Köszönet az első fejezet lefordításáért Bettinek!!!
 

Az Elme Cirkusza

A műsort, amit jelenleg a Reno Színházban adtak – hat hónapja – úgy hívták Az Elme Cirkusza. Egy üvegtábla volt a bejárati ajtó mellett, és mögötte egy fekete-fehér plakát, rajta egy varázsló homloka és szemei. Karjai testetlenül fölötte lebegtek, az ujjak a néző felé mutattak. Ez volt olvasható:
Don White bemutatja: Az Elme Cirkusza. Sok dolog van az életben, amit nem lehet megmagyarázni. Erők, melyek a tudatunk szélén léteznek. Elmersz utazni a paranormális jelenségek világába? Megtéveszt! Ámulatba ejt! Ez az a műsor, amit soha nem fogsz elfelejteni. A főszerepben: Swami Louvishni – világszerte híres indiai fakír, Bobby Bruce – a csillagok hipnotizálója, Mr.Marvano – mester illuzionista, Zorro – szabadulóművész, Scott és Jamie Tyler – a telepatikus ikrek. Előadások: este fél 8-kor és fél 10-kor. Jegyek 35-55 dollár (helyi polgároknak féláron).
Azon az estén tíz perccel fél nyolc előtt kisebb tömeg gyűlt össze a járdán, várva, hogy az ajtó kinyíljon. Lehettek vagy ötvenen. Többségüket a szórólapok vonzották a színházba, amit a hotelekben kaptak, ahol megszálltak. Öt dollárral olcsóbb – csak ezen a héten. Ígérte a szórólap. Valójában öt dollárral volt olcsóbb minden héten. Ugyanolyan szórólapok voltak kiosztva egész idő alatt, mióta Az Elme Cirkuszát játszották. És a recepciósok csak azért ajánlották, mert megfizették őket érte. Öt dollárt kaptak minden jegyért, amit eladtak.
A közönség már épp elkezdett azon tűnődni, hogy a műsor valójában a legkevésbé fogja megtéveszteni vagy ámulatba ejteni őket. A poros téglafal, a törött jel és az egyetlen, amatőr plakát nem volt túl biztató. Másrészt nem volt semmi más Renoban, amit megtehettek harminc dollárért és valószínűleg már túl késő volt visszatérést kérni. Hangos csörgés hallatszott és az ajtók belülről kinyíltak.  A tömeg egy emberként mozdult feléjük. Volt néhány üdítő és pár doboz édesség az előcsarnokban, de túl drágák voltak és senki nem vett semmit. Csaknem vonakodva felmutatták jegyeiket, és keresztülmentek egy keskeny boltíves átjárón a fő előadóterembe.
A színház kétszáz férőhelyet tartalmazott, alakra, mint egy patkó egy kimagasló fa színpad körül. Egy vörös függöny – fakó és szakadt – volt leengedve. Pontosan fél nyolckor, a hangberendezés megszólalt popzenét játszva és a függöny felfedett egy barna, szakállas férfit, napszemüvegben és turbánban.
Jó estét hölgyeim és uraim! – mondta. – Az én nevem Swami Louvishini és nagy örömömre szolgál, hogy itt lehetek egészen Calcuttából.
Egyik sem volt igaz. Ezek csak az első hazugságok voltak a sok közül.
Az indiai fakír természetesen egy csaló volt. Az igazi neve Frank Kirby volt, és soha nem volt még messzebb keleten, mint New York. A színpadi nevét egy Tintin történetből vette, a trükkjeit pedig egy könyvtári könyvből, amit tizenkilenc évesen lopott. Bobby Bruce egy munkanélküli színész volt, és soha nem volt semmi köze a csillagokhoz. Mr.Marvano, az illuzionista Frank Kirby volt még egyszer, ezúttal szemüveg és szakáll nélkül, más hangot használva. Zorro egy alkoholista volt.
A közönség aznap éjjel kevéssé volt lelkes. A nyár már majdnem megérkezett teljes életnagyságban, forró szellők vágtak keresztül a sivatagon és az épületben a légkondicionáló csak fél erővel működött. Elaludtak a székeikben. Udvariasan tapsoltak, amikor a fakír lefeküdt a körömágyaira, és amikor a szabadulóművész kiugrott egy lezárt ládából. De éppen csak elismeréssel fogadták az illuzionistát, amikor hirtelen létrehozott – egy üres ketrecben – egy hatalmas lihegő kutyát. Talán tudták, hogy Las Vegasban, csak néhány száz mérfölddel arrébb, varázslók vannak, akik ugyanezt megcsinálják elefántokkal és fehér tigrisekkel.
Amikor az utolsó szám felsétált a színpadra, a közönségnek már bőven elég volt. Néhányuk már elment. De ahogy a zene megváltozott és a lámpák elhalványultak és a függöny felemelkedett utoljára, valami megváltozott a Reno Színházon belül. Ez történt minden este. Ez volt az, amit az emberek éreztek, szavak nélkül, hogy végül adva lesz egy kevés abból, amit a plakát ígért.
Az ikrek megjelentek, sötét nadrágba és fekete, nyitott nyakú ingbe öltözve.  A magasabbik mereven nézett a vakító lámpafénybe leplezetlen ellenségeskedéssel. Neki utcaharcos kinézete volt és tényleg egy hatalmas horzsolás díszelgett az egyik arccsontján. A testvére valahogy barátságosabb volt, inkább üdvözlő. Lehetséges az is, hogy élvezte az ittlétet. Ő volt az egyetlen, aki beszélt.
Jó estét, - kezdte. – Az én nevem Jamie Tyler. – Tett egy kézmozdulatot a fiú felé, aki nem mozdult. – És ez itt a bátyám, Scott. Ameddig csak vissza tudok emlékezni, mi tudjuk, mi zajlik egymás fejében. Ez persze nem teszi könnyebbé, amikor egyikünk lányokat próbál felszedni…
Nem az ő szavai voltak. Szavak, melyek meg voltak tanítva, hogy mondja őket, és egyáltalán nem gondolta a viccet viccesnek. De kényszerítette magát, hogy mosolyogjon. A közönség egy kicsivel, több figyelemmel hallgatta. Látták a plakátot. Telepatikus ikrek. De senki nem mondta, hogy ilyen fiatalok lesznek.
Csak mostanában fedeztük fel az igazságot - folytatta Jamie. – Nem csak annyi, hogy tudjuk, mit gondol a másik. Mi igazi telepaták vagyunk, kapcsolódunk egymáshoz egy olyan úton, amit a tudósok sem tudnak megérteni vagy megmagyarázni. Ez lesz az, amit be fogunk mutatni önöknek ma éjjel. Ezzel kezdve.
Amíg ő beszélt, egy díszletező munkás behozott egy asztalt, tetején egy halom újságpapírral. Húsz különböző újság volt egész Amerikából begyűjtve. Voltak más kellékek is. A munkás majd behozza őket később.
Jamie összelapátolt pár újságot és lesétált az első sorhoz. Megállt egy hatalmas, göndör hajú nő előtt, aki rózsaszín sztreccs nadrágot és egy Szeretem Renot feliratú pólót viselt.
Elvenné valamelyik újságot ezek közül? – kérdezte. – Bármelyiket választhatja.
A nő a férjével volt. A férje oldalba bökte mire a nő kihúzott egyet a halom közepéből. A Los Angeles Times egyik másolata volt.
Köszönöm, - mondta Jamie. – Jelen pillanatban ennek az újságnak számos szakasza van. Kérem, válasszon ki egyet közülük és adja tovább a férjének.
A nő elvégezte, amire kérték. A naptár szakaszt választotta. A férje elvette.
Kérem, tépjen ki egy oldalt a szakaszból és adja tovább a mögötte ülőnek – utasította Jamie.
Szerencséje volt, hogy ült egyáltalán valaki egy sorral hátrébb. A rosszabb napokon - Jamie tudta - valószínűleg három - négy sort kellett volna átsétálnia, hogy megtalálja a harmadik nézőt.
Az oldal egy koreai turista kezében volt, aki feleségével és lányával jött. Jamie remélte, hogy a férfi ért angolul. Elővett egy tollat.
Önnek van egy oldala, több mint ezer szóval mindkét oldalon, - mondta. – Az azt jelenti, hogy ön legkevesebb kétezer szóból tud választani. Be tudna karikázni azok közül egyet? Lehet egy főcím vagy egy hirdetés. Nem számít. A választás teljes mértékben az öné.
A koreai férfi elmosolyodott és dörmögött valamit a feleségének. Kezébe vette a tollat és bekarikázott valamit, majd visszaadta az újságot Jamienek. Jamie megnézte. Beszéd nélkül az alábbi szavakat olvasta:
 A legfrissebb divat Los Angelesben a környezetbarát temetés. A sztárok sorban állnak, hogy biztosak legyenek benne, hogy természetesek lesznek, amikor eltemetik őket.
Egy szó volt bekarikázva. Ránézett. A színpadon megszólalt Scott, a műsor alatt először.
Temetés, - mondta.
Jamie a koreai férfi elé tartotta az újságot. – Ez volt a szó? – kérdezte.
Igen… igen! – A férfi meg volt döbbenve.
Az este folyamán először a taps hangos volt és őszinte. Egy trükknek kellett lennie természetesen. Minden, amit a közönség lát egy trükk. De mi volt a titka? A göndör hajú nő és a férje is szabadon választottak. A férfi, aki a nő mögött ült választhatta volna bármelyik szót. Talán a két fiúnak titkos mikrofonjai voltak. Lehettek rádiókapcsolatban is. De az hogyan segített volna? Jamie nem mondott semmit. Ő pusztán rápillantott az oldalra.
Jamie visszatért a színpadra, ahogy a taps elhalkult.
Szeretnék megkérni valakit, hogy csatlakozzon hozzám, - mondta. Rámutatott a férjre, aki már korábban részt vett a műsorban. – Lenne szíves, Uram?
A férfi felkapaszkodott a színpadra. Scott nem mozdult. Leszámítva azokat a másodperceket, amikor megszólalt, szobor is lehetett volna. Egy fából faragott fiú. De Jamie tovább mozgott, körbement, begyűjtötte a következő kelléket, üdvözölte a férfit.
Be fogom kötni a bátyám szemét, - magyarázta. – És szeretném, ha ön meggyőződne róla, hogy tényleg nem lát. Amíg ön itt van, azt is szeretném, ha ellenőrizné, hogy nincsenek-e rejtett mikrofonok. Semmi sincs a füleiben.
A férfi odament Scotthoz és végigfutatta az ujjait mindkét füle mögött. Egy másodpercre felvillant valami a fiú szemében. Megszégyenítés volt ez, amit el kellett viselnie kétszer egy este, minden este – és soha nem tudta megbocsátani. De a férfi nem vette észre.
Tiszta! – jelentette be.
Pár ember nevetett. Évezték a műsort. Látni akarták mi lesz a következő esemény.
Jamie irányítása alatt, a férfi két érmét helyezett szembe Scott szemeivel. Régi angol pennyk voltak, a moderneknél nagyobbak. Scottnak be volt kötve a szeme, ráadásul a fekete fejkötő befedte a fejét. Olyan volt, mint egy hóhér csuklyája. Teljesen betakarta a szemeit, az orrát és a haját, de szabadon hagyta a száját.
Jamie bement a nézők közé. Megállt egy szőke, az alkalomhoz illő szűk ruhát viselő, nő előtt. A barátja mellette ült. Kezét a nő combján pihentette.
Tudna adni nekem valamit a kézitáskájából? – kérdezte Jamie.
Valamit a kézitáskámból? – Vihogta a nő, aztán a barátja pillantott. Az bólintott, engedélyt adva neki, és a nő előhúzott egy kicsi ezüst tárgyat. Jamie elvette és a markában tartotta.
Egy kulcskarika. – mondta Scott.
Jamie feltartotta a kulcskarikát, hogy mindenki láthassa. A közönség megtapsolta újra. Többen közülük most már hangosan beszéltek, egymással suttogtak, fejüket rázták hitetlenkedve.
Tegyük ezt még nehezebbé, - kiabálta Jamie. – Feltételezem, hogy mindenkinek van névjegykártyája. Önnek például van, Uram?
Megállt két egymás mellett ülő férfi előtt. Minden, amit mostanáig észrevett, az volt, hogy mindketten barna vászon öltönyt viselnek, ami önmagában furcsa volt, mert Renoban soha senki nem öltözködött elegánsan. Másrészt, amikor elérte ezt a részét a számnak mindig megpróbált olyasvalakit keresni, akin kabát van. Tapasztalataiból tudta, hogy egy férfinak sokkal valószínűbb, hogy pénztárcája van, és a pénztárcában névjegykártya. A nőknek sokáig tartott keresgélni a kézitáskáikban. A szám az utolsó tizennyolc percre volt engedélyezve. Ha kifutott az időből felpofozták. Vagy rosszabb.
Jamie várta, hogy a férfi eléri a kabátzsebét, és amikor ez nem történt meg, lenézett. Ekkor már tudta, hogy hibát követett el. Abban a pillanatban azt kívánta bárcsak más sort választott volna. Jamie erőlködött, hogy befejezze a műsort a színház párás, nehéz, forró levegőjében. A légkondicionáló, mint általában, elromlott. De ennek az embernek a látványa olyan volt, mintha hideg vizet folyattak volna keresztül az arcán.
Nem pusztán azért, mert csúnya volt. Jamie élete során találkozott sok kellemetlen kinézetű emberrel, mióta felléptek – sőt még néha el is gondolkozott nincs-e valami a Reno Színházban, ami igazából vonzza őket.  De ez a férfi több volt, mint csúnya. Volt benne valami nem emberhez hasonló, ahogyan Jamiet bámulta szemeivel, melyek színe a kék egy nagyon halvány árnyalata volt: annyira halvány, hogy már majdnem színtelen. A férfi teljesen kopasz volt, de nem a kora miatt – hanem mert úgy döntött, hogy leborotválja a haját. A fényes koponya makulátlan volt, mintha soha nem lett volna ott semmi, amivel kezdeni kell valamit. Az arca ugyanolyan volt. Nem volt szemöldöke. Nem volt borosta az arcán vagy az állán. Az egész arca úgy nézett ki, mint egy maszk kifeszítve egy csontszerkezetre, ami megtartja az alakját, de nem engedi, hogy érzelmeket fejezzen ki. Nagyon kicsi, fehér fogai voltak. Műfogaknak tűntek.
A névjegykártyádat akarja, - mondta neki a mellette ülő férfi. Puha, reszelős hangon beszélt és déli akcentussal.
Ennek a férfinek volt haja, összegubancolódott és fekete, hátul copfba fogva, valamint egy vékony, egy leheletnyi kevés szakálla, háromszög alakúra növesztve, közvetlenül az alsó ajka alatt. Műanyag napszemüveget viselt, mely visszatükröződött szemei helyett. Olcsó arcszesz szagot árasztott, ami hiába próbálta elfedni az igazságot. Jó lett volna, ha gyakrabban vált ruhát. És jó lett volna, ha lezuhanyozik. Lehetetlen volt megmondani, hogy fiatalabb vagy idősebb-e, mint a társa. Mindketten kortalanok voltak.
Jamie ráeszmélt, hogy csak múlnak a másodpercek és semmi nem történik. Nyelt egyet.
Egy névjegykártya, - ismételte.
A csönd elnyúlt. Jamie már azon volt, hogy továbblép. Biztosan találna valaki mást, aki szívesen együttműködne. De aztán a kopasz férfi vállat vont és belenyúlt a dzsekijébe.
Természetesen,- mondta. – Van kártyám.
Elővett egy pénztárcát, kinyitotta és elmozdított egy fehér kártyát, egy pillanatig egyensúlyozott vele piszkos, felrepedezett körmei között, mintha mérlegelne. Aztán Jamie kezébe nyomta. Jamie maga elé tartotta. Volt rajta egy név és alatta egy cégnév. Colton Banes, NIGHTRISE VÁLLALAT.
Alatta volt egy cím és egy telefonszám. A betűk túl kicsik voltak, hogy Jamie láthassa őket a félhomályban.
A férfi kíváncsian nézte, majdnem úgy, mintha megpróbálna belélátni. Jamie nehézkesen visszafordult a színpad felé. Próbált beszélni, de a szája teljesen kiszáradt. Nyelt egyet és újra megpróbálta.
Scott, meg tudnád mondani, kinek dolgozik ez az ember? – szólt fennhangon.
A színpadon teljes csend volt. Mi folyik itt? Aztán Scott beszélni kezdett.
Persze, Jamie. Ő a Nightrise Vállalatnak dolgozik.
A férfi elmosolyodott.
Ahogy mondja, - mondta hangosan, hogy az egész színház hallhassa. De a hangja, olyan volt, mintha kigúnyolná Jamiet, mintha nem is érdekelné, hogy a trükk működik-e vagy sem. – A fiú eltalálta.
Ezúttal még több taps volt. Csak negyvenöt ember maradt a színházban, de ők őszintén el voltak ámulva. Ez volt az egyetlen igazi rejtély, amit egész este láttak. Napokkal később, még mindig azon fognak gondolkozni, hogyan működött.
És egyikük sem találja ki az egyszerű igazságot, még ha az egyetlen lehetséges magyarázat az orruk előtt volt. Nincsenek rejtett mikrofonok. Titkos jelek. Nincsenek kódok vagy üzenetek küldözgetve a színpadon kívülről. A trükk az volt, hogy nem volt trükk. A két fiú ténylegesen olvasott egymás gondolataiban.
De a Nightrise Vállalat tudta. Ezért küldték ezt a két férfit ide ma este. Hogy saját szemükkel lássák.
Ideje volt, hogy Scott és Jamie Tyler eltűnjön.