6. fejezet - Roxmortsi kirándulás
Meryakara 2008.03.26. 21:40
Azt hiszem, a cím mindent elárul. Kritikákat kérek szépen!
A roxmortsi kirándulás reggelén a diákokat hihetetlen látvány fogadta: odakint sűrű pelyhekben hullott a hó, fehér lepelbe borítva az egész táját. A griffendéles nebulók közül sokan az ablakoknál tolongtak, úgy figyelték a hóesést.
- Szép, nem? – súgtak össze az elsőévesek közül sokan. – Pedig anyukámék azt mondták, hogy errefelé csak decemberben esik hó az utóbbi időben.
- Tudjátok ez mit jelent? – kérdezte egy másik..
- Hógolyózást! – kiáltották a többiek vidáman, s már mindenki magára kanyarította a köpenyét, s szaladt is ki a parkba. Néhány vállalkozó szellemű felsőéves is velük tartott, mondván, majd ők lesznek a felügyelők (több mint valószínű, hogy az eredeti céljuk sokkal inkább a kisebbek megfürdetése volt, mintsem őrzése.
Alex a nagy ricsajra ébredt, és mivel még ahhoz is lusta volt, hogy felöltözzék, világoskék pizsamában botorkált le a hálótermekhez vezető lépcsőn. Még pont szerencséje volt látni az utolsó nebulót, amint kiszalad a portrélyukon, ami egy hangos csattanással került a helyére.
- Ezekbe meg vajon mi ütött? – mormogta az orra alatt, miközben vetett egy pillantást az ablakon túli, hófehér világra. Jé, havazik, állapította meg magában, ám valahogy nem tudott szívből örülni ennek az eseménynek. Csak állt kukán és némán figyelte lassan hulló hópelyheket. Észre sem vette, hogy valaki szintén leóvakodik a lépcsőn, s megáll tőle nem messze.
- Jó reggelt, Alex! – köszönt vidáman Harry, amit a köszönés hirtelenségétől megrettent barátja nem díjazott valami boldogan.
- Neked is – biccentett, miközben szembefordult a szemüveges ifjonccal. – Úgy látom, téged sem vetett ki valami hamar az ágy.
- Hát, nem igazán – értett egyet a fiú, s végignézve a másikon, megjegyezte. – Viszont nekem volt annyi eszem, hogy felöltözzem.
- Szombat van, Harry! – fakadt ki Alex sértődötten. – Minek kellene sietnem bármivel is?
- Talán azért, mert ma van a roxmortsi kirándulás, és nagyjából fél óra múlva indulunk.
- A micsoda? – nézett rá kissé zavartan.
- A roxmortsi kirándulás – mondta egy fokkal lassabban, mintha csak egy dedósnak próbálná meg elmagyarázni. – Hermione nem mondta?
- Nem, miért kellett volna?
Egyszer komolyan mondom, megátkozom ezt a lányt, dohogott magában a kis Túlélő. Itt a remek alkalom, hogy több időt töltsön el ezzel a sráccal (anélkül, hogy tanulniuk kelljen, természetesen), erre tessék, elfelejt róla szólni az érintettnek! Pedig Hermione nem szokott ennyire szétszórt lenni… Vajon mi baja lehet?
- Lényegében igen, kellett volna – bólintott kimérten. – Ma van rá esélyed, hogy megvedd Malfoynak azt az átkozott varázspálcát, és ebben csak a kis eminens tud neked igazán segíteni.
- Álljunk csak meg egy szóra, Harry – emelte fel a kezét tüntetőleg, jelezve, hogy szólni szeretne. -, egy vasam sincs, hogy kifizessem Malfoy holmiját…
- Amit voltál kegyes összetörni.
- Igen – értett egyet a másik. – De itt most nem ez a lényeg, hanem az, hogy tényleg nincsen semmi pénzem.
- Figyelj, öregem – tette a vállára a kezét, ami kifejezetten nagy teljesítménynek volt mondható, tekintve, hogy Alex egy teljes fejjel magasodott fölé. – Öltözz fel, rendben? Utána gyere le!
- Ne már apa, nem akarok! – fakadt ki tréfálkozva a szőke griffendéles.
- Nincs apelláta, fiam! Indíts rendbe szedni magad!
- Értettem, főnök! – tisztelgett katonásan, s felkocogott a lépcsőn. Nem telt bele öt perc, és már újra a lábak dobogását lehetett hallani, valamint látni, amint a kissé siető fiú kis híján lebucskázik a lépcsőn.
- Hé, Rider, össze ne törd magad! – nevetett Harry, mit sem törődve barátja nem túl kedves pillantásaival. Helyette belenyúlt a zsebébe, és egy nagyobbacska erszényszerűséget vett a kezébe, amit a másik felé nyújtott.
- Ez minek, Harry?
- Hármat találhatsz – mondta, miközben kioldotta a zsákocska a száját, amelyben arany galleonok tucatjai csillogtak versenyt. Alex egy ideig csak ledöbbenve bámulta a pénzt, ám megrázta a fejét.
- Nem fogadhatom el.
- De igen, szépen elfogadod. Figyelj, tudom, hogy nincsen olyan pénzed, amivel a varázslók között elboldogulsz. Rám viszont a szüleim tetemes vagyont hagytak, ha életem hátralévő részében nem dolgoznék, akkor se lennének anyagi gondjaim. Tehát ennyit nyugodtan elfogadhatsz, Alex. Szükséged lesz rá – azzal választ sem várva annak kezébe nyomta a csomagot.
- Köszönöm – nézett rá kissé megilletődve, ám Harry csak a fejét rázta.
- Ne nekem köszönd, haver. Viszont itt az ideje, hogy megkeressük Hermionét.
- Ötletem sincs, hol lehet – rázta a fejét Alex.
- Nekem viszont van egy konkrét elképzelésem, gyere csak! Sietnünk kell, mert nemsokára indulunk.
Valósággal végigszáguldoztak a folyosókon, és csak a nagyon kegyes Fortuna istennőnek köszönhették, hogy útközben nem ütköztek neki senkinek. Nem egy tanár és diák nézett utánuk úgy, mintha két megkergült bolygó hollandit láttak volna. Harry olyan hirtelen fékezett le a könyvtár ajtajában, hogy Alex csak a gyors reflexeinek köszönhette, hogy nem döntötte fel barátját, mivel még épp idejében sikerült fékeznie. Belépve a csendes, könyvespolcokkal teli helyiségbe, a mugli srác valahogy kezdett kételkedni abban, hogy valóban itt találják meg Hermionét. Azzal ugyan maga is tisztában volt, hogy barátnője nagyon okos, de az még tőle is teljesen abszurdnak tűnt, hogy már ilyenkor a könyvtárban gubbasszon. Ám mégis, mit ad Isten: a griffendéles eminens az egyik asztalnál ült (jobban mondva inkább feküdt), két kezét használva párnának, egy jókora könyv felett szuszogott.
- Na, mit mondtam! – vigyorodott el diadalmasan Harry.
- Jó, rendben, belátom, igazad volt… - szontyolodott el a másik. – De mit keres itt ilyenkor?
- Mindjárt kiderítjük – osont oda az alvóhoz, majd jó erősen megbökte. – Hé, Hermione, ébresztő!!
- Mi, mi az? – nyitotta ki bágyadtan a szemeit Hermione, miközben felült, és meglepetten pillantott barátaira.
- Ma van a roxmortsi kirándulás, te lány! Ne mondd, hogy elfelejtetted!
- Jesszusom, tényleg! – röppent ki az álmosság azonnal Hermione szemeiből. – Gyorsan, menjünk!
- Ezzel már nem kell fáradnod – vetett egy pillantást a karórájára Alex. – Ugyanis a többiek kábé tíz perce elmentek.
- A fenébe! – csapta be a könyvet dühösen a barna hajú lány. – Sajnálom…
- Ugyan, nem a te hibád – rázta a fejét Harry. – Különben is, tudod, hogy el tudunk menni a többiek nélkül is.
- Mégis hogy gondoltad…? – nem fejezte be a mondatot, mert ekkor valami égi sugallat hatására megvilágosodott. – Az alagút!
- Pontosan.
- Miről is van szó? – tátogott döbbenten Alex.
- Mindjárt meglátod.
Amikor megálltak a kissé bizarra sikerült boszorkányszobor előtt, a kém szemei nem titkolt döbbenet miatt kerekedtek el:
- Ilyen rusnya nőt se láttam még életemben – jegyezte meg.
- Ebben igazad van, de nekünk nem is a szépsége miatt kell ez a szobor.
- Hanem?
- Segíts! – adta ki az utasítást Harry, így együttes erővel sikerült félretolniuk a „műremeket”.
- Jé, egy alagút – tátotta el a száját.
- Úgy bizony, és most indulás – a következő pillanatban pedig már a hideg, földalatti folyosón mentek végig (Hermione nagy kegyesen visszabájolta a boszorkát a helyére, s követte őket), majd Harry egy intésével megállította a menetet.
- Állj, megérkeztünk – jelentette be. – Megyek, körülszaglászok odafönt. Ha egy percen belül nem jönnék, induljatok vissza.
Kilökte a csapóajtó fedelét, s kimászott a szűkös nyíláson. Kissé poros szemüvegével körbenézett, ám szerencséjére a Mézesfalás raktára valósággal kongott az ürességtől.
- Jöhettek – szólt le, így barátai rövidesen követték.
- És most hogyan tovább? – kérdezte teljesen jogosan Hermione. – Az üzlet ilyenkor tele van.
- Erre való a köpeny – húzta elő a láthatatlanná tévő köpönyeg miniatűr mását, amit gyorsan felnagyított az eredeti méretére. – Viszont nagyon kell sietnünk, mert hárman aligha férünk el alatta úgy, hogy ne látszódjon ki a lábunk.
Amint azt eltervezték, akként is cselekedtek, ugyanakkor a szemüveges fiú sejtése is beigazolódott, nem egy vevő nézett ferde szemmel a három pár lábra, amik vehemens gyorsasággal meneteltek a kijárat felé. Kiérve az ajtón Alex halkan felnevetett:
- Ott van Ron – mutatott a fiú irányába. – Mi lenne, ha ráhoznánk a frászt?
- Ezt bízzátok csak rám, de most kifelé! – miután újra egyedül élvezhette a köpenye jótékony hatását, Harry vörös hajú barátjuk mögé lopózott, aki éppen a hógolyózó roxfortosokat figyelte, jó prefektus módjára (akarom mondani, leginkább a roxfortos lányokat tűntette ki figyelmével), amikor egyik pillanatról a másikra valaki ledöntötte a lábáról.
- Mi a fene? – nézett körbe, mire egy hógolyó csapódott az arcába, szó szerint a semmiből.
- Gyere elő, te…! – kiáltotta dühösen, miközben félelmet nem ismerve rázta öklét az ég felé.
- Nyugi Ron, csak én vagyok – bújt ki plusz ruhájából a kis Túlélő.
- Harry!!!
- Csak nem megijedtél? – kérdezte kajánul a hozzájuk lépő Hermione.
- Én? Ugyan, kérlek – rázta a fejét. – Tudhatnád, hogy én semmitől sem félek.
- Persze, tudjuk! – nézetek össze barátai, s egyszerre robban ki belőlük a nevetés.
- Kinek mi a terve? – pihegte egy idő után Weasley, amikor már teljesen sikerült lenyugodniuk.
- El kellene mennem, megvenni Malfoynak azt a vackot – mutatta fel az erszényét Alex.
- Azzal nem lesz gond, Mrs. Lidell boltja itt van a sarkon.
- Akkor ha nem bánjátok, mi megyünk is – ragadta meg Hermione a fiú karját, és elvonszolta a bolt irányába. A másik kettő pedig hitetlenkedve nézett utánuk.
- És mi mit csináljunk?
- Mi lenne, ha elmennénk a Csodabazárba?
- Rendben. – s a legények egymás mellett indultak el a tömött utcán.
Mrs. Lidell volt Anglia, de talán a világ egyetlen női varázslópálca készítő mestere, s kicsiny boltján talán éppen ezért érződött a nőiesség. Krémszínű falak, cseresznyefa polcok, és mérhetetlenül pedáns rend fogadta a látogatókat. Maga a tulajdonos egy alacsony, fekete, őszes hajú asszonyság volt, akinek kedves arcán már apránként kivirágzott a bibircsók. Meglátva a lehetséges kuncsaftokat, azonnal eléjük szaladt, és kedvesen megkérdezte:
- Miben segíthetek, aranyoskáim?
- Egy pálcát szeretnénk – felelte Hermione.
- Ezt azonnal gondoltam, drágaságom, de kinek lesz?
- Hát, egy iskolatársunknak…
- Ő nem jött veletek? – csodálkozott el Mrs. Lidell.
- Sajnos nem ért rá, túl elfoglalt mostanában – szólt bele a beszélgetésbe halkan Alex is.
- Értem… Esetleg egy képet láthatnék az illetőről? Hiszitek vagy sem, de az embernek már a külseje is elárulja, milyen pálca illik hozzá.
- Hm, azt hiszem, ez megoldható – azzal Hermione elővette a maga varázslópálcáját, mormogott pár varázsszót, mire megjelent egy üveglap, rajta Draco Malfoy enyhén szólva jellegzetes arcával.
- Áh, az ifjú Malfoy! Mindig is tudtam én, hogy egyszer erre sodorja a véletlen.
- Tessék?
- Semmi, semmi, nem érdekes – rázta meg a fejét az asszonyság, miközben az egyik polcról előhalászott egy hosszúkás, éjfekete bársonydobozt. – Ez a nektek megfelelő.
Miután fizetettek, s kiléptek a novemberi hóesésbe, Alex már nem tudta magában tartani a kikívánkozó kérdést:
- Mit értett azalatt, hogy Malfoyt ide sodorta a végzete?
- Fogalmam sincs, hogy őszinte legyek – vont vállat a lány, s kinyitotta a dobozt. A benne pihenő varázspálca láthatóan ébenfából készült, és tagadhatatlanul szép munka volt. Még apró rúnákat is véstek bele a gondos kezek.
- Apropó, ez…
- Majdnem olyan, mint a tied – nézett barátjára döbbenten Hermione. – Sőt, továbbmegyek, pontosan ugyanolyan, legalábbis külsőre.
- Ez furcsa, nem?
- Ahogy mondod – értett egyet. – De most mi lenne, ha inkább elmennénk, mondjuk a Három Seprűbe, és innánk valamit? Menten szétfagyok.
- Oké, menjünk – biccentett beleegyezően a szőke fiú.
A Három Seprűt, mint mindig, most is megszállták a melegedni vágyó diákok tömegei, így aztán a kiszolgálóknak akadt feladatuk bőven. Hőseink még azt is kész csodának érezték, hogy sikerült egy eldugott asztalt találniuk maguknak, amelynél letelepedve mindketten az karácsonyi terítőn heverő étlapot vették a kezükbe. Rövidesen mindketten megtalálták a maguk kedvencét: Hermione (szokásához híven) egy kupa vajsör mellett, míg Alex egy csésze mogyorós kávé oldalán tette le a voksát. Amikor a kissé szétszórt pincérlány elétette a fekete italt, azon még meg sem lepődött, hogy abból méretes mogyorószemek figyeltek. Kissé félve kortyolt bele, ám amikor a mogyorós (és furcsa módon kissé karamellás) íz elöntötte a száját, elégedetten csettintett egyet a nyelvével.
- Azt hiszem, még soha az életben nem ittam ennyire finomat.
- Meghiszem azt – mosolygott a lány, miközben elgondolkozva nézett ki az ablakon.
- Valami baj van, Hermione? – nézett rá aggódva a barátja.
- Nem… Vagyis… Az az igazság, hogy szeretnék tőled kérdezni valamit.
- Csak nyugodtan, ha tudok, válaszolok.
- Miért kerülsz engem mostanában? – szegezte neki egyenest a kérdést.
- Tessék? – hökkent meg őszintén.
- Miért kerülsz engem? – kérdezte újból.
- Nem kerüllek, Hermione.
- De igen, kerülsz… Azóta a… - harapta félbe a mondatot.
- Igen?
- Azóta a csók óta olyan távolságtartó vagy velem, mint még sohasem!
- Mi? Észre sem vettem, sajnálom… - hajtotta le a fejét.
- Talán haragszol rám miatta?
- Ez ostobaság, ilyesmiért nem szoktak haragudni az emberekre, te is tudod.
- Ahhoz képest te pont azt csinálod.
- Figyelj, Hermione – sóhajtott, majd a lány asztalon pihenő kezére tette a sajátját. - Bármennyire is szeretnéd azt hinni, hogy haragszom rád, tudnod kell, hogy ez nem igaz, csak éppen…
- Csak? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian a kis eminens.
- Csak van valami, amit egyenlőre nem szeretnék elmondani.
- Miért?
- Mert túl bonyolult…
- Sabina? – kérdezte azonnal.
- Neki semmi köze ehhez, de ha türelmes vagy velem, egyszer esküszöm, elmondom, csak nem most.
- Vajon miért hiszek neked, Rider?
- Talán mert igazat mondtam – mosolygott mindentudón, s közelebb hajolt a lányhoz. Amaz nem nagyon ellenkezett, csak a másik szemét látta maga előtt, majd a másik ajkát érezte a sajátján. Az egész egyszerre tűnt nagyon valószerűtlennek és nagyon valóságosnak egyszerre. Mint egy álom, amiből nem érdemes felébrednie az embernek. Különösen nem egy olyan romantikus léleknek, mint amilyen Hermione volt abban az időben.
|