Miközben egyre beljebb mentek a Belváros felé, a volt grifffendélesnek feltűnt, hogy voltaképpen London egyik patinás, leginkább sznob negyede felé igyekeznek. Életében nem gondolta volna, hogy ő valaha beteszi ide a lábát – félreértés ne essék, annak idején Iannel és Jackel szintén nagyon jó körülmények között éltek, csak nem ennyire irritáló környezetben -, erre most tessék: itt sétálgat hajdani esküdt ellenségével, aki elméletileg segíteni akar rajta.
Soha, egy percig sem jutott eszébe az, hogy neki egyszer éppen Draco Malfoy segítségére legyen szüksége ahhoz, hogy megoldjon valamiféle problémát. Most azonban határozottan úgy tűnt a számára, hogy az ellensége nagyon is jól tudja, mit beszél. Ebben ugyan eleinte igen csak kételkedett, de ahogyan vetett egy gyors oldalpillantást a mellette határozott léptekkel haladó Malfoyra, rájött, hogy most az egyszer kénytelen hinni neki.
Az erő, amihez – mint később kiderült, sok halálfaló szerint jogtalanul – hozzájutott, valóban többszörösen túlmutattak a képességein. Annak idején a testében csak ez nagyon minimális mennyiségű mágiát találtak, ami csupán egy egyszerű, zár nyitó bűbájhoz volt elég – közismertebb nevén Alohomora -. Ennek köszönhette, hogy egyszer meg tudta menteni Hermionét, éppen ettől az embertől.
A gondolatra egy újabb dühhullám szánkázott végig a testén, ami megint emelte valamivel a testéből sugárzó hő melegét. Ennek hatására pedig Draco már valósággal rimánkodott magában, hogy csak érjenek haza, és hadd szabaduljon meg végre az ingjétől, ami az izzadtságtól ázottan tapadt a felsőtestére. Útközben egyetlen szó, nem sok, annyi sem esett köztük, mindketten elmerültek a maguk gondolatai között.
Pár perc elteltével Draco egy háromszintes kúria kapujában állt meg, ami jöttére azonnal szélesre tárult, mintha csak láthatatlan szolgálók mozgatnák. Ránézett Alexre, akinek arcán az őszinte döbbenetet lehetett látni.
- Én itt élek – jegyezt meg nemes egyszerűséggel.
- Legalább egyedül? – kérdezte szárazon.
- Fogjuk rá. Ideje mennünk – indult el a murvával felszórt kocsifelhajtón át az épület felé.
Alex rövidesen követte, miközben körbepillantott. Magában rácsodálkozott, mennyire elegáns, visszafogott az egész park. A felhajtó két oldalán mesébe illő rózsák illatoztak, a gyep gondosan levágva, szinte milliméteres pontossággal egyformára. Az egyetlen nagyobb növény, egy zöldellő tölgyfa volt az egész udvarban, árnyéka hűvös menedéket kínált a hőséggel szemben. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogyha ez a rész ennyire puritán a maga nemében, akkor a kúria sokkalta fényűzőbb berendezésű lehet.

Nem csalódott: alig, hogy felmentek a széles, hófehér márványlépcsőn, és beléptek az előcsarnokba, gyakorlatilag rászakadt a giccs és pompa, fullasztó egyvelege. A magas mennyezetre csodálatos freskót festett egy művészi ambíciókkal megáldott festő. A krémes színű falakon tükrök tömkelege sorakozott, ami optikailag még inkább növelte a teret. Követte Malfoyt a monumentális mappaliba, ahol a fényűzés újabb fokozatát volt „szerencséje” megismerni. Mindenfelé aranyozott képkeretű, ránézésre olajfestékkel készült festményeket látott, amiknek alakjai – valószínűleg a család korábbi felmenői – egytől egyig mozogtak valamennyire. Egy akadt. ami különösen megragadta a figyelmét: a sötét háttér előtt, régi hintaszékben, egy fiatal, huszonéves nő ült, halványkék selyemruhában, amire lágyan ráomlott gesztenyebarna haja. Bár arcán kedves mosoly ült, kék szemei nem ragyogtak a boldogságtól. Ölében egy apró, pár hónapos kisbaba feküdt, akinek, bár szemei zafír színűek voltak, akárcsak az édesanyjának, azonban halovány bőrének és hegyes arcának köszönhetően le sem tagadhatta volna az apját, aki szintén szerepelt a festményen. Draco Malfoy a hintaszék mögött állt, egyik kezét a háttámlán nyugtatta. Arca azonban olyan kifejezéstelen volt, mint mindig.
Olyannyira belefeledkezett a kép tanulmányozásába, hogy fel sem tűnt számára, amint Draco odalép mellé. Egy jó darabig egyikük sem szólalt meg, csak némán szemlélték a műalkotást.
- Mindketten meghaltak? – kérdezte óvatosan Alex, noha maga sem értette igazán, mire fel ennyire tapintatos.
- Nem. Jasmine még időben született. Most egy hozzáértő dajka vigyáz rá a szobájában.
- Értem. Azért részvétem.
- Nincsen miért. Régóta tudta, hogy halálos beteg. Tudatosan készült a halálra. Kettőnk közül te vagy az, aki részvétre szorul.
- Mondja ezt az esküdt ellenségem – jegyezte meg szárazon.
- Lehetsz akármilyen cinikus, be kell látnod, hogy igazam van, Rider. Most már viszont ideje lerendeznünk azt, amiért idehoztalak – azzal elindult az emelet felé, Alex pedig tisztességes távolságból követte.

Fönt balra mentek, majd beléptek a folyosó végén lévő ajtón át egy hálószobába, ami merőben különbözött a ház többi helyiségétől. Méreteit tekintve ugyan ez sem maradt el az eddig látottaktól, ám itt, a kellemes árnyalatú, pasztell helyett a sötét színek domináltak. A méregzöldre pingált falfelületeken nem egyszer felfedezte a Mardekár ház jelképét, az ezüstkígyót. A fekete bőr ülőgarnitúra úgy volt elhelyezve, hogy egyenesen a falba épített, cseresznyefából készült bárszekrényre nézzen, ami valósággal roskadozott az italok súlya alatt. A baldachinos franciaágyon is csak és kizárólag sötét ágynemű kapott helyet.
- Arra van a fürdőszoba – mutatott egy ajtóra Malfoy, majd gyorsan kibújt az ingéből és leterítette a kanapéra. Alex szemei ezt látva egy pillanatra elkerekedtek, majd résnyire szűkültek: ellensége testfelépítése szakasztott olyan volt, legalább annyira kidolgozott, mint az övé, csak valamivel kötöttebb, nem pedig szálkás. Ráadásul egyetlen heg sem csúfította el.
Amikor ez eszébe jutott, hirtelen ellenállhatatlan kísértés tört rá, hogy felpofozza magát. Hogy juthat ilyesmi éppen az ő eszébe? Gyorsan elhessegette ezeket a furcsa gondolatokat, sőt, még a tekintetét is elkapta róla. Malfoy, ha észre is vette a reakcióját, nem adta jelét, s nem is tette szóvá, csupán titokzatosan mosolygott.
- Minek kellene bemennem a fürdőszobába?
- Mit gondolsz, mivel foglak lehűteni? Jéggel.
- Ezt mondhattad volna előbb is… Akkor nem kellett volna idáig eljönnöm.
- Tévedés. A jég, amivel segíthetek rajtad, nem hagyományos fagyasztott víz.
- Miről beszélsz? – Alexen látszott, hogy teljesen elbizonytalanodott: már ő maga sem tudta, mit gondoljon erről az egyenesen abszurd helyzetről.
- Annak idején a Nagyúr tudatosan készült arra az eshetőségre, hogy mi lesz, ha a harcos mégis elveszíteni Potterrel szemben. Ez, mint azt mindketten nagyon jól tudjuk, valóban bekövetkezett. Az, hogy megkaptad a hatalmát, amire oly sokan áhítoznak, nem a véletlen műve volt. Voldemort a tervei szerint az utolsó felavatott halálfaló jutott hozzá, jelen esetben te. Az is igaz, hogy eredendően én voltam az utolsó, csakhogy közbeszólt a félreértelmezett jóslat.
- Ezt egyelőre értem, azt hiszem – biccentett Alex.
- A Nagyúr azzal is tisztában volt, hogy az erejét nem könnyű kordában tartani. Elszabadulásának legjellemzőbb esete az, ami most veled is megesik, a túlzott hőtermelés, ami piromán tevékenységekbe is átcsaphat. Ezt egyetlen dolog tudja megszűntetni, a Voldemort szívéből nyert jég. Ez elveszi a felesleges hőt, visszaállítja a tested normális hőmérsékletét. Ezért van szükség a fürdőszobára.
- Remek, ezt felfogtam.
- Örülök neki. Ha tanácsolhatom, hideg vizet nyiss meg. Nemsokára visszajövök.

Miután kiment, Alex kieresztette tüdejéből a benne rekedt levegőt, és belépett a fürdőbe, ahol egy sor mágikus fáklya azonnal meggyulladt. A kádat, Malfoy tanácsának megfelelően, teleeresztette jeges vízzel, sőt, még az egyik csapból némi habfürdőt is eresztett bele, talán szemérmességből. Kibújt az öltözékéből, majd beleereszkedett a habokkal teli kádba. Alig, hogy a testét ellepte a víz, az azonnal forrni kezdett, s ezzel szine egy időben megérkezett Malfoy, aki ugyan továbbra sem erőltetett magára egy deka inget sem, viszont a kezében tartott egy vödröt, ami tele volt jégkockákkal.
- Parancsolj, itt a hűsítő – azzal az egészet ráborította Alexre, aki hosszú órák óta, most először megborzongott.
- Ez tényleg elég hideg – a fogai már-már vacogtak, és félő volt, hogy kiugranak az ínyéből.
- Én mondtam – vont vállat. – De ettől legalább rendbe jössz.
- Kösz, Malfoy.
- Nincs mit, bár nem szívesen tettem.
- Tudom, de azért kösz szépen.
Miután Malfoy végre valahára kiment, még bő fél órán át áztatta magát, majd nagy nehezen rászánta magát, és kimászott. Elvett egy fogason lógó törülközőt, gyorsan megszárítkozott, és visszavette a ruháit. Pár pillanatig csak állt, és nézte magát a tükörben: valahányszor eszébe jutott a félmeztelen Draco, egy enyhe, de –sajnos – észrevehető pír futott végig az arcán, majd tűnt el nyomtalanul, amikor nyugalmat erőltetett magára. Mi ütött beléd, Alex Rider?, egyre csak ezt kérdezgette, de választ, bármennyire is kereste, sehol sem talált.
Később, amikor kilépett a szokatlan módon párás helyiségből, nem tudta, hova is menjen. Rápillantott a balján pihenő karórára, s látta, hogy már idestova tíz óra is elmúlt. Na, ennyit a vacsoráról, Shirley biztosan le fogja harapni a fejemet, gondolta, miközben elkezdett a folyosókon bolyongani, mint aki keress valamit. Ha tényleg keresett is, még maga sem tudta, mi lehetett az. Egészen addig ezt hitte, amíg meg nem hallotta az egyik ajtó mögül érkező gyereksírást.

Gondolkodás nélkül odament, bekopogott, de mivel választ nem kapott, úgy vette, hogy beengedték, ezért benyitott. Egy patinás, igazi lányszobában találta magát: rózsaszín tapéta, aranyos csipkefüggönyök, baldachinos babaágy, és rengeteg kislányos holmi között. A sírás felerősödött, ő pedig nem is tudta miért, de odament a bölcsőhöz, és lenézett a benne fekvő pici Jasminére. A kislány, amikor meglátta, egy pillanatra eltátotta aprócska száját, sőt, még sírni is elfelejtett. Helyette kicsi kezeivel elkezdett Alex felé kapkodni, aki eleinte azt sem tudta, mihez is kezdjen.
Végül azt tette, amit bárki más tett volna a helyében: hallgatott az ösztöneire. Nagyon óvatosan kiemelte a kislányt az ágyból, az ölébe vette, és leült vele egy közeli székbe. Milyen érdekes, Jasmine azonnal elégedetten elmosolyodott, és lehunyta a szemét. Pár per elteltével pedig már ott hortyogott a számára idegen férfi kezében, aki úgy nézett le rá, mint aki egy kis csodát lát maga előtt.
Elgondolkozott egy kissé: vajon az ő fiát is ilyen megnyugtató érzés lett volna dajkálni? Esetleg van aközött különbség, ha egy fiúról van szó, vagy ha egy lányról? Ilyen, és ehhez hasonlatos kérdések kavarogtak a fejében, amikor is a folyosó felől lépteket hallott. Annyi ideje sem maradt, hogy legalább Jasminét visszategye a bölcsőbe, így amikor Malfoy – most már végre valahára sötétkék ing is volt rajta - benyitott, nyomában a kissé megszeppent dadával, nem is igen tudott mit mondani, amikor meglátta a kissé fura kettőst.
- Ezek szerint ezért hallgatott el – gondolkozott hangosan, miközben az ura nyomában belépett a gyerekszobába. Malfoy arcán csak a megdöbbenést lehetett látni, így Alex azonnal szabadkozni kezdett:
- Sajnálom, csak meghallottam, hogy sír… Bejöttem, és amikor megfogtam, elhallgatott.
- Semmi baj, uram – cincogta a dajka furcsa, magas hangon, aki, amikor meglátta Alexet, fülig elvörösödött. Átvette a kislányt, és visszatette az ágyba, aki ennek hatására, láss csodát, megint csak rákezdett.
- Hát, ezt nem hiszem el – morogta Draco, miközben figyelte, ahogyan Alex újra magához öleli az ő lányát. Tagadhatatlanul sokkal jobban értett hozzá, mint ő. Neki sohasem volt érzéke a kölyökhöz, ez tény.
- Elaludt – jegyezte meg rövidesen Alex, amikor a dajka már kilépett a szobából, és elindult, hogy meghozza a kisasszonyka vacsoráját. – Nekem viszont mennem kell. Harryék már várnak rám, ráadásul biztosra veszem, hogy Shirley tövig rágja a kefét miattam. Úgy volt, hogy velük vacsorázom, de erről már letehetek.
- Értelek. Nos, Rider, köszönöm – nyújtott kezet.
- Mit köszönsz? – kérdezte, miközben megszorította a másik kezét.
- Azt, hogy meg tudtad nyugtatni a lányomat.
- Nincs mit, szívesen tettem.
Még akkor is szorították egymás kezét, amikor a lány visszajött, hogy megetesse Jasminét. Ő már megtanulta, hogy ne avatkozzon a ház urának dolgába, így aztán egy rossz szót sem szólt, csak tette a dolgát.
- Nos, viszlát – húzta el a kezét Alex.
- Viszlát – búcsúzott nemes egyszerűséggel Draco, majd a tekintetével követte egészen addig, amíg el nem tűnt a lépcsőn, és meg nem hallotta a bejárati ajtó dörrenésszerű nyitódását és csukódását.