9. fejezet - A vallomás
Meryakara 2008.03.26. 21:44
Alex kitálal Hermionénak, Sabina pedig akcióba lendül. Kritikékat kérek szépen!
Másnap reggel Alex szokatlanul korán kelt, valami szokatlan érzés valósággal kidobta őt az ágyból. Egy darabig csak magába roskadva ült az ágyon, majd nagy nehezen felállt, összeszedett pár ruhadarabot, és elvonult lefürdeni. Sokáig állt a forró vízsugár alatt, mintha csak azt várná, hogy ez valamelyest kitisztítsa a fejét, amiben valósággal versenyt ordítottak egymással a gondolatok. Bár tegnap próbált minél erősebbnek tűnni, Sabina váratlan megjelenése darabjaiban rengette meg a benne kialakult képet, noha összetörnie nem sikerült. Egyre többször látta maga előtt a síró lányt, ahogyan ott térdel a tanterem hideg padlóján, s kétségbeesett tekintettel néz rá. Pont, mint aki most ébredt fel, és értette meg, hogy ami volt, elmúlt, itt az ideje továbblépnie. Elvégre nem várhat örökké rá! Alex szentül meg volt győződve róla, hogy tegnap sikeresen bebizonyította önmagának is és Sabinának is, hogy vége van, immáron külön utakon járnak. De mi van, ha tévedett? Ismerte annyira ezt a lányt, hogy tudja, nem fogja feladni. Hasonlít Fionára, akit annak idején a Point Blanc-i küldetés kapcsán ismert meg, és öt röpke napra nővérévé fogadott. Egyik nap megmentette őt, és erre Fiona felajánlotta neki, hogy megcsókolhatja. Alex azonban gondolkodás nélkül visszautasította az ajánlatot, s ezt az arrogáns hölgyemény nem vette túl jó néven. Pont, mielőtt felszállt volna a helikopterre, ami az iskolába vitte, Fiona ordítozva el akarta mondani, hogy a kedves „öcsikéje” valójában egy kém. Még az utolsó pillanatban sikerült elkábítania a lányt, így titka még egy ideig rejtély maradt. Na, már most, Alexben felmerült a gyanú, hogy esetleg Sabina is valami hasonló dolgot forgat a fejében: ha már visszakapni nem tudja, ott tesz neki keresztbe, ahol a legjobban fáj: Hermionénál. Egyre inkább szorul a nyaka körül a hurok, kezd fogyni az ideje. Előbb kell lépnie, mint Sabinának, mert ha a lány tőle tudja meg az igazat, hát neki reszeltek a bőrgyárban. Olyan szépen vágja el maga előtt a normális élethez vezető utat, mint a huzat. Harryre ugyan tudta, hogy számíthat: mivel a kis Túlélő tudott a titkáról, bármikor tudna neki falazni, sőt esetleg még Hermionét is meggyőzheti, hogy ne higgyen a mardekáros lánynak. Igen ám, csakhogy ezzel a kettejük barátságát vágná haza, hiszen így már Hermione az igazság kiderülésekor mindkettejükre pikkelne. Rá azért, mert hazudott, Harryre pedig azért, mert segített neki. Ahogyan gondolkodott, kezdte unni, hogy mindig vagy valamiféle zsákutcába, vagy valamiféle szakadékba jut, de egyáltalán nem előre. Talán tényleg nincs más megoldás, mint elmondania a teljes igazságot? Gondolataiból az ajtó nyitódása rázta fel. Reflexszerűen elzárta a csapot, magára csavarta a törülközőt, és kilépett a kissé párás, zuhanyzók előtti folyosóra. Ott azonban nem volt senki. Ez különös, gondolta, pedig meg mertem volna esküdni, hogy valaki kinyitotta és be is csukta maga után azt az ajtót. Mivel azonban valóban nem, látott senkit, csak legyintett. Biztosan csak képzelődtem, nyugtatgatta magát, miközben sebtében magára rángatta a ruháit, és kilépett a helyiségből.
Délután Harry és Alex, mint minden vasárnap az utóbbi másfél hónapban, a régi bűbájtanteremben gyakoroltak. Nem meglepő módon, a fekete hajú srác gyorsan fejlődött, mintha (ahogyan azt korábban már mesélte) nem csak az édesapja jó repülési képességeit, hanem többé-kevésbé a tűrőképességét is örökölte volna. Eleinte barátja ütései és rúgásai hiába küldték minduntalan a padlóra, pillanatok alatt összeszedte magát, talpra állt, és folytatta a harcot, mint aki nem ismer lehetetlent. Ki tudja, talán a Voldemorttal való csatározás tényleg megerősítette benne ezt a hitet: számára már nem is létezett olyan, hogy megoldhatatlan kihívás. Küzdelmeik egyre izgalmasabbakká váltak, mivel mester és tanítványa is adott-kapott a fájdalomból. Most is hasonló jelenet zajlódott le: Alex éppen ütni készült, ám Harry lefogta a kezét, és megpróbálta arcon vágni. A másik azonban elhajolt az ütés elől, és rúgott. Mintha barátja csak erre vár volna: hirtelen nagyot taszított rajta, így elveszítette az egyensúlyát, és egy közeli párna halomra esett.
- Szép volt – dicsérte meg Harryt, aki a kezét nyújtotta felé, hogy felsegítse.
- Köszi, igyekszem – húzta fel a másikat.
- Tényleg rengeteget fejlődtél az utóbbi időben. Remélem, hamarosan használhatod ezt az újfajta tudásodat.
- Majd meglátjuk – vont vállat a fiú, miközben felvette a szemüvegét.
- Egyetértek. Mennyi az idő?
- Fél hat – nézett a karórájára. – Miért?
- Vacsora előtt még fel kellene keresnem Malfoyt, hogy odaadjam a pálcát, amit vennem kellett neki.
- Hermione említette, hogy a tied pontosan olyan, mint amit vettetek.
- Igen – Harry aggódó pillantását látva megkérdezte. – Van ennek valamiféle jelentősége?
- Azt hiszem, igen. Bár a te esetedben… - harapta félbe a mondatot.
- Mondd csak ki nyugodtan, hogy nem tudok varázsolni. Egyáltalán nem zavar. De mi van a pálcákkal?
- Nekem és Voldemortnak pontosan ugyanolyan varázspálcáink vannak. Negyedikes koromban, amikor visszatért, egy temetőben megküzdöttünk egymással. Az ő átka s az én lefegyverző bűbájom azonban egy ritka jelenséget hozott létre, a Fiori Incantatemet. Ez azt jelentette, hogy a pálcáink összekapcsolódtak, és ez kihozta az övéből azoknak a szellemeit, akiket megölt. Nekik köszönhetően tudtam elmenekülni. A ti esetetek azonban ennél komplikáltabbnak tűnik.
- Elhiszem. Viszont nem valószínű, hogy valaha is ez megtörténne velünk.
- Miből gondolod?
- Én nem fogok megtanulni varázsolni, ez száz százalék. Ha Malfoy éppen el akarna átkozni, nem hiszem, hogy sokat érne vele, ráadásul testi erővel vágnék vissza.
- Hogy érted azt, hogy nem érne azzal semmit, ha mágiával támadna?
- Próbálj meg megátkozni.
- Alex…
- Próbáld meg! – bíztatta.
- Te mondtatd… Levicorpus! – kiáltotta. Ám az átok valósággal lepattant a fiúról.
- Ezt hogy…?
- Emlékszel, mindig egyetlen nadrágot hordok.
- Igen egy feketét – biccentett Harry. – Dobby meg nem győz szitkozódni, hogy minden nap ki kell mosnia.
- És ugyanez van a fekete ingemmel is – bújt ki a talárból, ami alatt valóban sötét inget viselt a fehér helyett. – Mindkettőt az MI6-től kaptam. Golyóállók, és egy boszorkány a legerősebb védelemmel látta el őket, majdnem minden átok ellen védelmet nyújt.
- Klassz kis felszerelés – jegyezte meg elismerően.
- Az. Viszont van egy kis problémám.
- Mégpedig? Hátha tudok segíteni.
- Hát… Tudod, itt van ez a Sabina-ügy – ült fel az egyik padra.
- Igen, már hallottam róla. Nem volt nehéz, vacsora alatt az egész suli azzal volt tele, hogy megbeszéltetetek egy találkát. Ami azonban, ahogy Ron mesélte, nem úgy sült el, ahogyan azt a csaj várta. Mi van vele?
- Megzsarolt, hogy mindent elmond Hermionénak. Bár tegnap este valóban beszéltem vele, félek, hogy még mindig nem mondott le erről az eshetőségről. Ezért végre eldöntöttem, hogy elmondok neki mindent, lehetőleg még Sabina előtt. De ehhez az kell, hogy addig ne mehessen az ő közelébe.
- Kitalálom: próbáljak meg a közelében maradni, és elérni, hogy ne találkozzon össze Hermionéval, igazam van?
- Hát, lényegében igen… Megtennéd?
- Lássuk csak… Egy mardekáros csaj, aki nem éppen szimpatikus, viszont segítenem kell neked, a barátomnak… Oké haver, vállalom.
- Kösz, Harry – fogtak kezet.
Vacsora után Harry elindult, hogy megkeresse Sabinát, ahogyan Mohamed a hegyet, ám jelen esetben a hegy, alighogy kilépett a Nagyterem ajtaján, ott volt tőle alig tízlépésnyire. Szegény lány pont akkor botlott meg Hóborc egyik tréfás lépcsőfokában, és egy nem túl szép kiáltás kíséretében hasra esett. A fiú azonnal odaszaladt hozzá, és felsegítette.
- Jól vagy? – nézett rá kissé aggódva.
- Azt hiszem, bár a lábam fáj egy kicsit – motyogta, miközben lassan mozgatni próbálta.
- Gyere, elkísérlek a Gyengélkedőre, innen nincs annyira messze.
- Biztos vagy benne? – kérdezte némi kétkedéssel a hangjában.
- Persze, gyere! – hagyta, hogy a lány belékaroljon, majd együtt indultak el szép lassan Madame Pomfreyhez.
- Amúgy Sabina Pleasure vagyok – törte meg hirtelen a köztük beálló csendet.
- Én Harry Potter – viszonozta a gesztust.
- Te nyerted meg három éve a Trimágus Tusát?
- Honnét tudott? – lepődött meg Harry.
- Korábban a Durmstrangba jártam. Ott minden attól volt hangos, hogy mennyire lealáztad Krumot a versenyen.
- Értem… - mielőtt még bármi egyebet is mondhatott volna, beléptek a Gyengélkedőre.
- Veled meg mi történt, kedveském? – kérdezte az asszonyság, miközben segített leültetni az egyik ágyra.
- Eleset egy tréfás lépcsőfokban – magyarázta a szemüveges fiú.
- Áh, szóval Hóborcnak megint jó kedve van.
- Úgy tűnik.
- Nos, ez a krém jót fog tenni – mutatott fel egy aprócska tégelyt. – De holnap még ne nagyon erőltesd, a legjobb az lesz, ha szépen itt maradsz.
- Rendben, asszonyom – bólintott óvatosan Sabina.
- Megtennéd Harry, hogy segítesz neki? Vissza kell mennem az egyik gyerekhez. Csontnövesztő-főzetet kellett adnom neki, és szerencsétlen eléggé szenved.
- Persze asszonyom.
Madame Pomfrey elmosolyodott, s elsietett az egyik paraván mögé, ahonnét valóban fájdalmas nyöszörgést lehetett hallani. Harryék pár perc alatt végeztek a duzzadás ellátásával, s utána megint beállt közöttük az a bizonyos dermedt csönd.
- Nos, köszönöm a segítséget, Harry.
- Nincs mit, ha akarod, holnap benézek.
- Azért igazán hálás lennék.
- Akkor holnap találkozunk, szia – köszönt, s már ott sem volt. Így nem láthatta a láy szemében gyúló kapzsi csillogást.
Hermione és Alex mindeközben pedig, a hideg ellenére is kimentek az udvarra. Egymás mellett állva szemlélték a Fekete-tavat, mígnem végül a fiú összeszedte a bátorságát, és megszólalt:
- Hermione, valamiről beszélnünk kell.
- Igen?
- Az a helyzet, hogy… Hazudtam neked. Sőt, nem csak neked, hanem mindenkinek.
- Tessék? Hazudtál?! Mégis miben? – Hermione olyannyira megdöbbent, hogy még Alex kezét is elengedte, és két lépést hátrált.
- Abban, hogy ki vagyok. Minden egyes szó az életemről, a nevemet és Jacket leszámítva hazugság volt. Nem egy sárvérű gyerek vagyok, hanem egy igazi mugli.
- Micsoda? Ez… hogy?? És ha nem vagy sárvérű sem, akkor mi vagy te tulajdonképpen?
- Mit szépítsem: egy kém vagyok. Szó szerint.
- Nem, én ezt nem hiszem el… Biztosan most hazudsz…
- Nem hazudok, teljesen komolyan mondom. Tizennégy éves korom óta ezt csinálom az akaratom ellenére. Mit gondolsz, miért láttál rajtam annyi heget a vonaton?
- Én.. Én azt hittem, valami baleset, vagy hasonló…
- Nézd, tudom, hogy az időzítés is rossz, meg minden, de kénytelen vagyok elmondani. Kérlek, hallgass meg. ha ezek után is félni fogsz tőlem, soha többet nem megyek a közeledbe.
- Rendben, hallgatlak – adta meg magát a griffendéles eminens. S Alex csak beszélt, beszélt. Hosszú-hosszú perceken át. Elmesélt mindent: Ian halált, az első bevetést, s sorra a többit. Beszámolt a Sabináról való találkozásról is, s mindenről, amit fontosnak tartott. Végül a monológot ezzel zárta:
- Most már tudod, ki vagyok. Rajtad áll, mit kezdesz vele.
- Miért csak most mondtad ezt el nekem?
- Mert most vált fontossá. Sabina megfenyegetett, hogy kitálal neked rólam mindent, amit csak tud. Úgy láttam jónak, ha tőlem tudod meg előbb.
- Szóval az egész csak egy kényszer volt? Ha rajtad múlik, sohasem mondtad volna el?
- Csak téged akartalak megvédeni! Igaz, hogy eredetileg Harryt a feladatom védelmezni, de ő már tudja rólam az igazat, és bízik bennem. Tudja, hogy ha nagyon nagy baj van, számíthat rám, és segítek neki. Önvédelmet is azért tanítok neki, hogy megálljon a saját lábán.
- Állj, te önvédelmet tanítasz neki? – pillantott rá hitetlenkedve.
- Igen, és ha engem kérdezel, nagyon szépen halad. Egy Blaine típusú marhát már könnyedén le tud rendezni.
- Nem is tudom, mit gondoljak.. Túl sok volt ez nekem így egyszerre…
- Megértelek. Azt hiszem jobb, ha most magadra hagylak.
Mielőtt Hermione bármit is mondhatott volna, Alex egyszerűen megfordult, és elindult a kastély felé. Ő pedig csak állt, és megrökönyödve nézett utána. Nesze neked szerelem, Hermione Granger, gondolta, végre találsz magadnak valakit, akit szerethetsz, erre kiderül, hogy az illető egy kém, aki leginkább a legjobb barátom miatt van itt. Mit csináljak most?
|