A griffendélesek hálókörlete felé menet sokáig egyikük sem akart, vagy, inkább mert megszólalni, végül azonban a kettejük között beálló zavart csendet Hermione nyugodt hangja törte meg.
- Szóval, honnan tudtad, hol keress?
Alex igencsak elcsodálkozott azon, hogy a lány ennyire nyugodt bír lenni egy ennyire nehéz, és egyben veszélyes helyzetben.
- Ja, hogy az… - tett úgy, mint aki kissé elgondolkozik, hogy legyen ideje valamennyire kifundálni, miként is adhatná elő a számára is kissé hihetetlen történetet. Bégül, több másodperces hezitálás után kimondta, ami eszébe jutott, és a leghihetőbb magyarázatnak tűnt, ergo az igazságot.
- Miután Sabina elkábított és bezárt abba az átkozott szekrénybe, álmodtam valamit.
- Álmodtál? Mégis mit?
- Azt, hogy bajban vagy. Sikítoztál, segítséget kértél, és az én nevemet ordítottad. És ott volt Malfoy, aki félig olyan volt, mint én. Elég hihetetlennek tűnt.
- Ez nem álom volt, Alex –rázta meg a fejét Hermione. -, hanem egy látomás.
- Egy látomás? Hogy érted ezt?
- Amit láttál… Minden pontosan úgy történt, ahogy mondtad. Gondolom a képek valósághűsége volt az, ami magadhoz térített. Ezért tudtál még időben jönni. Még egyszer köszönöm.
- Ugyan, mondtam már, hogy nem tesz semmit – hárította el a köszönetet ismételten Alex. Ahogyan ránézett barátnője megkönnyebbült arcvonásaira, egyre kevésbé kezdte bánni, hogy lábon lőtte Draco Malfoyt. igazán megérdemelte az a kis féreg.

Amikor beléptek a klubhelyiségbe, az új lány éppen Ront igyekezett meggyőzni az igazáról:
- Hidd már el nekem végre, hogy más helyen nem lehetnek! Ráadásul biztosra veszem, hogy Ginny ugyanott van, ahol Harry. Az egész Sabinának és annak a szőke görénynek a műve.
- A szőke görényt Malfoynak hívják - vetette közbe Luna.
- Az most mellékes - legyintett a fiatal papnő. - A lényeg az, hogy azok ketten tudják, hol van Harry és a testvéred.
- Erre hiába jöttünk rá, ha ettől még nem tudjuk meg, hol vannak.
- Talán mégis - gondolkozott hangosan a griffendéles eminens.
- Hogy érted?
- Gondolkozzatok! A Szükség Szobája miért nincs a Térképen?
- Mert Remusék nem ismerték - vágta rá Ron.
- Pontosan. És melyik az a másik hely?
- A mauzóleum! Ez megmagyarázza a tényt, hogy az órámon sincs rajta!
- Ahogy mondod - értett egyet Shirley. - Hiszen Smithers egyikről sem tudott.
- Én is éppen erre gondoltam.
- Ez mind szép és jó – emelte fel a kezét Ron. – Csakhogy van egy kis probléma.
- Mégpedig? – néztek rá a többiek.
- A Traviata-jele, amit Sabina visel – vette át a szót Luna.
- Miért, ez mit takar?
- Azt, hogy a halálfalók hallatlan előnyhöz jutottak.
- A jel egyfajta mágia-csatornává teszi a viselőjét. Tehát, akikkel egy oldalon áll, és a közvetlen közelében vannak…
- Azok gyakorlatilag legyőzhetetlenek lesznek? – fejezte be a gondolatmenetet Hermione.
- Nos, lényegében igen, ez történik.
- Álljunk csak meg egy szóra! Hiszen nekünk itt van Shirley! – mutatott a lányra Alex.
- És? Nem értem, hová akarsz kilyukadni – nézett rá meglepetten a csapat újonca.
- Sötét Papnő vagy, nem?
- De.
- Te magad mondtad, hogy a fekete mágiát jóvá tudod tenni. Talán a jel hatását is meg tudnád fordítani, hogy ne erőt adjon, hanem erőt szívjon el, nem?
- Végül is… Megpróbálhatjuk… De azt nem tudom garantálni, hogy sikerülni fog.
- Az nem gond. Legalább megpróbáljuk. Még az is valami.
- Éjszaka indulunk – jelentette ki Hermione. Mindenki egyetértően bólintott.

A sötétség, január lévén olyan mértékű volt, hogy za iskola hatalmas tölgyfaajtaján kilépve majdnem megvakultak tőle. A bitzokoz körülvevő riasztó-bűbájt Shirley hatástalanított, Hermione pedig gondoskodott róla, hogy a cipőik ne hagyjanak nyomot a hóban.
Alex pár perccel az indulás előtt ráébredt, hogy a pergamen darab, amit annak idején Piton professzor irodájából elhozott, nem mást, mint a mauzóleum alaprajzát ábrázolta. A kérdés már csak az volt, hogy miként jutnak be a sírboltba, valamint, hogy ott mihez kezdenek. Hiszen még annak is fennállt a veszélye, hogy Harryéket mégsem találják meg ott. Ők azonban mégis, teljes elszántsággal meneteltek Dumbledore sírja felé. Az ajtóban megtorpanva összenéztek: hogyan jutnak be?
- Gyanítom, egy egyszerű zár nyitó-bűbáj nem fog rajtunk segíteni.
- Ki tudja, talán nem is kell – nyúlt a kilincs felé a szőke hajú fiú.
- Meg vagy te húzatva – fogta le Hermione. – Biztosan zárva van.
- Vagy nem – azzal a mindig kiváncsi Ron kitárta a sírkamra ajtaját. Abban a pillanatban köpenybe burkolózó karok sokasága nyúlt értük, s mielőtt bármit is tehettek volna ellene, a halálfalók lefogták és berángatták őket. Bent, a fáklyák gyönge fénye egy meglehetősen szűkös folyosót világított be, amiről Alexnek az ókori Egyiptom monumentális síremlékei, a piramisok jutottak eszébe. A levegőt dohos szag ülte meg, amiben jól érezhetően elvegyült az izzadtság és az emberi ürülék szaga. Hátrapillantva látta, hogy Hermionét és Lunát igencsak a hányinger kerülgeti, ám Ron és Shirley erősen tartották magukat. Rövidesen véget ért az átjáró, s egy széles, nagy belmagasságú teremben állítottták meg őket a halálfalók, feltehetőleg magában a kamrában. Középen, egy kisebb pódiumon, ahol korábban magát a koporsót helyezhették el a gondos kezek, most valami egészen más magasodott: egy fekete márványból faragott trón.

A benne ülő alak kétségtelenül a legfélelmetesebb volt, akihez Alexnek valaha is volt balszerencséje. Bőre fehér, majdhogynem áttetsző, ami valami odakozmált vászonként tapadtak nem létező izmaira. Koponyáján megdöbbentő részletességgel rajzolódtak ki a kékes színezésű erek, beesett, orr nélküli arcát pedig könyörtelen pillantású, vérvörös szemek uralták. Fekete, szakadozott talárjának maradványai szánni valóan lötyögtek a testén. Az egyik lépcsőfokon, közvetlen a férfi mellett Sabina Pleasure ült, fejét urának térdére hajtotta. A trónus másik oldalán pedig egy hatalmas, szürke kígyó feküdt ellustulva, csupán halk sziszegése árulta el, hogy él. Ez a látvány már neki is soknak bizonyult, mert elfordította a fejét. Ekkor vette észre a kőfalra felvésett, aranyozott feliratot: : „..Ahhoz, hogy az egyik elpusztuljon, szükség van a Test és a Szellem együttes támadására.” Vajon ez mit jelenthet, gondolta, ám hamarosan valami egészen más kötötte le a figyelmét. A kőfal egy része félresiklott, s a mögötte lévő kis helyiségből Harry Potter lépett elő, a halálfalók már jól ismert uniformisában, egyedül az álarc hiányzott. Ahogyan belenézett a fiú smaragdszín szemébe, még ő is gyorsan felfogta, hogy barátja erős bűbáj hatása alatt áll. Ez tudatosulhatott a többiekben is, mert Hermione fojtottan felnyögött, Ron pedig dühösen megpróbálta kitépni magát fogva tartója szorításából, sajnálatos módon, eredménytelenül.
- Thicknesse, ereszd el – szólalt meg a rémség olyan szomorú hangon, hogy még Alex szíve is összeszorult egy pillanatra. A férfi engedelmeskedett a parancsnak, ám amikor elengedte, lökött rajta egyet, így térdre esett a hideg kőpadlón.
- Alex Rider – szólította meg az ismeretlen -, nem is tudod, milyen régóta várok erre a percre.
- Tényleg nem, de őszinte leszek, nem is érdekel – nézett fel a vörösen izzó lélektükrökbe.
- Nem félsz, ez tetszik. Érdemes vagy arra, amit várok tőled.
- Mit várna tőlem?
- Ó, hát ennél mi sem egyszerűbb: állj az oldalamra, s segíts elpusztítatni Pottert.
- SOHA!!
- Ez nem kérés volt. Féregfark - nézett egy ezüst kezű, neszlett kis alakra -, hozd ide leendő barátunkat, és tartsd erősen, ameddig felavatom.
A halálfaló rögvest talpra rángatta, és vonszolni kezdte a Nagyúr felé.
- Várjon! – szólalt meg most első ízben Hermione.
- Mit akarsz, te kis semmirekellő korcs?
- Miért akar egy mugli fiút a hívei közé fogadni? Elvégre gyűlöli őket!
- Ezt nem tagadom – adott neki igazat Voldemort -, azonban rá szükségem van. Így érvényesül a mondás, miszerint a cél szentesíti az eszközt.

Ekkorra Alex már ott állt a színe előtt, s a Féregfark névre hallgató férfi már föl is tűrte a jobb kezén a fekete ing ujját, felfedve Voldemort előtt a pár heggel „díszített” bőrét, ami tompán fénylett a fáklyafényben. Az kezébe vette a pálcáját, s rászegezte áldozata alkarjára. A belé hasító fájdalomtól felordított, hangja megrekedt a falak között, s hosszú-hosszú másodpercekig visszhangzott a dermedt csendben. Hermione érezte, ahogyan a kétségbeesés első könnyei végigszántják az arcát, s ahogyan körbepillantott, látta, hogy a többiek is hasonlóan éreznek. Mintha minden reményük semmivé foszlott volna alig egyetlen óra alatt.
- Most pedig itt az ideje, hogy beteljesedjék a jóslat – jelentette be ünnepélyesen, ám frissen felavatott szolgája felemelte a kezét, amin teljes „szépségében” kirajzolódott a Sötét Jegy jellegzetes alakja.
- Nem vagyok hajlandó ártani senkinek, aki nem önmaga. Márpedig a vak is látja, hogy Harry bűbáj hatása alatt áll.
- Ám, legyen – biccentett a Nagyúr. – Sabina, tedd a dolgodat.

A lány felemelkedett ültéből, s egy régi faajtóhoz lépett, amit a kis csoport eddig észre sem vett. Szélesre tárta, majd a pálcájának egyetlen suhintásával elérte, hogy a bent raboskodó Ginny Weasley a saját lábán jöjjön elő.
Szánalmasan festett a karácsonyi bálon viselt estélyi ruhájának maradványaiban, amik jószerével többet mutattak meg a testéből, mint amennyit takartak. Ezalatt a pár nap alatt rengeteget fogyott (talán enni sem kapott), s magán viselte nem egy átok, legtöbbször még alvadt vértől vöröslő nyomát. Alex azt sem tartotta kizártnak, hogy egyvalaki, esetleg többen is megerőszakolták Voldemort talpnyalói közül. Ez megmagyarázná, miért kellett varázslat ahhoz, hogy a lány önerőből hagyja el börtönét.
- Térdelj le az urad előtt – parancsolt rá erélyesen Sabina. Ginny azonban csak konokul megrázta a fejét. Igaz, ebben a mozdulatban sem volt meg az erő, csupán a minden egyéb érzésnél nagyobb akaratereje.
- Térdre, te utcalány! – úgy tűnt, a Sötét Nagyúr második kedvence kezdte elveszíteni a türelmét.
- Mondja ezt a legnagyobb szajha – vetette oda Alex és Ron foghegyről szinte egyszerre.
- Fogd be a szád! – emelte fel a kezét a Weasley-fiú mellett strázsáló Malfoy. Sabinával összenéztek, s ki-ki a maga foglyára szegezett pálcával mondta ki a kínzások egyik főbenjáró átkát:
- Crucio!
A két testvér egyszerre esett össze, Ron egyetlen hang nélkül, míg Ginny egy velőtrázó sikoly kíséretében.