10. fejezet - Füste bent terv
Meryakara 2008.03.26. 21:45
Nem lövöm le a poént, inkább olvassátok el. Ez a fejezet amolyan átvezetés, az elkövetkezőkben megint egy fokkal gyorsabb fokozatra kapcsolok, és felgyorsulnak az esmények. Kriitikákat kérek szépen!
Azon az éjszakán Hermionénak, akárhogy is igyekezett, nem jött álom a szemére. Alex vallomása egyszerre döbbentette meg, s vette, valamilyen furcsa oknál fogva, teljesen természetesnek. A megdöbbenését talán azzal indokolhatta, hogy sok mindenre számított ettől a fiútól, de az soha, egyetlen percig sem jutott eszébe, hogy az hazudna neki, bármiben is. Ez sokkal jobban fájt neki, mint a tény, hogy Alex egy egyszerű mugli (Mikor érdekelte őt egyáltalán, hogy ki milyen származású? Soha!), vagy az, hogy kémkedik az MI6-nek. Most, ahogyan visszaidézte magában azt a pillanatot, amikor rányitott a vonaton, ráeszmélt, hogy ő már a kezdetektől fogva valami ehhez hasonló dolgot sejtett a sebhelyek megszerzésének hátterében, csak éppen igyekezett magával elhitetni, hogy amit kitalált, az nem több mint egy nagy baromság. S most itt ül magába roskadva az ágyán, és nem tudja, mihez is kezdjen. Minden egyes idegszálával pontosan érezte, hogy szüksége van erre a srácra, de arra vonatkozólag már ötlete sem volt, hogy hogyan hozza rendbe azt, amit ilyen szépen elrontott. Beszélnem kell vele, villant át az agyán a gondolat, minél hamarabb! Mielőtt logikusan átgondolta volna, mit is készül tenni, felállt, és gyorsan belebújt a papucsába. A következő pillanatban pedig kilépett a hálóteremből, s lesietett a klubhelyiségbe. Sajnos ott nem volt senki, csupán a kandallóban égő tüzet kapargáló Dobby. A kis házimanó meglátva Hermionét szélesen elvigyorodott, azonban elég volt egyetlen pillantást vetnie az eminens arcára, s nyomban elkomorodott.
- Mi a baj, Hermione kisasszony? – kérdezte suttogva, miközben a piszkafát nekitámasztotta a falnak. A lány halkan felsóhajtott, és leült az egyik fotelba. Úgy érezte, valakivel mindenféleképpen beszélnie kell, bárkivel, aki hajlandó őt meghallgatni, akár Dobbyval is. A kis lény ezt beleegyezésnek vette, majd törökülésben letelepedett a lány lába mellé. Így aztán még kisebbnek tűnt, mint amilyen eredetileg volt. Akár egy régi rongybaba, akit azonban a babagyűjtő még most is szívesen gondozgat.
- Nem is tudom, Dobby – kezdte halkan. – Minden olyan zavaros most körülöttem.
- Miért? Mondd csak el, utána rögtön könnyebb lesz, nekem elhiheted – a kérés egyáltalán nem volt parancsoló, inkább kérlelő, kedveskedő. Látszott rajta, hogy tényleg csak segíteni akar a lányon, aki úgy ült ott előtte, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. Eme gesztus még Hermionéból is előcsalogatott egy aprócska mosolyt, s egy mély levegőt véve belevágott a történetbe. Elmesélte a pályaudvaron való találkozást, Mcgalagony felkérést, az első közös tanóráikat, még azt is, amikor Alex nem túl kedvesen elintézte Malfoyt. Ezután áttért a Piton dolgozószobájában történtekre, s a roxmortsi kirándulásra. Beszámolóját pedig a Fekete-tónál elhangzott vallomással zárta. Dobby türelmesen végighallgatta, egy szót sem szólt közbe, nehogy megzavarja a lelkiekben az emlékei között bolyongó Hermionét. Amikor a történetnek vége szakadt, felemelte a fejét, s óriási szemeivel egyenest a lányéba nézett.
- Nézd, kisasszony. Én megértem, hogy ebben a pillanatban össze vagy zavarodva, és azt hiszed, hogy ez a fiú hazudott neked, de egy valamit be kell látnod.
- Mégpedig? – lepődött meg Hermione.
- Hazugság és hazugság között ég és föld a különbség. Nem mindegy, hogy az ember milyen okból hazudik. Van, aki azért, hogy valami olyan dolgot szerezzen meg, amiről pontosan tudja, hogy normál esetben nem lenne az övé. Mondok egy példát: Lucius Malfoy annak idején úgy szerzett meg magának az édesapjától, hogy azt hazudta, egyetlen egy házimanóban sem bízik meg úgy, mint bennem. Persze ennek fele sem volt igaz: Lucius soha, senkiben sem bízik, még egyetlen másodperc erejéig sem. És akadnak olyanok, mint például Alex, aki azért hazudott, mert szeret téged, és meg akart védeni.
- Megvédeni? Mitől?
- Ezt én sajnos nem tudhatom – tárta szét a kezét. – De talán a fiú igen. Kérdezd meg tőle!
- Meg is fogom, egyszer. De most itt az ideje, hogy bocsánatot kérjek tőle. Köszönöm, Dobby! – hálálkodott.
- Szívesen, máskor is – biccentett a manó, és visszatárt a kandalló rendbetételéhez. Amikor legközelebb megfordult, már csak azt láthatta, ahogyan Hermione feloson a fiúk hálókörletébe vezető lépcsőn. Fiatalok, gondolta Dobby mosolyogva, addig jó nekik, amíg szerethetnek valakit.
Alex kivételesen mélyen aludt, csupán akkor mozdult meg egy kissé, amikor valaki szólongatni kezdte.
- Alex! Kellj fel, légy szíves!
- Mi a… - nyitotta ki bágyadtan a szemeit. Beletelt pár pillanatba, mire a kép kitisztult előtte, és végre felfogta, hogy Hermionét látja maga előtt. Egy darabig csak némán figyelte, mint aki azt próbálja meg magában kisakkozni, vajon még mindig álmodik-e, vagy ez már tényleg a valóság. Végül csak kibukott belőle a kérdés:
- Hermione! Mit keresel itt? – ült fel az ágyban. Egyszerűen nem fért a fejébe. hogy vajon mit akarhat a lány, hiszen pár órával korábban pont ő volt az, aki gondolkodási időt kért, nem? Így aztán teljesen jogosnak érezte a rajta uralkodó megdöbbenést.
- Beszélnünk kell.
- Ilyenkor? Hajnali fél egy van! Nem érne rá holnap? – kérdezte sietve. Hirtelen erős késztetést érzett, hogy inkább aludjon, mintsem mindenféleképpen beszélni kelljen a lánnyal. Még nem gondolta azt, hogy fel van készülve erre. Erre tessék, Hermione itt kuporog az ágya szélén, és arra vár, hogy beszélhessenek végre. Mi ütött ma mindenkibe?
- Tudom, de ez nem várhat holnapig.
- Ugyan miért nem?
- Mert bocsánatot akarok kérni tőled.
- Bocsánatot? Mire föl?
- A viselkedésem miatt… Azért, mert ok nélkül kiborultam.
- Álljunk csak meg egy szóra, az nem ok nélkül volt – mutatott rá lelkiismeretesen Alex. – Elvégre hazudtam neked, vagy mi a szösz.
- De nem azért tetted, hogy árts nekem.
- Ez igaz – értett egyet. – Mondd csak, ki beszélte tele a fejed ezzel a sok okossággal?
- Egy barátom. Ő mutatott rá, hogy a kegyes hazugság nem ugyanaz, mint az ártó szándékú hazugság.
- Örülök, hogy ezt sikerült belátnod. De tényleg – mosolyodott el.
- Akkor megbocsátasz nekem, amiért ilyen irdatlanul nagy hülye voltam? – nézett rá kíváncsian.
Abban a pillanatban Alex olyan elhagyatottnak, magányosnak látta, hogy egyszerűen muszáj volt közelebb húzódnia hozzá, és kedvesen átölelnie, hogy a lány érezze, nincsen semmi baj. A következő pillanatban pedig lágyan megcsókolta.
- Kielégítő választ kaptál? – kérdezte pár perc elteltével, amikor már levegőt is kaptak.
- Azt hiszem, igen – nevetett halkan. – De most már ideje, hogy visszamenjek a hálókörletembe.
- Nem maradsz itt? – kérdezte némi habozás után a fiú.
- Hogy maradhatnék? A fiúk biztosan kiverik a patáliát, ha meglátnak itt! – ellenkezett.
- Harry és Ron? Nem hiszem. A múltkori után szerintem meg sem lepődnének.
- És Seamusék?
- Itt sincsenek, nézd csak – mutatott a szoba másik végében álló két ágyra. S valóban, azok teljesen érintetlenek voltak.
- Hova tűntek?
- A szomszéd szobába. Néhány hatodéves amolyan szoba-bulit szervezett, és ők is ott alszanak.
- De hisz’ holnap már óráink vannak!
- Na és? Számít ez most valamit?
- Nem, igazad van, nem érdekes – legyintett.
- Ezek szerint itt maradsz.
- Úgy tűnik – mosolygott Hermione.
Idővel sikerült kényelmesen elhelyezkedniük, amolyan kis kifli, nagy kifli formációban. Alex egész testével a lány hátának simult, míg jobb kezeiket annak hasa előtt összekulcsolták. Alig, hogy jóéjszakát kívántak egymásnak, talán a másik testének melege, vagy csak a fáradtság miatt, de pillanatok alatt álomba szenderültek.
Másnap reggel, amikor Hermione magához tért, még mindig ugyanúgy összeölelkezve feküdtek. Egy pillanat erejéig a fiatal lány azt sem tudta hol van, majd az éjszaka furcsa eseményei jelentek meg a lelki szemei előtt szépen sorban. Megengedett magának egy halvány mosolyt, majd óvatosan lefejte magától Alex kezét, és felült. Nem csalódott: amaz azonnal kinyilvánította nemtetszését pár morgás segítségével, ám rövidesen megfordult, és tovább aludt. Hermione pedig körbenézett a szobában. Ron és Harry is mélyen aludt egyenlőre, ami nem is csoda, hiszen még csak hajnali hat óra volt. Lassan kimászott az ágyból, és hangtalan léptekkel kisietett a helyiségből. Később már lezuhanyozva, átöltözve ment le reggelizni. A Nagyteremben nem sok diák lézengett, de legnagyobb szerencsétlenségére Sabina Pleasure éppen közöttük volt. A mardekáros lány amint meglátta, szélesen elvigyorodott, és tányérostul átült a griffendélesek asztalához, ami még most is fájó lábával nem volt éppen gyors hadművelet.
- Jó reggelt, Hermione – köszöntötte mégis vidáman, ami az eminenst is meglepte.
- Neked is, Sabina. Minek köszönhetem reggeli társaságod?
- Gondoltam, beszélnünk kellene valamiről.
- Igazán? Mégis miről? – tette az értetlent.
- Alexről.
- Mi van vele? Tudom, hogy korábban már jártatok. De mivel annak már vége, szerintem nincs mi miatt aggodalmaskodnom.
- Biztos vagy ebben?
- Teljes mértékben.
- Mondd csak, mennyire ismered őt?
- Elég jól –felelte tömören.
- Beszélt neked a múltjáról? Az eddigi életéről?
- Igen.
- És azt is említette… - hajolt közelebb a másikhoz, hogy mivel foglalkozott ez idáig?
- Az MI6-ről? Igen, elmondott mindent.
Látva a másik arcán a megrökönyödést, elégedetten elmosolyodott.
- Látod, hiába zsaroltad meg, ő jött ki jól ebből a helyzetből, nem pedig te. Komolyan sajnállak, Pleausre – tette még hozzá, ám ekkor kinyílt az ajtó, és egyre többen szállingóztak be reggelizni, így Sabina kénytelen volt visszavonulót fújni. Amikor Harryék beléptek a helyiségbe, már csak barátnőjük elégedett arcát látták.
- Minek örülsz ennyire? – kérdezte kíváncsian Alex, miközben leült mellé, és egy gyors csókot adott neki. – Hamar eltűntél.
- Hamar? Hajnali hat óra volt… Még szerencse, hogy a többiek nem vették észre.
- Mit nem vettünk észre? – nézett rájuk Ron.
- Semmit – vágták rá kórusban.
- Csal nem arra céloztok, hogy Hermione ott aludt melletted? Késő bánat haver, mindent láttunk – jegyezte meg egy huncut vigyor kíséretében. A szerelmesek nem válaszoltak, csak lopva egymásra néztek, és szinte azonnal elkapták a fejüket. Mondani sem kell, hogy mindketten fülig vörösödtek, bár jól láthatóan a másik kettőt egyáltalán nem zavarta, hogy barátnőjük Alex ágyában éjszakázott.
|