5. Alan Blunt irodája

-Akkor kivel?-döbbent le Watson.

-Valami másik ügynökkel.- válaszolt Lola. Majd mikor meglátta Watson elképedt fejét, folytatta- Csak van egy szabad kémük, aki dolgozna velem?!! És egyáltalán! Mi lenne a dolgom??- fogalmazta meg Lola a kérdést, ami a fejében már régóta motoszkált. Remélte annyira nem veszélyes. Tom nem tudta, mit tegyen. Ő nem ígérhet neki semmit. Arra jutott, hogy felviszi Blunthoz, majd ő megmondja, hogy mi legyen.

-Gyere!- szólt Lolának.- Felmegyünk a 16.-ra.

-Miért? Mi van ott?- kérdezte Watsont.

-Alan Blunt irodája.- csak ennyi volt a válasza. Nem szándékozott többet mondani erről. Majd ha felérnek, megtudja…

Kiléptek a nyomasztó szobából, és a lift felé vették az irányt. Watson hívta a liftet, közben az ügynökök akik felkísérték ide megint körbeállták. Lola nem értette, miért, hisz már tisztázta magát. Sőt… ők akarnak tőle valamit, és nem pedig fordítva…  Elvárhatna egy kis kedvességet, nem pedig hogy még mindig úgy kezeljék mint egy veszélyes egyént. Vajon ki lehet az az Alan Blunt? Biztos a főnök vagy valami más magas rangú ember… És Watson miért nem válaszolt a kérdésekre?  Ezek a gondolatok cikáztak Lola- Peyton fejében. Majd jött a lift. Beszálltak, ugyanabban az alakzatban amiben először. Watson megnyomat a 16. emeletre vezető gombot. A lift megindult fölfelé, Lola érezte a nyomást a fülében. Utálta ezt az érzést, bár ki szereti?! Lola figyelte a kijelzőt: …14, 15, 16 és megérkeztek. A lift ajtaja kinyílt. Kiszálltak az előtte lévő emberek-köztük Tom Watson is- majd Lola és a háta mögött állók. Ezen a folyosón már nem állták körül, most csak Lola és Tom mentek a megfelelő szoba felé. Az 1605-ös ajtóhoz érkeztek. Tom megállt, és ezt mondta Lolának:

-        Megérkeztünk. Ez Alan Blunt irodája.  

Majd bekopogott, és válaszra sem várva benyitott majd betessékelte Lolát, aztán ő is belépett.

-Igen?- csak ennyit mondott ez a szürke öltönyös férfi.

-Uram, ő itt Lola- Peyton Green. – mondta Watson.

-Áh! Hát ő lenne az?! Nos mi a válasza?- kérdezte. Majd Lolához fordult, és   bemutatkozott- Én vagyok Alan Blunt.

-Jó napot!- köszönt Lola.

-Hát a válasza az igen.- vette át a szót Tom.- de van egy kis gond.

- Mi lenne az?- kérdezte Blunt.

-Az, hogy nem hajlandó egyedül dolgozni! Mindenképpen akar egy társat, akivel együtt dolgozhatnak egy-egy bevetésen.- mondta el Watson.

- Hát ez tényleg gond.- ismerte be Alan Blunt.- Ugyanis nem sokan dolgoznának együtt szívesen egy 14 éves lánnyal, akinek még nem volt egy bevetése sem. És az egyetlen érv ami idáig mellette szól az egy „motoros üldözés”.  De! Ha ez olyan fontos, akkor majdcsak kerítünk valakit aki elvállalja.

-Ezesetben teljesen újra kell gondolnunk az egész ügyet: az álcát, a fedő sztorit… minent!- emlékeztette főnökét.

-Ezt én is tudom Watson!- mondta Mr. Blunt.- Épp ebben áll a dolog neheze. Ebben az 1-2 órában már mindent elintéztünk. Megvan hogy, hogy juttatjuk be Lola- Peyton-t, van egy tökéletes fedősztorija, már Smithers-nek is szóltunk, hogy készítse el a megfelelő kütyüket, erre most?! Kezdhetjük előröl.

-Sajnálom, de mint már mondtam: én NEM dolgozok egyedül!! Egyrészt azért mert, bevallom, egy „kicsit” félek, másrészt pedig fogalmam sincs hogy mit kéne tennem és végül azért mert már így is elég időt töltöttem egyedül életem során!- kelt ki magából Lola.

Alan Blunt erősen gondolkozott, hogy vajon ki lehetne a megfelelő társ Lola számára. Minden számításba jöhető ügynököt számításba vett.

-Najó. Azt hiszem, van pár ügynökünk aki most épp nincs bevetésen.- Viszont erősen kétlem, hogy vállalnák, veled.

Lola vágott egy grimaszt, majd ezt kérdezte:

-Akkor most mi lesz? Ha nem talál valakit sürgősen, akkor nincs üzlet. Különben sem tudom még azt sem, hogy mi lenne a feladatom!

-Be kell épülnöd egy Johnathan Johnson nevű rendező filmjébe, és ki kell derítened, hogy mi a közös a filmben játszó színészekben, és hogy mi Johnson terve.- válaszolta meg a kérdést koránt sem érthetően Mr. Blunt.

-De hát miért? Mit tett ez a pasas?

-Állítólag semmit, de szerintünk köze van a készülő filmjében játszó színészek folyamatos eltűnéséhez. Az első eltűnés 2 hete történt. Egy Claire Davis nevű nő, a film egyik jelentős mellékszereplője, rejtélyes körülmények között felszívódott. Pár napra rá újabb két szereplő tűnt el. Nem tudjuk hogyan, nem tudjuk miért, az egyetlen gyanús ez a Johnathan  Johnson nevű pasas.

-Miért?

-Ő a rendező, a sztori kitalálója, ő választotta ki a színészeket és az egész stábot. Az az érdekes, hogy az összes színész és stábtag mind hollywoodi. Viszont ez a rendező angol, pontosabban londoni.

-És?

-Mégis miért akarna egy angol csupa hollywoodi szereplőt és stábtagot.

-Nem tudom, de szerintem ez nem elég egy ilyen bevetéshez.- vetette fel Lola.

-Ha tudnád, hogy hány olyan ügyünk volt már aminél még ennyi bizonyíték sem volt?- magyarázott Blunt.

-Neked annyi lesz a dolgod, hogy beépülsz, mégpedig úgy, hogy elmész egy castingra, ami természetesen meg lesz rendezve, ahol majd téged választanak a szereplő megformálására. Ezen a castingon nem lesz ott Johnson.

-Kit kell alakítanom?

-Egy mellékszereplőt. Az eredeti megformálója „eltűnt”.- Mr. Blunt ujjaival jelezte, hogy az eltűntet idézőjelbe gondolja.- Ő volt az első, egy nő.

-Claire Davis.- vágott közbe Lola.

-Igen. Ő játszotta volna Rose Maddent. A szöveg és a szereplő jellemzése ebben az aktában van.- mondta, majd átnyújtott neki egy sárgásbarna dossziét, benne jó pár papírral.- továbbá benne van még pár infó az ügyről, és még pár apróság.

Lola elvette és belelapozott. Jó pár papírt látott. Lesz mit olvasnia éjszaka…

-Akkor most térjünk rá erre a „társ-dologra”.- hozta szóba újra Alan Blunt.

-Nos úgy tűnik az egyetlen lehetőség, akivel nem lenne oda az álca és talán még együtt is tudtok működni, az nem más mint…- Mr. Blunt nagy levegőt vett. Tudta, hogy nem túl fair dolog tőle, hisz épp hogy csak most tért vissza egy bevetésről, megérdemelné a pihenést, de ha egyszer munka van… Majd kibökte:

-Alex Rider.

-És miért gondolja, hogy olyan jól ki fogunk jönni egymással? Mégis ki ő?- kérdezte Lola.

-Alex Rider volt az első 14 éves kém a világon. Mégis jobb volt, mint néhány jóval idősebb társa. Azóta egy év telt el. Szóval Alex most 15 éves.- magyarázta meg Mr. Blunt helyett, egy fekete, vállig érő frizurát viselő, szürke kosztümös nő. Mrs. Jones épp akkor lépett be Alan Blunt irodájába, mikor Az arról beszélt, hogy ki lenne az ideális társa Lolának.

-Értem. Amúgy maga kicsoda? A titkárnő?- találgatott Lola.

-Nem. Én Alan Blunt helyettese vagyok. És te vagy, ugye Lola- Peyton Green?- nézett rá nagy, fekete szemeivel.

-Igen, az vagyok. De mi van itt? Maguknak az a mániájuk, hogy 14 éves fiúkból és lányokból csinálnak kémeket?- grimaszolt Lola.

-Nem, de tény, hogy egy 14-15 éves gyerekre nem annyira gyanakodnak, mint mondjuk egy felnőttre. Mellesleg mi nem mindenkit szervezünk be. Csak a legjobbakat.

-Hát akkor most nagyon mellétrafáltak.- jegyezte meg gúnyosan Lola. Még hogy ő a legjobb? Na ne! Nem csinált mást mint ’elkapott’ egy táskatolvajt. Ennyit bárki meg tud csinálni…

-Nem hinném. Mégis hány 14 éves lányt ismersz, aki ugyanezt utánad tudná csinálni? Szörfözöl, jet-skizel, heyget mászol, snowboardozol… etc. és mindezek mellett még motoros üldözésbe is keveredsz, csakhogy vissza add egy nő táskáját, és hogy börtönbe juttass egy tolvajt. Mégis hány 14 éves lány tenne ilyet? Hányan kockáztatnák az életüket egy ismeretlenért?- tette fel a költői kérdést Alan Blunt.

-De hát én ezzel nem kockáztattam az életem. Nem volt ez olyan veszélyes…- gondolkodott hangosan Lola.

-De mi lett volna ha fegyver van nála? Simán lelőhetett volna.- érvelt Mr. Blunt.

-De nem volt fegyvere.

-Viszont te ezt akkor még nem tudhattad!

-Na jó ez igaz…- ismerte be Lola.- De mégis… Bárki más megtette volna.

-És hányan tették? Hányan üldözték a férfit, hmm?- kérdezte gúnyosan Mr. Blunt.

- Csak én.- ismerte be Lola. Na jó ez igaz, de mi van ha kudarcot vallok, ha lelepleződök…? Lola úgy érezte, hogy nem képes megtenni, amit kérnek tőle. Ez neki még túlságosan új. Hogy ő kém?

-Hidd el, képes vagy rá!- bíztatta Mrs. Jones, mintha olvasna a gondolataiban. Na jó… Ha ők mondják, lehet benne valami. Gondolta végül Lola.

-Ok, akkor most mit tegyek?- kérdezte Lola.

-Menj el Chelsea-be!- válaszolta meg a kérdést Mr. Blunt.

-De minek?- lepődött meg Lola.

-Hogy meggyőzd Alexet.

-De miért pont én?- döbbent le Lola.

-Azért mert Alex, ha mi kérjük egész biztosan nemet mond.- Mrs. Jones látva Lola döbbent arcát, folytatta.- Alig pár napja tért haza egy igen veszélyes bevetésről, és megmondta, hogy most egy ideig pihenni akar, és hogy meg se próbáljuk rávenni egy újabb bevetésre, mert akármit is csinálunk a válasza NEM lesz.

-És most azt hiszik, hogy én majd meg tudom győzni, vagy mi?

-Hát ha annyira  fontos neked, hogy ne egyedül menj, akkor meggyőzöd!- mondta Mr. Blunt.

-De miért hallgatna éppen rám?- kérdezte Lola. Még mindig nem értette, hogy neki miért sikerülne meggyőznie. Hisz nem is ismeri. A tapasztalatai alapján, pedig igen kevés az esélye annak, hogyha ő kéri meg akkor majd belemegy. Hogy miért gondolta így? Egyszerű. A külseje miatt! Az emberek többségének már első látásra sem tűnik szimpatikusnak. Csak ránéznek és máris megszólal a „vészcsengő”…

-Talán mert hasonló korúak vagytok, és Alex így úgy fogja érezni, hogy nem nekünk, hanem neked kell segítenie. Így mindjárt rokonszenvesebbé válik majd számára a feladat.- magyarázta Mrs. Jones. Lola fintorgott egyet. „Mégis miért segítene szívesen nekem? Mintha olyan szép látvány lennék…”- gondolta.

-Na jó. Megpróbálom. Úgy látom nincs más lehetőség csak ez, ha tényleg nem akarok egyedül menni.- egyezett bele.

-Rendben. Itt a cím.- Mr. Blunt átnyújtott neki egy cetlit, amire az előbb firkantotta fel Alex pontos címét.

-Hívjunk egy taxit?- kérdezte Mrs. Jones.

-Igen, megköszönném.- válaszolta Lola.