptelen folyosókon haladtak végig (mindenki a bálon sürgött-forgott, így a hiányuk nem igazán szúrt szemet), majd a harmadik emeleten megálltak a groteszk, balettozó trollokat ábrázoló faliszőnyeg előtt.
- Minek jöttünk ide? - kérdezte, miközben kissé bizalmatlanul szemlélte a "műalkotás".
- Mindjárt megtudod, türelem - intette csendre a háborgót, s háromszor elsétált előtt majd félrehajtotta a szőnyeget, ami mögött egy barnás fa ajtó tűnt fel. Hermione belépett rajta, majd a válla felett hátranézett a még mindig dermedten álló barátjára.
- Ne félj, nem harapok, nyugodtan bejöhetsz - nevetett, míg Alex ezt nem tartotta túlon-túl humorosnak. Csak némi megfontolás után ment utána, s nem kis megdöbbenést érzett, amikor belépve tulajdonképpen a fiúk hálótermében találta magát, igaz, Harry, Ron, Neville és Seamus helye hiányzott, valamint a megszokott vörös helyett fekete baldachin fogadta.
- Mi ez a hely? - kérdezte, miközben körbenézett.
- A Szükség Szobája. Bármit meg tud jeleníteni, amit csak akarsz.
- Komolyan?
Igaz, neki ettől a helytől valahogy a Point Blanc-i iskola jutott eszébe, ahol gazdag szülők fiait klónozták (az MI6-nek hála, többek között őt is), s nemcsak őket, hanem a szobáikat is teljesen lemásolták.
- Igen. Nagyon sok hasznát láttuk már az utóbbi években - mesélt, majd letelepedett az ágyra, kibújt a cipőjéből, lábait felhúzta, és arra támasztotta az állát, így nézett Alexre. Az egész lénye nagyon ártatlannak tetszett, a fiúban mégis felrémlett a gondolat, hogy mindez már messze van az ártatlanságtól. Szemei árulták el leginkább újfajta érzelmeit: a bennük lobogó vágyat. Nem volt feltűnő, ám tagadhatatlanul ott volt. Ennek ténye egy pillanatra elbizonytalanította, ám az erős késztetés győzött, így leült Hermione mellé. Az a világ legtermészetesebb dolgaként dőlt neki, ő pedig fél kezével reflexszerűen ölelte magához. Sokáig egyikük sem szólalt meg, inkább élvezték egymás társaságát.
- Miért mutattad meg nekem ezt a helyet? - kérdezte egy idő után.
- Veled szeretnék lenni, azért. Nem tudok más helyet, ahol kettesben lehettünk volna.
- Egyre erősebb bennem a gyanú, hogy valamiféle hátsó szándékkal csábítottál el ide, igazam van?
Hermione felemelte a fejét a fiú válláról, és a szemébe nézett:
- Talán még az is lehet... - arcáról nyílt kacérságot lehetett leolvasni, ami még Alex ajkára is csalt egy enyhe mosolyt. Rövidesen pedig már szenvedélyesen csókolóztak. Bár a legényben eleinte nem kevés gátlás gyülemlett fel, ám a szíve köré épített fal rövidesen darabjaira esett, kitört belőle a mélyen ülő szenvedély, ami ellen már lehetetlenség volt küzdeni. Eleinte észre sem vette, hogy a lány nem sokat tétlenkedik, apró ujjai lassan, türelmesen gombolgatták az inget, ügyelve arra, hogy ujjai ne érjenek hozzá, egyelőre. Miután végzett, a vállánál fogva óvatosan lesimította róla a finom anyagot, majd félreseperte, s most már a kezeivel ért a forró bőrhöz, ami valósággal sütött alatta.
Alex, megérezve a testét végignyaló hűvös szellőt, egy pillanatra elhúzódott, és kissé aggódva nézett a lányra:
- Biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd, Hermione? Nem akarlak kényszeríteni. Tudok várni.
- Igen, ezt szeretném. Magamtól döntöttem így. Nem fogom megbánni - mielőtt Alex egy szóval is tiltakozhatott volna, a lány gyorsan a szájára tapasztotta a sajátját, így forrasztva belé a szót. Ujjhegyeivel végigsimított a számtalan, kisebb-nagyobb hegen, s a várt hatás nem is maradt el: a fiú halkan felsóhajtott, s még odaadóbban csókolta. Lassan érezni vélte, amint Hermione alig észrevehetően lök rajta egyet, így fektetve végig az ágyon. A csók idővel megszakadt, s a lány puha ajkai tovább siklottak: át Alex ütőerére, kulcscsontjára, majd azokat a sebeket igyekeztek feltérképezni, amiket az ujjainak már sikerült.
Furcsa, idegen érzés ébredt fel benne, ahogyan hagyta, hogy Hermione kényeztesse. Nem csak egyszerűen szerette, mint eddig, hanem egyenesen kívánta. Bármennyire tartott tőle, a végzetét nem kerülhette el: a vágy olyan váratlanul uralkodott el rajta, hogy egy pillanatig azt hitte, valósággal ledönti a lábáról. Finoman felhúzta magához, és újfent megcsókolta:
- Itt az ideje, hogy megháláljam, amit tőled kaptam - suttogva a csókba, majd óvatosan megfordította a felállást: Hermione fölé kerülve most ő volt az, aki csókokkal borította be az egész testét.
Azon a karácsonyi éjszakán a fekete függönyök takarásban az igaz szerelem végre megmutatta önmagát: a vad és fékezhetetlen vágy képében.

Másnap, amikor Alex felébredt, az első dolog, amit megpillantott, Hermione csillogó szemei voltak. Fejét a másik mellkasán nyugtatta, és nem rejtette véka alá, hogy kedvére való a látvány.
- Amikor alszol, olyan vagy, mint egy kisfiú.
- Tényleg? - vonta fel a szemöldökét, inkább kíváncsian, mint meglepetten. - És én még azt hittem, hogy este bebizonyítottam az ellenkezőjét.
- Hát, ahogy vesszük - mosolygott titokzatosan.
- Tudja rólad bárki is, hogy ennyire... Vad vagy?
- Nem hiszem, de nem is kell, hogy tudjanak róla - vont vállat.
- Nem szeretnéd, ha összeomlana a "Hermione Granger, a szende lány" képe?
- Még az is lehet.. - motyogta elgondolkozva, miközben Alex vállgödrébe temette arcát, mélyen beszívva testének jellegzetes illatát.
- Te aztán mindig tudsz meglepetéseket okozni - mosolygott, kezével végigsimított a lány selymes haján.
- Ebben van valami...
Egy ideig egyikük sem szólt, mindketten gondolataikba mélyedtek. Hermione lelke valósággal felszabadult, mintha most végre elengedte volna az a lánc, ami eddig visszatartotta a boldogságtól. Alex ezzel szemben megmagyarázhatatlan bűntudatot is érzett, mint aki megszegett valamilyen íratlan szabályt.
- Valami baj van? – nézett rá aggódva a lány.
- Nem, csak egy pillanatra elgondolkoztam – rázta meg a fejét.
- S min gondolkodtál?
- Hagyjuk, nem érdekes…
- Rendben, nem szeretnélek kifaggatni – adott neki igazat Hermione, s megint következett egy hosszabb hallgatás.

Az egész délelőttöt együtt töltötték, és amikor visszatértek az iskolai „mindennapok” közé, szinte mindenki megérezte, hogy valami megváltozott a kettejük kapcsolatában. Valami, amire ugyan nem tudtak pontosan magyarázatot adni. A távoli szemlélők közül Sabina volt az egyetlen, aki hamar megértette, mi történt. Úgy látszik, te megkaptad azt, amire én hosszú éveken át ácsingóztam, gondolta dühösen. Légy ezért örökké átkozott, Hermione Granger! Ott fogok visszavágni, ahol neked a lehető legjobban fáj.