1. fejezet - A temető
Meryakara 2008.03.26. 21:57
Életem első SLASH témájú története, szóval úgy olvassátok. Alex Rider mindent elveszített, ami fontos volt számára, így most teljesen összetört. Érdekes módon, egyetlen reménye a túléléshez nem más, mint esküdt ellensége, Draco Malfoy. És hogy mi lesz ebből a kavalkádból? Ha elolvasod, megtudod. Ez az AR/DM témájú kisregény/novellafűzér, kinek hogy tetszik, a Kém a Roxfortban-tól független, ám annak alapján íródott (minden maradt, kivéve egy dolgot: Malfoy nem lett sánta). Sok-sok kritikát kérek szépen, hogy legyen értelme folytatnom!
Hervasztó, meleg, nyári este köszöntötte aznap az utcákon lézengő embereket. Mindenki legalább egy, vízzel teli palackot hordott magánál, hogy ezzel enyhíthesse az úton-útfélen rátörő szomjúságot. Londonban régen tapasztaltak már ennyire forró nyarat, így nem meglepő, hogy a túlnyomó többséget váratlanul érte a tény: ideje igazi, nyári ruhákat is beszerezni. Ez, a már-már fullasztónak mondható hőség, alig pár órája szakadt az emberekre, akik nem értették: ha egyszer a meteorológia enyhe, helyenként hűvös időről számolt be, miként lehetséges az, hogy, most a többségnek valósággal felforr az agyvize?
Eme válaszért nem kell messzebbre mennie a város északi részén álló temetőbe. Ott, a szépen ápolt sírok, és gondos sétányok között bolyongva, valahol a ravatalozó kápolna – ami méretei miatt templomnak is ragyogóan beillett volna - környékén, egy friss sírhant előtt álló fiatal férfit, vagy talán inkább fiatalembert pillanthat meg.
Ritka érdekes jelenség lehet annak, aki valahonnét összeszedi a bátorságát, és közelebb merészkedik hozzá, hogy valamennyire láthassa, ki is a gyászoló.
Már ránézésre is megállapíthatja, hogy az illető alig, vagy még be sem töltötte a huszadik életévét, bár, ha így, félprofilból valamilyen úton-módon sikerül a mélybarna szemekbe néznie, az azokból sugárzó élettapasztalat szinte elriasztja az embert. Szőke haja egészen rövid, csupán két kósza tincs hullik a homlokára, bőrének enyhe, napbarnított árnyalatát egy kissé kihangsúlyozza fekete öltözéke, amelyet enyhe színfoltként színesít az öltönye alatt viselt hófehér inge.
Isten se tudja talán, mióta álldogálhat ott magában, de az tény, hogy már hosszú-hosszú ideje meredten nézi az előtte álló sírkövet, amire csupán pár szót véstek, és futtattak be arannyal a gondos kezek: „Itt nyugszik Hermione Rider, aki elhunyt 19 esztendős korában, és fia, ifjabb Alexander John Rider, aki egy órásan hagyta itt ezt a világot. Barátaik is szeretteik mindig emlékezni fognak rájuk.” Mennél tovább nézte a sírkövet, a fiatalember keze annál inkább ökölbe szorult.
Olyan hirtelen történt minden… Ideje sem volt felfogni, mi zajlik le körülötte, úgy magukkal sodorták az események. Az egyik pillanatban még nyugodtan beszélgettek a lánnyal, a következőben azonban már mentőt kellett hívnia, mert Hermionénál beindult a szülés, noha ennek még korántsem lett volna szabad.
Nem is emlékszi már rá, mennyi időt töltött a kórház várótermében. Egyet, talán kettőt, esetleg még többet? Teljesen elveszítette az időérzékét, csupán egyetlen dologra tudott koncentrálni: arra, hogy imádkozzon.
Ez elég hihetetlennek hangzik, igaz? Valaki, aki eddig csak azzal törődött, amit látott, amit meg tudott érinteni, most félelmében a Teremtőhöz fordult segítségért. Amikor azonban megpillantotta a műtőből kijövő nővér gondterhelt arcát, szinte azonnal Isten ellen fordult megint.
A mellé lépő nő szomorúan nézett fel rá, s kérnie sem kellett, az azonnal belevágott a mondanivalójába:
- Sajnálom, Mr. Rider – kezdte nagyon komoly, hivatalos hangnemben, mint amire a nővériskolán megtanítják őket, „Hogyan közöljük a betegekkel, vagy hozzátartozókkal a rossz hírt?” nevezetű tanórán.
- Mi történt? – kérdezte szenvtelen hangon. Nem akarta kimutatni az érzéseit, különösképpen nem egy idegen előtt.
- A felesége… Túl sok vért vesztett… Nem tudtunk rajta segíteni. Csupán annyi ideje maradt, hogy a fiát elnevezze. Alexander Johnnak hívta.
- Értem – vett egy mély levegőt, nehogy a torkát szorító keserűség felszínre törhessen belőle. A nővérke ezt pozitív – vagy legalább nyugodt - jelnek könyvelhette el, mert folytatta:
- Ugyanakkor sajnálattal kell közölnöm, hogy a kisfiú nagyon gyenge volt, abban a pillanatban, hogy megszületett. Lehet, hogy a felesége belső vérzése okozta a fulladását.
A hír annyira szíven ütötte, hogy egyszerűen elfordult a nőtől, aki megértően, ám szigorúan csak futólag, megérintette a vállát, majd magára hagyta. A következő pillanatban pedig Alex Rider lerogyott az egyik székbe, és arcát a két kezébe temetve, keserűen sírni kezdett. Könnyei megállíthatatlanul csorogtak végig az arcán, a veszteségek fájdalma valósággal, mintha agyonnyomták volna. Percek alatt elveszített mindent, ami eddig fontos volt a számára: Hermionét, és a fiát egyaránt.
Arra sem emlékszik, hogyan sikerült a kezébe vennie a mobilját, és fejből tárcsáznia a legjobb barátja, Harry Potter telefonszámát. A túlsó készülék kicsengett párszor, majd beleszólt az az ismerős hang:
- Alex, na, hogy vannak? Fiú lett igaz?
A fiatalember úgy megdöbbent a záporozó kérdések hallatán, hogy hosszú másodpercekig csak hallgatott.
- Hé, haver, ott vagy? – szólalt meg aggódva Harry.
- Igen, csak… - nem bírta folytatni a mondatot, egyszerűen képtelen volt rá.
- Alex, te sírtál?! Alex, mi történt?!
- Vége, Harry – mondta ki végül, ami csak úgy, hirtelen az eszébe jutott.
- Minek van vége? Miről beszélsz?
- Hermione… és a pici… mindketten meghaltak – abban a pillanatban, hogy kimondta, újabb hullámban tört rá a zokoghatnék, és ezt már nem tudta visszatartani.
- Édes Istenem – Harry hangja az őszinte megdöbbenés és megrökönyödés furcsa egyvelegével átitatottan zengett a fülében. Újabb, még az előzőnél is hosszabb hallgatás kezdődött, amit végül a kis Túlélő tört meg köztük, már megint.
- Hol vagy most?
- Szerinted? – kérdezett vissza mogorván. – A kórházban.
- El ne mozdulj onnét, rendben? Shirleyvel azonnal odamegyünk. És ne csinálj semmi baromságot, megértetted?
- Meg, legalábbis azt hiszem… - annyira bizonytalan volt, hogy még a saját szavainak hitelességében sem tudott megbízni.
- Rendben, tíz perc, és ott vagyunk! A többiek?
- Még nem tudják… Hermione szüleit az orvosok értesítik. Őket már nem lenne lelki erőm felhívni.
- Megértelek. Hamarosan találkozunk – azzal a vonal megszakadt, Alexre pedig újra rászakadt a magány fájdalmas érzése.
Csak ült ott magába roskadva, és bámulta a vele szembeni falon függő tükröt. Szemei már vörösek voltak a sok sírástól, ellenben az egész arca falfehérré fakult, talán a megrendüléstől.
Rövidesen valóban kivágódott a váróterem méretes ajtaja, és egy kissé szedett-vedett Harry Potter, és felesége, a mindig ápolt Shirley szaladtak be rajta. A lány azonnal odament hozzá, leült mellé, és bíztatóan átölelte.
- Sajnálom – motyogta halkan, Alex pedig csak hümmögött. Egyszerűen ő maga sem tudta, mit mondhatna erre. Harry is odalépett mellé, és megfogta a kezét.
- Ha bármit tehetünk érted… - kezdte bátortalanul. Bár nem mutatta, valahol a lelke mélyén örült ennek a felajánlásnak. Volt valami, amit tudni szeretett volna, ám nem akarta a saját szemével látni.
- A fiam… Megnéznéd? Szeretném tudni, milyen volt – a tudat, hogy máris múlt időben kell róla beszélnie, valósággal megtépázta a lelkét, újabb keserű könnyeket csalogatva elő belőle.
Harry csak megértően bólintott, majd váltott egy szót az éppen akkor érkező orvossal, és követte le a hullaházba. Alex pedig ott maradt egyedül a fiatalasszonnyal, aki egy kissé gyűrött zsebkendőt nyújtott át neki.
- Köszönöm – motyogta, miközben kifújta az orrát.
- Ugyan, nem tesz semmit.
- És a többiek?
- Nem tudom. Harry beszélt velük, bár azt mondta, Luna nagyon kiborult. Ron valami olyasmit magyarázott, hogy előző este kártyát vetett, és nem egyszer kihúzta a Halál lapját. Valószínűleg soha többé nem vesz kártyát a kezébe.
Erre már nemigen lehetett mit mondani, igaz nem is akart, mert Harry ebben a pillanatban tért vissza. Rá volt írva az arcára, hogy ő is sírt.
- A fiú szakasztott olyan volt, mint te, csak éppen barna hajú.
- Értem, köszönöm.
- Ezt pedig az orvos küldi – tette a fiatalember kezébe azt a láncot, amit annak idején az első karácsonyukra adott Hermionénak. Az A alakú medál még mindig rajta csüngött.
Most, ahogyan felidézte magában ezeket az emlékeket, megint csak érezte, hogy szívét elönti a keserűség, az önvád és a gyűlölet. Állt a sír előtt, és még mindig nem tudta megemészteni, ami történt. Olyannyira belemerült az önmarcangolásába, hogy először fel sem tűnt neki a mellé lépő, egykoron szintén világos hajú lány, aki belekarolt.
- Gyere Alex, ideje mennünk –hallotta Luna Weasley hangját valahonnét a távolból. Oldalra nézett, és szemközt találta magát a volt hollóhátas lánnyal.
Rengeteget változott, amióta utoljára látta: mivel Ronnal kiköltöztek Írországba – a fiatalember ugyanis ott kapott állást, meglepő módon, egy újságírói szerkesztőségben, ahol természetesen az ír varázslóknak adtak ki napilapokat -, s emiatt csak ritkán látogattak haza.
Most azonban, biztosra vette, hogy az állapota miatt képesek, és újra keresnek maguknak egy házat, lehetőleg minél közelebb hozzá. Valahol átkozta magát azért, hogy barátai ilyen jól kiismerték, de ennek legalább meg volt az az előnye, hogy tarthatják benne a kissé megingott lelkét.
Egykoron derékig érő szőke haját levágatta, ráadásul sötétbarnára festette, ami kiemelte világoskék szemeit. Fekete kosztümje, noha igyekezett, nem tudta elrejteni a megint gömbölyödő pocakját. Alex, ahogyan így utána számolt, rájött, hogy ez a gyermek már a negyedik lesz a sorban.
Eszébe jutott, hogy Hermione mennyire szerette az ikreket, Ginnyt és Percyt, akiknek ők lettek a keresztszüleik. Amikor csak tehette, mindig kiment hozzájuk – legtöbbször nélküle, mivel az MI6 még most sem tudott leszállni róla -, hogy minél több időt velük tölthessen.
- Nem is tudom, Luna… Még szeretnék maradni.
- Figyelj, tudom, min mész keresztül. Én is elvesztettem az édesanyámat, aki nagyon közel állt hozzám. Teljesen összetörtem, de mint látod, még mindig itt vagyok. Az idő sokat segít.
- De én nem akarok felejteni!
- Itt nem felejtésről van szó, csupán megbékélésről. Ki kell békülnöd azzal, ami történt. Az életed megy tovább.
- Szívből remélem.
- Na, gyere, már mindenki aggódik érted – kezdte el húzni valamerre, s Alex végre rászánta magát, és követte. Ugyanakkor néha-néha még visszatekingetett a sír felé.
Fel sem tűnt számukra, hogy valamivel messzebb, egy másik sírhant előtt is áll valaki. Az illető szintén talpig feketében volt, s Alexhez hasonlóan szintén szőke hajjal büszkélkedhetett, csakhogy az övé már vállig ért, és egy fekete selyemszalag fogta össze csinos kis lófarokba, kiemelve ezzel arcának kissé hegyes arcvonásait. Szürke szemei észrevétlen követték a kettőst, miközben kissé elgondolkozott. „Nocsak, nocsak. Úgy tűnik, nem csak rám jár a rúd mostanság. Rider is elveszítette a családját.”
Erre gondolva egy néma sóhaj hagyta el az ajkát. Ő is szerette azt a lányt, noha nem olyan őszinte szerelemmel, mint ellensége, csupán a testi vágyaival. A mai napig gyakorta eszébe jutott az a perc, amikor majdnem megkaphatta volna Hermione Granger hőn áhított testét, amikor is Alex Rider, váratlan felbukkanásával egyszerűen beleköpött a levesébe. Éppen, hogy megúszta azt, hogy a lába lesántuljon, ugyanakkor magán viseli a folyó ütötte heget, ami napról-napra emlékeztette őt a bosszúra.
Érdekes módon a feleségéhez, Sabinához feleannyira sem kötődött, mint a hajdani, griffendéles eminenshez, így aztán érhető, hogy melyikük halálhíre taglózta le jobban. Sabina Malfoyról mindenki tudta, hogy komoly betegséggel küzd, így aztán nem is számított csodának a korai halála.
Tisztában volt vele, hogy Rider, vele ellentétben, mindent elvesztett: pár napja a Reggeli Próféta több oldalas cikket közölt Hermione és fia tragikus haláláról. Ezét is jött el ma ide: ha távolról is, de látni akarta a temetést. A maga módján így vett búcsút furcsa szerelmétől. Neki azonban furcsa szerencséje akadt: amikor Sabina, nagyjából egy hónapja meghalt, a lányuk, Jasmine, már két és fél hónapos volt. Ennyi emléke maradt a nőből, akit voltaképpen szeretett is, meg nem is. Ellenben annak a senkiházinak nem maradt semmije, csupán a Voldemorttól jogtalanul elnyert hatalma, amin még uralkodni sem tudott. Szánalmas!
Miközben erre gondolt, hirtelen, egy erős hőhullám csapott át a testén, ami majdnem ledöntötte a lábáról. Ezek szerint Riderből megint kitört az erő, értette meg, jobb lesz, ha tiszteletemet teszem nála. Igaz, nem fog nekem örülni, de valakinek vissza kell fognia, mielőtt felgyújtja az egész várost. Így aztán elindult, s még mindig tisztes távolságból követte a szokatlan hőforrást.
|