Ginny Weasley szélsebesen szaladt végig a diákokkal tömött folyosókon, akik nem igazán tudták mire vélni a viselkedését. Még sohasem látták ilyennek, mindenki kedves, türelmes és nyugodt lányként ismerte meg, s arra sem nagyon emlékeztek, hogy látták-e valaha sírni. A Most azonban eme kialakult kép eltűnni látszott, hiszen mindenki láthatta, amint a szeméből csorgó könnyek végigfolynak bájos arcán, sőt néhány még a kulcscsontján is csillogott. A lánynak egyszerűen nem fért a fejébe, hogy hogyan tehette ezt vele Harry… Ő már régóta abban a hitben élt, hogy talán a másik viszontszereti, erre tessék, itt van Sabina, és az egész abban a pillanatban felborul, az álmai pedig kártyavár módjára összedőlnek. Hol van ebben az igazság? A többiek rövidesen észrevették az utána loholó Ront is, akinek arcán tisztán látszott, hogy aggódik a testvéréért. Noha érezte, hogy a húga nem ostoba, idővel lenyugszik majd, jobbnak látta, ha most támogatja. Azaz csak támogatná, ha sikerülne utolérnie. Amikor azonban Ginny befordult az egyik folyosó sarkán, elvesztette a nyomát. Mindenfelé kettes-hármas csoportokban beszélgető nebulók borították.
- Nem láttátok a testvéremet? – kérdezte kissé lihegve az egyik táraságtól. Annak egyedüli lány tagja azonban csak a fejét rázta:
- Sajnálom, de Ginny nem járt erre-vont vállát. – Azt biztosan észrevettük volna. Csak nincs valami baj?
- Az igazat megvallva, egyelőre fogalmam sincs, de nagyon remélem, hogy minden rendben van vele.
- Nos, akkor sok sikert! – mosolygott rá bíztatóan a hollóhátas leányzó, s azzal visszafordult barátaihoz. Ron pedig csalódottan továbbment. Hosszú-hosszú percekig kérdezgette azokat, akikkel csak szembetalálkozott, de mindegyikük csak ugyanazt tudta elismételni: sehol sem látták Ginny Weasleyt. Istenem, hova mehetett?, gondolkodott tanácstalanul Ron, miközben nekidőlt az egyik falnak, hogy végre kipihenje magát. Ahogyan ott állt mint egy rakás szerencsétlenség, fel sem tűnt számára, hogy valaki mellé lépett, és kedvesen a vállára tette a kezét:
- Minden rendben, Ron? – kérdezte halkan. A fiú azonban úgy megijedt, hogy alig láthatóan megugrott, majd oldalra fordította a fejét, és Luna Lovegood kék szemeibe volt szerencséje belebámulni.
- Nem mondanám – felelte némi hallgatás után, amikor már sikerült újfent lehiggadnia. – Ginnyt gyakorlatilag elnyelte a föld. Már vagy fél órája keresem, de egyszerűen nincsen sehol.
- És mondd csak, a Tekergők Térképén nem tudnád megnézni?
- A Térképen? Honnan tudsz te arról?
- A DS-ből. Mindig annak a segítségével tudtuk elkerülni Umbridge professzort, nem emlékszel? – csodálkozott Luna.
- De igen, persze, most már beugrott… Bocs, csak egyszerűen nem tudom, mit csináljak…
- Először is szedd össze magad. Másodszor is, kerítsd elő a Tekergők Térképét.
- Mi lesz Harryvel? Nem fog örülni neki, hogy valósággal kirabolom… - aggodalmaskodott a vörös hajú ifjonc. Bármennyire is szerette volna megtalálni Ginnyt, az egy percig sem jutott eszébe, hogy ehhez meg kell lopni a legjobb barátját.
- Ezzel most ne foglalkozz! – fedte meg Luna. – Különben is, éppen Sabinba Pleasure-ral van elfoglalva.
A nevet úgy mondta ki, mintha valami különösen undorító szitokszó lenne, így Ron nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze:
- Ennyire nem kedveled?
- Szerinted kedveljek egy ennyire gonosz teremtést?
- Nem is tudom… Egy morzsás szarvú szapirtyó mondta neked, hogy ő rossz?
- Hiába gúnyolódsz velem, tudom, mint beszélek.
- Hát persze – Ron azonban már alig tudta magába fojtani a jókedvét.
- Figyelj, Sabina rossz! És nem amiatt, hogy mardekáros, hanem azért, mert Traviata-jelét viseli magán.
- Traviata-jele? – visszhangozta. – Az meg mi a fene?
- Később elmagyarázom, de most sietnünk kell!
- Rendben, öt perc múlva találkozunk az Előcsarnokban – döntött, majd, mint akit egy puskából lőttek ki, rohant a griffendélesek klubhelyisége felé. Amint várta, a fiúk hálóterme valósággal kongott az ürességtől, így minden különösebb probléma nélkül fért hozzá Harry utazóládájához. Úgy tűnt, Fortuna most a kegyeltjei közé emelte, mert a keresett térkép ott hevert a láda tetején. Megragadta, belegyömöszölte a zsebébe, ám mielőtt kilépett volna az ajtón, nem bírta megállni, hogy hátra ne nézzen. Most még erősebben szakadt rá az érzés, miszerint elárulta barátját. Ám nem volt mit tenni, az elsődleges feladata jelen pillanatban az, hogy megtalálja Ginnyt, aggódni pedig ráér később is. Így győzködte magát, miközben visszatért végre valahára Lunához. Az egyik nagyobb szobor mögé bújtak, s egyszerre hajoltak a régi, helyenként már szakadt pergamen fölé.
- Esküszöm, hogy rosszban sántikálok – motyogta a varázsszavakat Ron, s nem csalódott, hamarosan megjelent előttük az iskola alaprajza. Szemeik szélsebesen pásztázták végig az egész rajzot, ám őszinte meglepetésükre a keresett lány nem volt sehol.
- Nincsen rajta! – kiáltott fel döbbenten Luna.
- Vettem észre… Biztosra veszem, hogy a Szükség Szobájában van.
- A helyedben én nem tenném – rázta meg a fejét.
- Ugyan miért nem?
- Mert alig öt perce egy turbékoló párocska tűnt el az ajtaja mögött – arról már kegyesen hallgatott, hogy éppen Alexről és Hermionéról van szó, mivel tudta, hogy Ron valahol a lelke mélyén még mindig szerelmes a lányba, ő pedig nem akart neki fájdalmat okozni.
- De akkor… Hol lehet? – nézett rá tanácstalanul a fiú, s a szemében egy egészen apró könnycseppet lehetett látni.

Ginny éppen a könyvtár ajtaján lépett be, amikor valaki megragadta a csuklóját. Ijedtében összerándult, amit a másik ki is használt, és alig észrevehetően a lány hátának simult, egyik kezét annak karcsú derekán nyugtatva, ajkával pedig futólag végigsimított a nyaki ütőéren. Ettől a griffendlées nebuló testén enyhe remegés szánkázott végig, amit nem kerülte el támadója figyelmét.
- Hova-hova, kicsi Weasley? – hallotta meg végre az illető hangját, amitől azonban ereiben azonnal jegesség vált az eddig furcsa módon benne égő vér.
- Malfoy! – sziszegte a fogai közt. – Eressz el!
- Miért?
- Mert azt mondtam.
- Szerinted ez engem hol érdekel? – susogta immáron a fülébe. – Most szépen velem jössz.
- És ha nem? – vágott dacos arcot, noha tudta, hogy Malfoy ezt nem látja.
- Úgy sincsen más választásod – fordította magával szembe hirtelen, és egészen közelről nézett a mélybarna lélektükrökbe, amiknek felszínén most a félelem lángja táncolt.
- Választás mindig van – vágta rá azonnal. – A kérdés csak az, hogy élünk-e vele.
- Milyen diplomatikus, Weasley – vigyorgott gúnyosan. – Most viszont ez nem segít rajtad.
Talán azért, hogy megrémítse, talán valamilyen egészen más okból, de Draco Malfoy hirtelen megcsókolta. Érzékei azonnal leblokkoltak, kezei pedig ökölbe szorultak. Az Alextől tanult pár dolog olyan gyorsasággal zubogott fel benne, hogy még ő maga is meglepődött rajta (magában pedig hálát adott, amiért a fiú minden barátjának tanított ezt-azt). Mivel Malfoy elengedte a derekát, és mindkét kezével a vállát fogta, maradt némi esélye a menekülésre. Jobb térdét felrántotta (még az sem érdekelte, hogy a ruhája a manővernek köszönhetően elszakadt), így egyenesen ágyékon találta el a mardekárost, aki egy halk nyögéssel térdre rogyott, ő pedig amilyen gyorsan csak tudott, kitért oldalra, és futni kezdett. Öröme azonban nem tarthatott sokáig: Draco elővette az Alextől kényszerből kapott pálcát, és egyenest a lány hátára célzott vele.
- Stupor! – hagyta el a száját a kábító varázslat, ami miatt Ginny ájultan esett össze a padlón. A következő óvintézkedése az volt, hogy pár kötelet bájolt a griffendéles diákra, majd felemelte, és elindult vele valamerre.

Ron és Luna első dolga az volt, hogy megkeressék Harryt (Hermionénak és Alexnek a lány előrelátása miatt nem szóltak), akire a Nagyterem egyik asztalánál ülve találtak rá, amint épp kellemesen cseveg Sabinával.
- Harry, beszélnünk kell – rontott rájuk a vörös hajú fiú.
- Nem érne rá később, Ron? – nézett fel rá kissé dühösen a szemüveges suhanc.
- Nem, nem érne rá! – csattant fel dühösen.
- Jó, megértettem! – emelte fel a kezét védekezően, miközben vetett egy bocsánatkérő pillantást a mellette ülő barna hajú lányra. – Remélem nem haragszol.
- Ugyan, menj csak – mosolygott bíztatóan. – Holnap találkozunk. Sziasztok.
Miután elköszönt, felállt, és anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a másik kettőre, elhagyta a Nagytermet. Azok nem törődtek vele, jelen pillanatban sokkalta fontosabb dolguk is volt.
- Mi történt? – bukott ki végül a kérdés.
- Ginny eltűnt! – mondták egyszerre.
- Tessék? Ezt hogy értitek? Mi az, hogy eltűnt?
- Nincs rajta a Tekergők térképén!
- Hogy került hozzátok a térkép?
- Elhoztam, de most nem az a lényeg! Hanem az, hogy tényleg nincs rajta a húgom, Harry!
- A helyetekben emiatt nem aggódnék. Biztosan csak lelépett valamelyik fiúval a Szükség Szobájába.
- Harry, ott most Alexék vannak - suttogta a fülébe Luna, hogy a másik fiú a lehetőségek szerint ne hallja. Ettől a mondattól a Kis Túlélő arca egyszerre vált tűzvörössé, és szökött ki belőle minden vér.
- Ha ez igaz… Hol lehet Ginny?
- Hát nem erről papolunk, hogy mi sem tudjuk?! – szerencsétlen Ron már valósággal dühöngött, Lunának úgy kellett őt lefognia.
- Nyugalom, Ron! – szólt rá Harry. – menjünk, szóljunk Mcgalagonynak, hátha ő többet tehet nálunk.
Úgy tűnt, ezzel sikerült jobb belátásra térítenie barátját, aki így megadóan követte őket az igazgatói irodába, ahol az igazgatónő éppen egy hosszú pergamenre körmölt valamit.
- Igen? – pillantott fel a szemüvege mögül az asztal túloldalán szobrozó diákokra.
- Professzor, Ginny eltűnt! – mondta ki azonnal Ron.
- Tessék?
- A húgom eltűnt – ismételte meg még egyszer, valamivel lassabban, hogy az idős asszonyság is megérthesse.
- Értem. Mikor látták utoljára?
A fiú gyorsan elmondta, hogy miként követte a lányt, aki aztán egyik pillanatról a másikra eltűnt a szeme elől (azt persze tapintatosan kihagyta, hogy mi miatt kellett utána futnia). Az asszony bólintott, majd halkan megjegyezte:
- Kiküldünk egy kereső auror-csapatot, ugyanakkor azt mondom, fel kell készülnünk a lehető legrosszabb eshetőségre is, miszerint Ms. Weasleyt elrabolták.
- Ezt nem mondhatja komolyan! – szaladt ki Luna száján.
- Sajnálom, de más logikus magyarázat nemigen kínálkozik. Most menjenek és pihenjenek le. Mihelyst megtudok valamit, értesítem Önöket.

Draco Malfoy Ginnyvel a karjában haladt végig a Roxfortot övező kihalt parkon. Léptei egyenletesen koppantak a fagyott talajon, miközben rendületlenül igyekezett az udvarban álló hófehér épülethez: Dumbledore mauzóleumához. Soha, senkinek sem jutna eszébe a halálfalókat éppen ezen a helyen keresni, így a lebukás lehetőségétől nem igen kellett félniük. Elmotyogta a bejáratot nyitó varázslatot, majd belépett a féklyákkal enyhe félhomályba burkolt sírhelyre, ahol akadt egy-két folyosó, sőt, még egy kisebb szoba is (ami egyfajta raktár lehetett, mert az itt „vendégeskedő” fekete mágusok nem egy értékes pergament találtak), ahol most egy odabájolt priccsre fektette a még mindig kábult leányt.
- Tehát ő volna az? – hallotta a háta mögül Sabina hangját. Megfordult, és szembetalálta magát a most már talárban feszítő lánnyal.
- Igen – biccentett komoran Draco. – Potter calódi szerelme.
- Milyen kár érte – jegyezte meg egy csepp szánalom nélkül a hangjában.
- Lehet – vont vállat. – Potterrel hogy haladsz?
- Nagyon jól, ha Weasleyék nem tűntek volna fel a színen, nem tartom kizártnak, hogy valamelyik tanteremben kötöttünk volna ki.
- Ejha – füttyentett elismerően. – Ennyire sokra vágynál, Pleasure?
- Nem én, hanem a Sebhelyes. Szerintem túl sok álomfüvet etettek vele.
- Ne rám nézz, Crakcék dolga volt valamennyit a reggelijébe csempészni.
- Gondoltam – fintorgott.
- A Nagyúr?
- Úgy gondolja, egyre erősebb. Hamarosan eljöhet a Roxfortba, és akkor elkezdődik.
- Biztos benne, hogy sikerülni fog?
- Igen. Hiszen most már meg van a fegyver második fele.
- Ezt hogy érted?
- Emlékszel a sírkamra falán olvasható feliratra?
- Persze: „..Ahhoz, hogy az egyik elpusztuljon, szükség van a Test és a Szellem együttes támadására.”
- Így igaz.
- Ezek szerint a Nagyúr rájött, hogy mi a Test?
- Nem volt éppenséggel nehéz…
- Mert?
- Gondolkozz, Malfoy! Kinek van akkora ereje, ami kiegészíti a Sötét Nagyúr mágiáját?
- Ridernek – bukott ki belőle.
- Pontosan.
- Ezek szerint halálfalóvá fogja tenni?
- Nem is vagy te annyira ostoba, Draco.
- Értem… És ehhez minek Weasley?
- Potter megtöréséhez. Én ugyan el tudom őt ide csábítani, de ha megtörik az álomfű hatása és rájön, hogy ezt a lányt szereti, aki legnagyobb valószínűséggel éppen meg lesz kínozva…
- Agyafúrt terv – mosolyodott el Malfoy. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy határozottan az ő előnyére kezdenek alakulni a dolgok.