Hermione másnap hajnalban arra kelt, hogy valaki a vállánál fogva rázogatja. Bágyadtan kinyitotta a szemét, és Harry smaragdzöld lélektükreibe volt szerencséje belebámulni.
- Harry mit csinálsz te itt? – ült fel döbbenten. – Hogy jutottál be a lányok hálószobájába?
- Én mit csináltam? Te hogy kerültél ide? Ez a fiúk körlete!
Ahogyan a kép fokozatosan kitisztult Hermione szemei előtt, felismerte, hogy barátjának igaza van. Valóban a fiúk hálótermében ült, valamelyik legény ágyában. Ahogy egy pillanatra visszahanyatlott az ágyra, a párnából áradó citromos-mentolos illat csapta meg az orrát. Ezt az aromát már érezte valahol… Tegnap este!, világosodott meg hirtelen, felült, és valósággal kirobbant az ágyból.
- Mi ütött beléd? – nézett rá barátja, miközben egy intéssel jelezte a másik ágyban fekvő, éppen ébredező Ronnak, hogy inkább ne tegyen megjegyzéseket. Szerencséjükre a többiek már felébredtek és elvonultak reggelizni, így nekik nem tűnt fel, mi történt.
- Belém semmi – magyarázkodott Hermione. – De valamit sürgősen meg kell néznünk – jelentette ki, s már szaladt is az ajtó felé. A másik kettő váltott pár hitetlenkedő pillantást, de azért követték a lányt. Hermione pontosan azt látta, amit várt: a kanapé körül döbbent diákok álltak, és bámultak a benne szendergő Alexre. Leóvakodott a lépcsőn, utat törve magának a többiek között, odalépett a szófához. Hallotta, amint néhány lány ábrándozva megjegyzi:
- Nézd, milyen édesen alszik… Mint valami angyal – ilyen, és ehhez hasonlókat mondogattak. Amikor az eminens letérdelt, és keze kinyúlt Alex arca felé, még hozzá sem ért, valaki, a hangjából ítélve Parvati, azonnal letámadta:
- Mi az Istent csinálsz, Granger?!
- Azt, aminek látszik, felébresztem – felelte amaz szenvtelenül.
- Nehogy megpróbáld! – sziszegte.
- Ugyan miért ne? – döbbent le őszintén.
- Olyan aranyos, ahogy alszik…
- Na és? Nem tűnt még fel, hogy másfél óra múlva kezdődik az első óránk? Fel kell ébreszteni, és kész.
Azzal folytatta a megkezdett mozdulatot, ám az félúton abbamaradt, mert a még mindig alvó Alex álmában motyogni kezdett:
- Hermione…
- Hallottad, mit mondott? – sipította Parvati egyik barátnője. – Máris őt hívja! Csak nincs köztetek valami? – nézett rá kíváncsian a letaglózott háztársára.
- Nincs, ugyan már, hogy lenne! – csattant fel, bár az arca már megint valahogy furcsa, vöröses színezetet kapott. A többiek azonban (még Ron és Harry is) kétkedő pillantásokat váltottak.
- Pukkadjatok meg! – mormogta az orra alatt, miközben a kezét óvatosan az alvó arcára tette. Annak szemei azonnal felpattantak, és egyenesen ránéztek.
- Mi történt? – kérdezte, de nem tolta el a lány meleg kezét. Mivel a kandalló tüze az éjszaka folyamán kihunyt, az övé olyan hideg volt, hogy mindennél jobban esett neki ez az apró érintés.
- Tegnap este elaludtam melletted, emlékszel?
- Igen… - ült fel. – Fel akartalak vinni a hálókörletedbe, de mivel a lépcső csúszdává változott a lábam alatt, inkább a saját szobámba vittelek.
- Lényegében igen, ez történt – értett egyet. A többiek csak hitetlenkedve rázták a fejüket, majd összeszedték a tanszereiket, és elvonultak reggelizni. Lassanként Alex is összeszedte magát, s elvonult átöltözni. Addig a három jó barát lent maradt a klubhelyiségben, és Ronból természetesen rögvest kibukott a kérdés:
- Na, szóval, mi volt tegnap este?
- Minden úgy volt, ahogyan mondta. Itt voltunk lent, beszélgettünk, én pedig elaludtam.
- Biztos, hogy csak beszélgettetek? – ütötte tovább a vasat Ron. Ugyan soha nem volt közte és Hermione között semmi (s a jelenlegi állás szerint legnagyobb valószínűséggel soha nem is lesz), mégis előszeretettel féltékenykedett, amit barátnője nem nézett túl jó szemmel. Persze örült neki, hogy a fiú ennyire figyel rá, de néha ez a figyelem már inkább volt fojtogató, mint aranyos.
- Ne aggódj, teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy nem történt közöttünk semmi. Különben is, mi lett volna abban, ha mégis? – mosolyodott el kissé kacéran.
- Na de Hermione! – kerekedtek el a vörös hajú ifjonc szemei, Harryt eközben pedig a röhögés kerülgette.
- Ugyan már, csak vicceltem, Ron! – bukott ki belőle a féktelen nevetés. – Nem volt semmi, hidd már el nekem, kérlek!
- Jó, jó, elhiszem – emelte fel végül megadóan a két kezét. – De most menjünk enni, mert egyszerűen kilyukad a gyomrom.
- Menjetek csak előre, én megvárom Alexet.
A másik kettő beleegyezőn biccentett, majd kiléptek a portrélyukon.

Rövidesen Alex sétált le a lépcsőn, és megállt a lány mellett.
- Most merre? – kérdezte kíváncsian.
- A Nagyterembe. Ideje reggeliznünk – azzal egymás mellett indultak el. A folyosón hasonló jelenséget tapasztaltak, mint a klubhelyiségben: a lányok összesúgtak a hátuk mögött, és sokatmondó pillantásokat váltottak, mint akik azt mondják: „Ezek ketten biztosan járnak! Kár a srácért, pedig olyan helyes…”.
- Azt hiszem, nagy népszerűségnek fogsz örvendeni ebben az iskolában.
- Tessék? – nézett rá Alex kissé meglepetten. –Miből gondolod ezt?
- Az összes lány el van tőled ájulva. A helyedben én már ma este számítanék rajongói levelekre.
- Egyszerűen nagyszerű… - jegyezte meg örömtelen hangon. – Hogy én ennek miért nem tudok örülni?!
- Hogy-hogy? Nem érdekelnek a lányok? – kérdezte huncut mosollyal Hermione.
- Nem erről van szó! – szabadkozott azonnal. – Csak tudod, nekem elméletileg van valakim, legalább is azt hiszem.
- Csak azt hiszed? Az ember általában tudja, ha tartozik valakihez, nem?
- De igen, ebben igazat viszont a mi esetünk kissé, ha lehet ezt mondanom, komplikált. Hol együtt vagyunk, hol nem…
- Ja értem… És most éppen hogy álltok? – kérdezte kissé félve, attól tartva, hogy esetleg a másik félreérti a baráti közeledést.
- Azt hiszem, sehogy. Hónapok óta nem láttám, szóval most talán szünetelünk.
- Értem.
Az út további részében nem szólaltak meg, mindketten gondolataikba mélyedtek. A Nagyteremben a szokásos zsivaj fogadta őket, s a nagy tumultusban alig bírtak helyet találni maguknak. Alig, hogy helyet foglaltak, a Nagyterem keskeny ablakaim keresztül vagy száz bagoly röppent be az ablakon.
- Ezek mik? – kérdezte meg a lányt.
- Postabaglyok. Általában heti egyszer jönnek, a szülőktől, barátoktól, rokonoktól hoznak csomagokat. Nézd, azt hiszem, az egyik pont neked hoz valamit – biccentett az egyik hollófekete madár felé, ami Alexet vette célba, majd stílszerűen annak még üres tányérjába ereszkedett. A lábán egy méretes csomagot cipelt, aminek barna csomagolópapírjára csak egy hatalmas S-t firkantottak. A fiú szeme azonnal felcsillant: Smithers elkészítette a kütyüket!
- Nem nyitod ki? – kérdezte a lány.
- Inkább nem, majd később.
- Ahogy tetszik. Áh, itt jönnek az iskolai órarendek is – minden diák előtt egy-egy boríték landolt. Alex kinyitotta a sajátját, s idegesen mutatta meg Hermionénak:
- Ilyen sok órám lesz?
- Istenem… Sajnálom…
- Miért, mi történt?
- Azt hiszem, McGalagony úgy volt vele, hogy az a legjobb, ha minél több időt vagy mellettem, hogy segíthessek neked a tanulásban. Ezért az én óráimat vetette fel veled.
- Szóval csak közös óráink lesznek?
- Attól tartok, igen.
- Hát, végül is… Nem akkora probléma, csak szólok, hogy esténként nagyon fáradt leszek…
- Ugyan, ne butáskodj, majd lemondok pár órát, nem nagy ügy.
- Biztos vagy ebben? Te mondtad, hogy nagyon szeretsz tanulni.
- Igen, de szeretnék rajtad is segíteni, ezért pedig hajlandó vagyok áldozatokat hozni.
- Köszönöm szépen.
- Ugyan, nem tesz semmit. De most lássuk, milyen óráink lesznek ma… - pillantott bele a papirosba. – jaj ne!
- Mi a baj?
- Bájitaltan Pitonnal és a mardekárosokkal.
- Nem hangzik túl bíztatóan.
- Hát, nem is az… Azt hiszem, készülhetek egy adag megalázásra.
- Ne aggódj, majd én megvédelek.
- Komolyan mondod?
- Persze. Senki sem fog egyetlen ujjal sem hozzád érni… legalábbis ártó szándékkal – tette hozzá gyorsan.
A pincébe érve Hermione kissé megszorította a karját.
- Valami baj van? – pillantott le rá Alex.
- Látod azt a szőke srácot? – biccentett egy magas, hosszú szőke hajú fiúra, akinek hegyes arcát uraló jeges, szürke szemeivel, leplezetlenül bámulta őket.
- Igen, mi van vele?
- Ő Draco Malfoy… Elsős korom óta azon van, hogy megkeserítse az én életemet és Harryékét.
- Értem… Ha majd elkezd téged cseszegetni, lerendezem. A fiúk gondolom meg tudják magukat védeni.
- Persze…
- Akkor ezt eldöntöttük.
Malfoy ebben a pillanatban vált ki az őt körülvevő tömegből, és az Alex-Hermione kettős felé vette útját. Megállt előttük, és leplezetlen gúnnyal az arcán mérte végig őket.
- Nocsak, a két sárvérű azonnal megtalálta a közös hangot. Milyen szép – jegyezte meg.
- Fogd be, Malfoy!
- Ugyan, Granger, pont te mondod, hogy fogjam be? Nem nekem vannak hód fogaim, amiket illenék elrejteni – támadott továbbra is. Hermione egy pillanatra megremegett, mint akit a sírás kerülget, de azért még összeszedte magát, s megszólalt:
- Tájékoztatásul közlöm, hogy már a negyedik bál előtt, Madame Pomfrey volt olyan kedves, hogy megoldja az ebbéli problémámat. Ha jól emlékszem, azokat a fogakat pont tőled kaptam.
- Milyen igaz… Most hogy mondod, kaphatnál még egyszer, úgyis olyan jól állt – talárja zsebéből már elő is vette a varázspálcáját, és a lányra szegezte, azonban Alex hirtelen elé állt, és egészen egyszerűen kirúgta a kezéből. A pálca átröpült a folyosón, majd a közeli falnak csapódott, és darabokra tört.
- Te szemét dög! Mit csináltál?! – dühöngött Malfoy.
- Megvédtem tőled a barátomat. Örülj neki, hogy nem a képedet rúgtam be, kis köcsög.
- Azt úgyse mernéd megtenni! Tudod ki az én apám!
- Nem tudom, de pont leszarom.
- Ő az egyik legbefolyásosabb mágus az országban, ha megtudja, mit tettél a pálcámmal, súlyos árat fogsz fizetni érte.
- Már mondtam, hogy mennyire érdekel, Malfoy. Szóval nyugodtan felszívódhatsz.
- Rohadj meg! – a következő pillanatban már rátámadt a fiúra, akit azonban nem ért felkészületlenül a dolog: azonnal felvette a karate alapállását, és kivédte a felé irányuló ütést. A következő pillanatban pedig kontározott, és egy határozott mozdulattal, teljes erőből gyomorszájon vágta a mardekárost. Az térdre rogyott, és a gyomorszáját fogta, a többiek pedig köréjük gyűltek, és élvezettel figyelték a verekedést. Ekkor nyílt ki a tanterem ajtaja és Piton lépett ki rajta. Egy pillantás elég volt, máris tudta mi történt, különösen, amikor észrevette a sarokban heverő pálcadarabokat.
- Ki tette ezt, Malfoy?
- Ő volt! – mutatott a még mindig karate állásban feszítő Alexre.
- Mr. Rider, nincs itt egy napja, és máris a bajt keresi? Nem szép dolog, mondhatom. Ki kell fizetnie a diáktársa pálcáját, továbbá egy heti büntetőmunkára ítélem. Megjegyzem, az előbbi nem egy olcsó mulatság.
- Nincsen pénzem.
- Az részletkérdés. Mire elérkezik az első roxmortsi kirándulás, előkeríti azt a pénzt, és átadja a diáktársának, hogy az kifizethesse az új eszközét
- De professzor, Malfoy kezdte! – kelt a védelmére azonnal az összes jelen lévő griffendélés.
- Nem érdekel, ki kezdte, világos? A büntetést tudja. Most pedig befelé a terembe! Crack kísérje le Malfoyt a Gyengélkedőre.
Amikor már mindannyian a helyükön ültek, (Hermione szokás szerint Alex mellé ült, barátai pedig az előttük lévő padba) a lány egy cetlit csúsztatott a fiú kezébe, ezzel a szöveggel:
„Sajnálom, ami történt. Az én hibám volt.”
Mosolyognia kellett a lány bűntudatán, így a következő szöveget firkantotta a papírlapra: „Ne hülyéskedj már velem! Az a hülyegyerek csak azt kapta, amit megérdemelt. Remélem a cipőm nyoma utt marad a hasfalán.”
„Nagyon szemét vagy vele, tudod?”
„Talán probléma?” Miután leírta, és visszaadta a pergament, ránézett a lányra, aki csak mosolyogva megrázta a fejét. Alex pedig elégedetten elvigyorodott.

A többi órán szerencsére nem történt egyéb atrocitás, a tanárok igen megértőek voltak vele, ha kellett, kétszer is elmagyarázták az adott anyagrészt, csakhogy nagyjából felfoghassa (szerencsére Malfoy a nap további részeiben nem mutatkozott), sőt Bimba professzor kedvesen felajánlotta, hogy valamelyik óra után korábbi anyagokat is elmagyaráz neki. Hermionéra gondolva elfogadta az ajánlatot, hiszen a lánynak lesz baja bőven a többi gyakorlati tantárggyal. Az utolsó tanóra után gyorsan megebédelt, majd elvonult a hálószobájába, hogy megszemlélje Smithers küldeményét. Kinyitva a csomagot, az első, amit észrevett, egy hosszú, hosszú levél volt. A kezébe vette, és elkezdte olvasni:

„Alex!
Öregem, nem mindennapi kalandba bonyolódtál, ahogy hallottam, őszinte részvétem. Ez a küldetés még nekem is feladta a leckét, pedig te is tudod, hogy máskor igen gyorsan összedobok számodra egy készletet. De ez most nem lényeg, a felszerelésekről szólnék néhány szót. Az első egy karóra, aminek funkciója hasonló ahhoz, amit a Yu őrnagy ellen kaptál, csakhogy ez (a feladatodat figyelembe véve) egy nyomkövető. Annak a Potter gyereknek a DNS-e van benne, ha az órát déli 12 órára tekered, az óra által kibocsátott jelek azonnal rábukkannak. Ne aggódj, ebben biztosan van elem, magam ellenőriztem, és nem is lehet kioperálni belőle egyhamar.”

Alex nem tudta megállni, hogy el ne komorodjon. Ash volt az, aki kivette az órából az elemet, éppen ezért az MI6 csak jóval később, majdnem a halál küszöbén talált rá, valahol az őserdőben. Elhessegette ebbéli gondolatait, és tovább olvasott:

„A következő ketyerére is nagyon büszke vagyok. Az ing és a nadrág golyóálló anyagból készült, ráadásul az egyik itteni boszorkány (az utóbbi időben igencsak megszaporodtak errefelé) a lehető legerősebb védelemmel látta el az átkok ellen. Remélem hasznát veszed majd. A harmadik pedig… hát igen. Tudom, hogy Blunt nem örülne neki, ha megtudná, de…

Itt felcsillant a szeme, gyorsan kivette az előző két eszközt, s megpillantotta a csomag alján heverő pisztolyt. Nem volt egy veszélyes fegyver, csupán egy 9 mm-es Beretta, de mégis csak egy pisztoly volt. Már mióta könyörgött az MI6 vezetőjének, hogy kaphasson egyet, s most, (bár titokban) imái meghallgatásra találtak. Miután kigyönyörködte magát, újra a levelet vette a kezébe:

„... azt hiszem, most már megérdemled, hogy komolyabb eszközöket is használj, persze csakis ésszel. Három tartalék tárat kapsz hozzá, mindenre nagyon vigyázni! Apropó, mielőtt elfelejtem, a negyedik tárban apró füstbombák vannak, azok még jól jöhetnek. Nagyon vigyázz magadra, Fiú!
Smithers”