Novellák : Karácsony a Gunpoint-on (magyar) |
Karácsony a Gunpoint-on (magyar)
Sam 2009.03.17. 18:30
Második rész
Előzmények
A múlt heti történetünk első részében Alex Rider látta, ahogy elrabolják Sahara Sandset, akinek az apja az amerikai kormány hivatalnoka, egy Kolorádói síparadicsomból. Egy titokzatos bűnöző – Da Silva – és a két embere.
De mit tehet Alex Rider – aki később hős lett, tinédzserként az MI6 tagja, több mint 10millió példány lett eladva a történeteiből, és film készült az Első bevetés című kalandjáról?
A titkos ügynök nagybátyja, Ian Rider, még nem fedte fel Alex előtt, hogy ő maga is kém.
1.
Rohantam, hogy segíthessek. Hat hónappal később talán megpróbálok magam intézkedni. Három ember elrabolta Saharát – és nem ütköztek nehézségekbe.
Talán utánuk mehetnék, felszállnék a következő gondolára és követném őket. Talán az is előfordulhatna, hogy megállítanám a gondolát a levegőben.
De természetesen minden más. 13 éves voltam. Egyedül a Kolorádói, Gunpoint síparadicsomban. És nem voltam biztos benne, mit láttam valójában.
Egészen biztos, hogy Saharát elrabolták? És ha igen, miért? Ian bácsikám szerint Da Silva az emberrablók vezére valamiféle banki csalásba keveredett bele. Miért érdekelné őt egy lány, akinek az apja…
De Sahara apja, Cameron Sands az USA kormányának dolgozik. Együtt utazik két Titkos Szolgálatos emberrel. Már amennyire tudom. Bármi történik a lányával, muszáj szólnom neki. Ő az egyetlen, akinek szólhatok.
Leszúrtam a sílécem és a síbotom egy hókupacba, és amilyen gyorsan csak tudtam visszafutottam a hotelba – nem volt könnyű a síbakancsban. Te bizonyára levetted volna a bakancsodat a földszinten, de én végig csoszogtam benne át a recepción a lifthez, fel a második emeletre, ahol a szobáink voltak.
A hotel elrendezése miatt, előbb értem az Iannal megosztott szobánkhoz, mint Cameron lakosztályához. Hirtelen ötlettől vezérelve bementem a szobába. Ian mondta, hogy bemegy a kerületi rendőrkapitányságra, hogy Da Silvárol beszéljen, de gondoltam szerencsém lesz, és még ott van. Ha elmondanám Iannak, mi történt, ő biztos tudná, mit kell tenni.
De már elment. Megfordultam, és már azon voltam, hogy kimegyek, amikor hangos beszédet hallottam. Megismertem a hangot. Sahara apja volt. A teraszon állt, és egy telefonba beszélt.
Odaléptem a francia ablakhoz, és láttam, hogy nekem háttal áll. A hotelszobai vezetékes telefonba beszélt. Egyből tudtam, hogy valami nincs rendben – az egész teste remegett, mintha áramütés érte volna. Hallottam, mit mond.
- Hol van? Mit csináltál vele, Da Silva?
Hallani lehetett a telefon másik végén beszélő férfit. Először elrabolja a lányt, aztán beszél az apjával, mint a filmekben. Mit akarhat? Pénzt? Nem hinném.
Ha pénzt akarna, egy filmsztárt vagy egy multimilliomost kellett volna kinéznie a hotelban.
Óvatosan kinyitottam az ablakot, így többet hallhattam.
- Ok! – mondta lassan Sands. Lehelete kis felhőként kavargott körülötte. – Elviszem! Egyedül megyek! De figyelmeztetlek…
Aki a beszélt vele a telefonon már lecsapta a kagylót. Sands leengedte a karját, a telefon kiesett a kezéből.
Ami engem illet, ennyi. Kedvelem Saharát, de alig ismerem. Az apjának két Titkos Szolgálati embere van valahol a hotelben. Talán épp a szobában, és azt várják, hogy ő is visszamenjen. Ez nem az én ügyem.
De valahogy nem tudtam annyiban hagyni. Már a legelején tudtam, mi fog történni. Mondtam magamnak, hogy nem keveredhetek bele, de hülye voltam. De már nem fordulhatok vissza.
2.
Mikor Cameron öt perccel később kijött a szobából, én a sarkon vártam rá. Síruhába volt öltözve – és ami a legfurcsább volt – nála volt a laptopja.
Egy fekete nylon szatyorból lógott ki. Miközben lefelé ment, beletette, és behúzta a cipzárt. A Titkos Szolgálat emberei nem voltak vele – de hallottam, mit mondott a telefonba: nem akarta belekeverni őket. Akárhová is megy, egyedül teszi.
Követtem őt a földszintre, ki a hotelből, keresztül a gondolákhoz, a sílécekkel fel a hegyre. Útközben felvettem a sílécemet és a botokat. Cameronon is síléc volt.
A laptopja egy nylonzacskóban volt a mellkasához szorítva, könnyedén szorítva a kezével. Már nem volt annyi ember a gondolánál. A síoktatás már elkezdődött és a különböző érdeklődők már gyakorolták a hóekét az alacsonyabb lejtőkön.
Láttam Sahara apját, amint beszállt a liftbe és körbenézett. Vártam néhány pillanatot, és követtem. Felvettem a kapucnimat és a sí-szemüvegem.
Beszálltam ugyanabba a gondolába, és csak fél méterre voltunk egymástól. De még, ha rám is néz, tudtam, nem ismerne fel. Habár nem sokat törődött a körülötte lévő emberekre. Sápadt volt az aggodalomtól.
Öt perccel később kiszálltunk a Fekete Gerincen, egy széles sziklaháton a hegyen, amin még három különböző felvonó volt. Cameron felvette a léceit. Követtem a példáját. Tudtam, hogy jó síelő, de gondoltam talán tudom tartani vele a lépést.
Nem kellett aggódnom. Csak a következő liftig ment – egy dupla ülésesbe - és fel a Gun Hegyre. Csak egyetlen felvonó volt, ami innen vitt fel. Egy másik területre vitt, a Tűsziklához.
A legmagasabb, amin síelni lehet, és a világos napokon, mint a mai, a felhők a hó felszínét. Megint követtem, de csak néhány székkel mögüle.
Da Silva már várta a Tűsziklán.
Miután leszálltunk a felvonóból, megálltam mögötte a felvonóépülethez közel, néztem Cameron Sands, amint lefelé síel 30 métert, egy sík területhez, amit Nyaktörő Hágónak emlegetnek.
A név mindent elárul. Az egyetlen lefelé vezető út volt. Egy kettős fekete pálya gyémántként csillogó jéggel, ami egy gyomorforgató, zegzugos kanyarokkal teli lejtővel kezdődik, a szakadék szélén folytatódik, és egy fasorban végződik, fák közötti tiszta útvonal nélkül.
Egy ember sem jön fel ide. A nagybátyám szerint acélidegek kellenek a Nyaktörőhöz. Vagy halálvágy.
Ott várt Da Silva, egy kövér emberrel és a Koreaival, akit korábban Sahara elrablásánál láttam. Félelmetes pillantásuk volt, Sahara mellettük lépkedett. Senki nem láthatott engem.
30 méterrel feljebb álltam. A felhők, és a szél által felkavart hó elhomályosította a hegy felé, így eltakarva engem előlük. Letöröltem a jeget a szemüvegemről, és figyeltem.
Cameron mondott valamit, Sahara megpróbált elmenni, de a két férfi visszatartotta. Most Da Silva jött. Mosolygott, láttam, amint a laptopra mutat. Sands habozott, de nem sokáig. Levette a válláról a gépet, és átadta. Da Silva biccentett az embereinek.
Elengedték Saharát, ő az apja felé – nem nevezném síelésnek, amit csinált. Átölelték egymást. Az üzlet véget ért.
3.
De mégsem. Nem tudtam eldönteni mit fogok csinálni, amíg meg nem tettem. Hírtelen azon vettem észre magam, hogy lefelé száguldok a lejtőn, a lábaim összezárva, a vállam előrehajolva, a síbot a kezeim alatt, és olyan gyorsan mentem, ahogy csak ktudtam. Senki nem vett észre. Nem látták mit teszek, csak mikor már késő volt.
Nagyon gyorsan mentem. Csak egy foltot láttak belőlem. Kikaptam Da Silva kezéből a laptopot, és átszáguldottam a pálya szélén, le a Nyaktörő Szoros lejtőjére.
A következő néhány másodpercben azon találtam magam, hogy lefelé száguldok a lejtőn, mint egy őrült, próbáltam elkerülni a buckákat és ugyanabban a pillanatban átvetettem a laptop zacskójának pántját a fejemen, és máris a hátamon volt a csomag.
Hamarosan megint elestem. Ha lett volna időm elgondolkodni, mi is történik, akkor talán elvesztem az uralmat magam felett, és mindkét lábam eltörik. Már 20 métert mentem lefelé a lejtőn, és elértem a következő pályához, mielőtt Da Silva felfogta volna mi történt.
Nem tétovázott. Lövést hallottam, és anélkül, hogy hátra fordultam volna, tudtam, hogy a három ember a nyomomban van. Da Silva a számítógépet akarta. Sands odaadta neki. Így ő és a lánya nem kellettek többé. Most már én voltam a célpont. Amit tehettem az volt, hogy lejussak a hegy aljára, ami úgy 2-3 ezer méterre lehetett tőlem. Sajnos senki sem volt a közelben. Ha visszajutok a tömegbe, túlélem.
Lövést hallottam. A golyó centikkel a bal sílécemtől fúródott a hóba. Ki tüzelt? A válasz nyilvánvaló volt, de nem akartam elhinni. Lehetséges, hogy valaki ezen a talajon síelés közben elővegyen egy pisztolyt és lövöldözzön? A hó szörnyű volt, buckákkal, és olyan kemény felszínnel, mint egy a fém.
A síléceim nyikorogtak, miközben a lejtőn vittek lefelé. Örültem, hogy a nagybátyám ragaszkodott hozzá, hogy magam válasszam ki a felszerelésemet. Nordica fajtát használtam. Széles a láb alatt és kemény. Nem hittem hogy hasznát veszem, de most jól jött, hogy a gyorsaságra épült.
Úgy tűnt, hogy repülök. A buckák között szalonozva úgy éreztem, nevetnem kell. Úgy éreztem, senki nem mérhet a nyomomba.
De tévedtem. Da silva és az emberei is sok időt töltöttek a gyakorlással, és profiként siklottak. Elértem egy vízmosáshoz, és megkockáztattam egy hirtelen hátrapillantást. Kevesebb, mint 15 méter volt köztünk, és egyre gyorsabban jöttek.
Még rosszabb, hogy nem úgy tűnt mintha igyekeznének. Lassan, könnyedén, tehetségesen jöttek lefelé, mintha ők lennének a legjobb síelők. Levágták az útjukat egy fás-lejtőnél.
Szidtam magam, hogy belekeveredtem. Miért csináltam? Nem történhet ilyesmi velem.
De aztán behajtottam a fák közé. Legalább a fatörzsek és az ágak miatt senki nem lőhet rám. Szerencsém volt, hogy sokszor síeltem Iannal fák között.
Tudtam, hogy tartanom kell a sebességet, máskülönben elvesztem az uralmat. Habár túl gyorsan mentem, veszélyesen közel az ágakhoz. A titka az egyensúly, vagy a serencse, vagy valami más.
Nem igazán tudtam merre tartok. Minden csak elmosódott zöld, barna és fehér volt. Kezdtem fáradni. Az ágak belevágtak az arcomba; a lábaim már fájtak az állandó bukkanók és kerülgetések miatt. És a laptop félig megfojtott, ami szintén nehézkessé tette a dolgom.
Az egyik sílécem ráfutott egy gyökérre. Megváltozott a testegyensúlyom, és felordítottam, mikor a bal vállammal nekimentem egy fatörzsnek – úgy éreztem eltört egy csontom. Elvesztettem az irányítást.
Az egyik fickó kiabált valamit. Nem láttam őket, de úgy hangzott, mintha csak centikre lennének tőlem. Ez új erőt adott nekem. Ráhajtottam egy mini bukkanóra, ami felrepített a levegőbe, keresztül az ágak összevisszaságán, amik összekarmolták az arcomat, és felszakították a védőszemüvegemet.
Egy tisztáson voltam. A fák eltűntek mögülem, és egy nagy, üres térre érkeztem. De rosszul landoltam. A léceim megcsúsztak, és egy ellenszenves csattanás volt, amint fejjel előre beleestem a hóba. Megremegtek a csontjaim. Aztán csak tehetetlenül csúsztam hóhegyet tolva magam előtt. Az arcom kiszabadult.
Rájöttem a hó maga alá temet. Egyenesebb és sokkal csúszósabb volt. Kinyújtottam a karom, és próbáltam megállítani magam, de sehol sem volt hozzáférhetőség. Hol vagyok? Végül lelassultam és megálltam.
Élettelenül és összezavarva feküdtem, biztos voltam benne, hogy jó néhány csontom eltört. A laptop a nyakam körül volt, és a hely, ahová érkeztem úgy tűnt, mintha szét akarna esni. Nem, valósággal szétreped. Amint lábra álltam. Rájöttem, mi történt. Egy befagyott tó volt a hegy nyugati oldalán, amit Coldwater(Hidegvíz)-nek hívtak. A partjára landoltam, és egyenesen belecsúsztam. A jég felszínére kerültem. Ami épp beszakadni készült a súlyom alatt.
Da Silva és két embere megálltak a tó partján. Mindhárman rám néztek. Kettőjüknek pisztolya is volt. A szemüvegem leesett az esés közben, és Da Silva észrevett engem.
- Te! – köpte felém ezt az egyszerű szót.
Nem hangzott barátságosnak.
Körülbelül tíz méter volt köztünk. Egyikőnk sem mozdult.
- Add ide a laptopot! – követelte.
Nem szóltam semmit. Ha odaadom neki a gépet, biztos megöl. Ez tuti.
- Add ide, vagy elveszem! – folytatta.
Egy recsegő hangot hallottam. Egy fekete vonal haladt a lábam felé. Megmeredtem, próbáltam levegőt sem venni. A víz, ami halálosan hideg, kibugyogott körülöttem. Azon gondolkodtam, mennyi ideig bír el engem a jég. Ha beszakad, örökre eltűnök alatta.
- Miért nem jön, és veszi el maga? – kérdeztem.
Da Silva biccentett, és a kóreai fickó elindult felém. Nem tűnt túl boldognak a feladat miatt. Szerintem azért őt választotta, mert ő volt hármuk közül a legkönnyebb.
De nem volt elég könnyű. A harmadik lépésénél a jég betört. Az egyik percben még ott volt, a másikban a leesett. A kezével próbált megkapaszkodni, látszott az arcán a rémület. A lehelete mint valami nagy fehér gomba látszott a levegőben. Kiáltani próbált, de nem jött ki hang a torkán. A hangszálai megfagytak.
Fegyvert is vitt magával. Így a többieknek már csak egy maradt. Da Silva elvette a kövér fickótól – rájött a súlya miatt nem fog tudni megközelíteni, mert beszakadna – rám szegezte a pisztolyt.
- Add ide a laptopot – mondta. – Vagy lelőlek, ott ahol vagy!
- És aztán mihez kezd? – kérdeztem. Még egy lépést hátráltam, távolodva a tó partjától. A jég recsegett. Nem éreztem valami erősnek a lábam alatt. – Nem tud értem jönni. Túl nehéz.
- A jég megerősödik az éjjel. Holnap visszajövök érte.
- Azt hiszi, a laptop még működni fog? Egész nap és éjjel a szabadban?
- Add ide! – Da Silva nem akart tovább vitatkozni. Láttam, hogy az ujja mozog a ravaszon. Biztos voltam benne, hogy meg akar ölni.
- Alex… hasra! Most!
A nagybátyám hangja a fák közül jött. Amint Da Silva megfordult, és lehasaltam, remélve, hogy nem szakad be a jég. Ugyanebben a pillanatban két lövést hallottam. Da Silva lőtt először. Elhibázta. A nagybátyám nem.
Úgy tűnt Da Silva elejtette a saját pisztolyát. A golyó a vállánál találta el. Térdre esett, és eldőlt. Vérzett, pirosan csillogott a vére a reggeli napfényben, amint az ujjai közül folyt ki.
Ian Rider megjelent. Nem tudom, hogy követett minket a Tűsziklára.
Lesiklott a tó partjára, és elkezdett beszélni hozzám, de egy percre sem vette le a szemét Da Silváról, és a másik fickóról.
- Jól vagy Alex?
- Igen.
- Gyere vissza ide. Add ide a laptopot, és vedd vissza a síléced.
Azt tettem, amit mondott. Remegni kezdtem. Mondhatnám, hogy csak a hideg miatt, de nem vagyok biztos benne, hogy az az igazság.
- Ki vagy te? – kérdezte Da Silva. Még sosem hallottam ehhez foghatóan gyűlölködő hangot.
- A léceiteket. Mindkettőtökét… - Intett a nagybátyám a pisztollyal. A két férfi levette a léceket. Intett. Tudták, mit kell tenni. Da Silva és a kövér férfi behajították a léceiket a tóba.
Eközben a kóreai ki tudott kecmeregni, de hidegen, fagyottan feküdt ott.
- Élvezzék a nap hátra levő részét, uraim. – mondta a bácsikám. És együtt elidultunk.
Da Silvának és emberének le kellett volna sétálnia – ez órákat is igénybe vehet, és biztosra veszem, a rendőrség már várja, hogy megérkezzenek.
És ez történt. Szerinted nevezhetem az első bevetésemnek? Sahara és az apja még aznap elmentek, Azt hittem, soha többé nem látom őket, de néhány évvel később találkoztam Saharával.
Elmesélte, hogy az apja az Amerikai Titkos és Védelmi minisztériumban dolgozik – és a laptopja bizalmas információkat tartalmazott az Amerikai csapatok Irakból való kivonásáról. Ha ez kiszivárgott volna a következmények hatalmas zavart okoztak volna az amerikai kormánynak.
Valaki fizetett Da Silvának, hogy lopja el a laptopot, de ő elhibázta. Így aztán kitervelte az emberrablást, és megpróbált váltságdíjat követelni. Valahogy így történhetett.
Sosem jöttem rá, hogy lehet, hogy a bácsikám, épp jókor bukkant fel, hogy megmentsen. Azt mondta, pusztán szerencse, hogy látta amint Da Silva beszáll a gondolába, és követte a hegyre, miközben én visszamentem a hotelbe.
Talán igazat mondott. Azt is mondta, hogy a fegyver, amit használt ugyan az volt, mint amit előző este szerzett a harc során. Biztosan nem.
A vicces az egészben, hogy alig beszéltünk róla, amíg Kolorádóban voltunk. Olyan volt, mintha hallgatási egyezmény lett volna köztünk. Nem kérdezett, és én nem mondtam semmi valótlant.
Mikor visszaemlékszem a történtekre, azon tűnődöm, hogy lehettem olyan idióta, hogy nem vettem észre, hogy mi is Ian Rider valójában. Hogy egy kém. De így ismét, azt sem tudtam, hogy belőlem mi lesz – mit csinált belőlem. Emlékszem, hogy színlelte a dühöt, amiért veszélybe sodortam magam.
Ugyanakkor, látom, hogy titokban milyen megelégedett. Egész életemben felkészített, hogy majd a nyomába léphessek, és a Gunpointon történtek után látta, hogy készen állok.
És ez volt az, amivé néhány hónap múlva kellett válnom.
VÉGE
[(A követkető rész: Az első bevetés)-by Szerk.]
|