Az ócean… homok… napsütés… hullámok… és egy idegesítő srác… Hát lehet ennél szebb az élet?
Alexen látszott, hogy nem igazán tudja, mit higgyen, miután levontam okos következtetésemet, miszerint Maitland egy országot akar elpusztítani. Megértem, az első pár alkalommal én se hittem el, hogy igazam volt.
Mindenesetre hozzáláttam, hogy kikeressem a Maitlanddel kapcsolatos országokat. Hát abból volt egy pár. Az ember lányának az az érzése támadt tőle, hogy a fickó mindenhol járt. Ja, és még nem említettem azokat a helyeket, amikről beszélt. Mert abból is volt egy pár. Vegyük például Afganisztánt vagy Pakisztánt. Járni éppen nem járt ott, viszont a fegyvereiket és a technikájukat nagyon kifogásolta. Tehát újabb célpontok.
Szóval kinyomtattam mindent, és egy mappába raktam, hogy majd leviszem a partra, ahova Alex is ment. Nem várt meg. Azt mondta, megnézi, milyenek a hullámok. Én meg mondtam, hogy vigyázzon Smithers naptejével.
Szóval megvoltak az adatok, gyakorlatilag egy teljes csomag papírt (azaz olyan ötszáz darabot) használtam el úgy, hogy közben mindkét oldalára nyomtam szöveget!
Miután ezzel is megvoltam, átvettem a kétrészes fürdőruhámat és lecuccoltam a partra.
Szinte minden megvolt ahhoz, hogy nyugisan dolgozzak. Naptej, hogy ne égjek széjjel, napszemüveg, hogy a szemem ne égjen széjjel – a fehér lap miatt – és egy spirálfüzet – ha unatkozni találnék. Tehát nekiláttam a munkámnak.
És itt kezdődtek a bonyodalmak, mert rá tíz percre, mikor öt ország nevét sikerült kiírnom három oldalról, amin annyira apró volt a betű, hogy azt hittem, kiesik a szemem, valaki eltakarta a napot. Felnéztem. Egy srác volt, alig idősebb nálam. Bár ezt nem mondhattam biztosan, mivel a nap mögötte volt, én meg alig láttam valamit a
– Hello! – köszönt nagy flegmán.
Semmi kedvem nem volt ismerkedni.
– Nyögd ki, mit akarsz, és húzz el innen – mordultam rá.
– Nincs kedved…
– Eltaláltad.
Megfordítottam egy lapot, és újabb ország nevét firkáltam bele a füzetbe. Fél másodperc múlva újabb ismerős hang kapcsolódott be rövid, ám annál kellemetlenebb társalgásunkba.
– Hello, Dan.
Alex… Ennél már rosszabb nem lehet…
– Szóval ő a húgod – jegyezte meg a flegma.
– Aha.
– Miről van szó? – kérdeztem.
Kezdett összeállni a kép. Ez egy srác itt, akivel Alex valószínűleg ma ismerkedett meg.
– Daniella Garbutt, Lucas Maitland.
Hoppá! Úgy látszik, Alex belendült. Hogyan teljesítsük fél nap alatt a feladatunkat? Mi sem egyszerűbb: zárjunk össze két szörf–mániás pasit, és már kész is. Mert hogy Lucas Maitland – a megfigyelendő alany – az volt, afelől pár óra alatt minden kétségem szertefoszlott.
Miután túlestünk a szokásos formaságokon, Lucas (Megj.: Sikeresen a tudomásomra hozta, hogy szólítsam Luke–nak. Nem tettem. Na nehogy már egy pasi parancsolgasson nekem, egy szabad szellemű angol kémnek!) rátért legelső beszédtémánk végkifejletére: megkérdezte Alextől, mindenkivel így viselkedek–e, aki randit kér tőlem.
Ami nem igaz, mivel nem mondta végig az egész mondatot – a történet szempontjából lényegtelen, hogy ki miatt.
– Nem – válaszoltam. – Akik engedély nélkül törnek be a magánszférámba, azok általában a legközelebbi kórház intenzívén kötnek ki.
Nem érdekelt, hogy vele kell jópofiznunk. Ha tudtam volna, hogy egy ekkora pofátlan Neander–völgyihez küldenek minket, nem vállalom. Ja, egyébként sem vállaltam. Akkor meg miért aggódok amiatt, hogy elszúrom az MI6 tervét?
– Mindig ilyen? – fordult Alexhez Lucas (csakazértis!).
– Nem ismerem olyan régóta – tért ki a válasz elől a „mostohatestvérem”.

Hál’ istennek nem folytatták tovább a beszélgetést, mivel jó hullámok jöttek. Legszívesebben én is velük mentem volna – nem a társaságuk hiányzott, csak a szörfözés.
Csakhogy Alex nélkülem jobban boldogult a feladattal, én meg elvoltam az olvasással – még akkor is, ha halálosan unalmas volt – úgyhogy hagytam, hagy szórakozzanak nélkülem. Ha én ott vagyok, úgy se tudnak…

Unalmas volt. Egy órán keresztül mást sem csináltam, csak firkáltam meg olvastam. A hátam közben lesült, hála az égnek, hogy nem vörösre, csak barnára. Kénytelen voltam megfordulni és kicsit a hasamat is süttetni a napon… Nem akartam hülyén kinézni. Mert hogy festenék már: előröl fehér, hátulról fekete…
Egy idő után azonban kezdett unalmassá válni. A srácok jól szórakoztak, ami már–már fizikai rosszullétet okozott. Nos igen, azt nem mondtam, hogy nem vagyok önző.
Ez persze nem jogosított fel arra, hogy én is szórakozzak, úgyhogy inkább leléptem. Egy kis kerülő pedig az Operaház felé még senkinek sem ártott meg.
Felvettem a ruhámat és mér húztam is elfele. Nem igazán érintett meg a strand. Vizet láttam eleget – talán túl sokat is –, napfényből is kijutott a nap folyamán, a tömegből pedig öt perc alatt elegem lett, tehát miért is panaszkodnék? A végén még rám fogjak, hogy átlagos lány vagyok!
Szóval elindultam hazafelé, és közben az olvasottakon töprengtem. Maitland egy tipikus milliomosnak tűnt – legalábbis egy kívülálló szemével nézve. De találkozott Jaszen Gregoroviccsal, egy bérgyilkossal, eltetetett egy ügynököt láb alól, ráadásul sántikál valamiben.
Apropó, Jaszen. Róla se sok infót kaptunk. Egy kép, plusz a foglalkozása, szóval…
A fénykép pedig nem éppen a legjobb minőségű. De Jaszen nagyjából pont úgy nézhetett ki, mint az a szőke pasas ott…
Tíz másodpercbe telt, mire rájöttem, hogy aki előttem áll, az Jaszen Gregorovics. személyesen.
Hoppá! Asszem a köznép ezt hívja váratlan fordulatnak.
De hogy mi a fenét keresett ott, arról nekem fogalmam sem volt. Tehát: ki kellett valakinek deríteni. Mivel Alex nem ért rá, nagy kegyesen elkezdtem követni a pasast, miközben arról filóztam, hogy vajon a pasiknál is a hajszínnel azonos az agyműködés.
Elnézést, azt mondtam, követtem? Helyesbítek. Követtem volna – ha nem mutatok be mindenki előtt egy mintaszerű hasra esést a saját lábamban.
A sikításomra felém fordult, és egy pillanatra belenézhettem a szemébe. Valahogy az volt az érzésem, hogy rájött.
Persze ez képtelenség. Viszont nyomban ment tovább, mint mindenki, kivéve persze azokat, akik körülálltak. Hogy miért, azt nem tudom. Gondolom jót röhögtek rajtam.

Tyler és Hunting már otthon voltak, és megkérdezték, haladtunk–e valamit. Bólogattam, de nem világosítottam fel őket. Minek? Nem tartozik rájuk, hogy találkoztam egy nemzetközi bérgyilkossal.
Megjegyezték, hogy holnap betörnek Maitlandhez. Mondtam nekik, hogy nyugodjanak békében, de többre nem volt időm, mert megjött Alex, nekem pedig valakivel meg kellett osztanom a fejleményeket.
Szóval karon ragadtam, és berángattam a szobámba.
– Mit akarsz? – rázta le a kezemet magáról.
– Új fejlemény – válaszoltam angyali mosollyal. –: Találkoztam Jaszen Gregoroviccsal.
– Mi? – Alex leesett állal bámult rám. – És hogy vagy még mindig életben?
– Úgy, hogy csak én láttam. Persze ő is észrevett, de szerintem kizárt, hogy tudná, ki vagyok, szóval… – idegesen mosolyogtam.
– Követted?
Ettől a kérdéstől féltem.
– Nem igazán… Adódtak technikai problémák…
– Miféle problémák?
Ajaj… Most mondjam el, hogy hasra estem? Maradjunk inkább a féligazság mellett.
– Szem elől tévesztettem. Nagy volt a tömeg.
És ez minden szempontból igaz is. Elvesztettem szem elől, mert hasra estem. Nagy volt a tömeg, mert körbeálltak.
– Nekem is van egy jó hírem – szólalt meg Alex.
– Micsoda?
– Lucas Maitland meghívott minket hozzájuk.
– Minket? Azok után engem is?
– Neked kötelező a részvétel.
Ez így nem lesz jó…
– Ismer téged Jaszen?
Alex hallgatott.
– Találkozott már veled?
Bólintott.
Akkor kezdhetünk imádkozni, hogy ne legyen ott akkor is a házban, amikor mi, mert egy biztonsági kamera, és lőttek a terveinknek.